Könyv egy ismeretlen zeneszerzőről – Szőcs Géza írása

Hogy Kosztolányi Dezső és unokaöccse,  a Brenner Józsefként született és dr. Brennerként praktizáló Csáth Géza bensőséges érzelmi viszonyban állt egymással, eddig is tudtuk. Hogy Csáth megzenésítette az Üllői úti fákat, erről is hallottunk. Ám hogy Csáthnak, Bartók és Kodály egyik legelső felfedezőjének, Weiner Leó barátjának, Dohnányi éles szemű méltatójának írói-zeneesztétai életműve és orvosi praxisa mellett még tucatnyi Ady-, Kosztolányi-, Csokonai- és Tompa Mihály-dalt is volt érkezése megírni – egyéb kompozíciókat itt nem említve –, azt nem tudtuk. Bocsánat – én nem tudtam, de azt hiszem, a zenetörténészek szűk kasztján kívül sokan vagyunk ezzel ugyanígy.

Kelemen Éva CD-melléklettel kiadott könyve áttekintést nyújt a zene jelentőségéről Csáth életében, és tételesen felsorolja a szerző összes kompozícióját (az OSZK kézirattára őrzi őket) valamint zenei tárgyú írásait.

Hatalmas fehér foltot tüntet így el a szerző kulturális tudatunkból, egyben megrajzolva azt a horizontot, amelyen belül a tehetségek káprázatos együttese határozta meg a mindennapokat akkor, százegynéhány éve Magyarországon. E látóhatáron belül ugyanúgy megvillan Geyer Stefi, mint az Arányi lányok alakja, Poldini Ede ugyanúgy, mint Wilhelm Backhaus vagy Szigeti József vagy Bronislaw Huberman vagy maga Ignacy Paderewski – aki ekkor még nem tudta, milyen történelmi szerep vár rá egy évtized múlva a Párizs környéki kastélyokban –, vagy Josef Suk, aki évtizedek múlva Gertler Endrével játssza majd Bartók hegedűkettőseit egy felejthetetlen felvételen. Bartók különben is meghatározó oszlop Csáth világában, Hubayt nem is említem, de három-négy nevet hadd emeljek ki. Csáth is, meg öccse is, a Jász Dezső néven publikáló Brenner Dezső egyszerre tudósít az alacsony, kopaszfejű, igénytelen kis ember, Pablo Casals géniuszáról. (Casals, mint Bartók is, szívesen vendégeskedik később Kolozsvárott az Óváry házban, amelynek házanépe 1944 őszén egy máig sem felderített, sötét bűncselekmény áldozata lesz.) Ami viszont teljesen felvillanyzott, az az a tudósítás volt, amelyből kiderül, hogy Dohnányi és Vecsey Ferenc együtt játszották a Kreutzer szonátát a Zeneakadémián. (Vecsey Ferencet, a harmincas évekből fennmaradt felvételei alapján, a 20. század legnagyobb hegedűművészének tartom, legalábbis annak a művésznek, akinek kezében legszebben szólt ez a hangszer.) 

És akkor most tessék figyelni, kik játszottak 1910 novemberében, tíz napon belül, a Vigadóban és a Zeneakadémián: 16-án Artur Schnabel és Vecsey Ferenc, 18-án Pablo Casals és Keéri-Szántó Imre, 19-én ismét Vecsey és Schnabel, 25-én Dohnányi zongoraest. Közben még van egy Dohnányi-opera is, pár nap múlva Bartók játszik Kodályt és Beethovent... és mindezekről Csáth Géza tudósít. És ez így megy, éveken keresztül. Vajon hol, mikor hallhatott ennyi zenei gigászt a publikum, a világ melyik városában? Nem Salzburgra és nem fesztiválokra gondolok, hanem a mindennapi repertoárokra...

És végül: tessék mondani, hallotta valaki Faragó Ibolya nevét? Mert, mint Csáth 1912 áprilisában megjelent írásából (Új csodagyerek – Faragó Ibolyka) kiderül, „egy hatéves, apró” kislány, ha igaz, eljátszotta Mozart d-moll zongoraversenyét – mi lett a kislánnyal, ki tud róla?

Kelemen Éva (egyébként érthetetlenül sok sajtóhibát, betűelírást tartalmazó) könyve ráébreszt arra az adósságunkra, hogy Csáth Géza zenei tárgyú írásait, összegyűjtve, a lehető leghamarabb ki kellene adnunk, avatott kezekre bízva a szerkesztést. Hogy is ne ajánlanám a feladatra Kelemen Évát.