Ugrás a tartalomra

 

Berka Attila: Anómia VIII/1–3.

 

1.

            – Közösségi szellem, ez a kulcs, hidd el – magyarázta Csont –, így talán még lehetne kezdeni valamit az emberiséggel.

            – És úgy érzed, nekünk jutott a megtisztelő feladat? – kérdezte Bőr faarccal, és már úton volt a röhögése.

            – Ha körülnézel, láthatod, mit csinál a sok kis közösségi szellem az emberiséggel – mondtam gyorsan komoly hangon, hogy mentsem a helyzetet. Mert éppen nem volt kedvem nevetni.

            Tulajdonképpen a Lékes Roland javasolta, amikor rendelés közben szóba került, hogy valamit kezdeni kellene a világgal, kivált magammal, hogy menjek a művházba, mert ezekben a problémás időkben szükség van kultúrharcosokra, nekem meg pont olyan fejem van.

            – Ez nagyon fontos lenne – lelkendezett Csont, amikor a vécéről jövet meghallotta, miről beszélgetünk. – Mert ha a pezsgő kulturális élet által jobban megismerik egymást a különböző emberek és embercsoportok, akkor toleránsabbak lesznek, sőt a rászorulókon is szívesebben segítenek.

            – Nem tudom, te mit tolsz titokban, de adhatnál belőle nekem is – vigyorogtam Csontra, és még a fejemet is ingattam. – És miért nem mész te? Vagy mehetnénk együtt.

            – Én nem olyan alkat vagyok, ezt te is tudod.

            Bőr kacsintott, és mindentudón mosolygott.

            Újabban fényes nappal sem volt veszélytelen az utcákon egyedül mászkálni. A régi jó sétálgatásoknak tulajdonképpen befellegzett. Tele volt a város mindenféle társasággal, és ha beléjük botlott az ember, erősen észnél kellett lenni, hogy megelőződjék a baj.

            A művháznak se recepciósa, se őre nem bukkant fel, amikor beléptem, sőt kihaltnak tűnt az épület.

            Felmentem az emeletre, és nekiindultam a félhomályos folyosón. Az irodaajtók nemcsak csukva, hanem zárva is voltak.

            Már-már fájni kezdett a halotti csend, amikor az utolsó ajtó mögül csattanást hallottam, majd cifra káromkodást női hangon.

            Az ajtóhoz léptem, és határozottan kopogtam.

            – Igen?!

            Benyitottam. Az ablakon átfolyó napfénytől semmit nem láttam, csak körülbelül érzékeltem, hogy velem szemben, a szoba túlsó oldalán, épp az ablak előtt, áll valaki. Köszöntem, és oldalra léptem, hogy ne pont szemből kapjam a fényt, és talán többet lássak a nőből.

            – Korábbra vártalak – mondta a nő –, de legalább megjöttél. Ülj le, fújd ki magad.

            Ahogy leültem, már nyitottam is a számat, hogy tisztázzam a helyzetet, ám a nő megelőzött.

            – Már nagyon vártalak.

            Ez olyan jólesett, hogy úgy döntöttem, játszom egy kicsit.

            – Örülök, hogy ezt mondod. Mert akkor ez azt jelenti, hogy te tudod, mi most a teendőnk.

            – Azt hittem, te hozod az új utasítást.

            – Hát nem, semmi ilyesmi, sajnos.

            – Akkor nagyobb a baj, mint gondoltuk.

            – Hát nem túl rózsás a helyzet, az tény.

            Elgondolkodtunk.

            – Engem egyébként Aurórának hívnak – mondta aztán, és nyújtotta a kezét.

            – Ó, nagyon szép neved van! – szaladt ki a számon, és ahogy kezet fogtunk, működésképtelenné váltam. Tetőtől talpig átjárt és betöltött Auróra kezének érintése. Egy pillanatig csak bőrének melege, vérének lüktetése és csontocskáinak szorítása volt az egész világegyetem. Aztán elhúzta a kezét, és felébredtem. – Én Hús vagyok – mondtam erőtlenül.

            Talán arrább ugrott a nap, vagy egy felhő függönyözte le, de hirtelen tisztán láttam Aurórát. A szőkésvörös hajával és a márványfehér bőrével a fekete ujjatlan ruhájában olyan volt, akár egy királynő. Az egyetlen igaz királynő. Még annál is több: Istennő, aki nincs is.

            Váratlanul előrehajolt, és felém nyújtott valamit.

            – Ne haragudj, de nem tudnál segíteni? Az előbb úgy leejtettem a telefonomat, hogy teljesen szétesett. Én béna vagyok az ilyesmikhez.

            Egy szerény istennő. Jó napom van, gondoltam.

            – Remélem, tudok. Megpróbálom.

            Szerencsére gyorsan sikerült összerakni és működésbe hozni a telefonját. Emelkedtem is fel, hogy visszaadjam neki, amikor lábdobogásra lettem figyelmes.

            Kicsapódott az ajtó.

            Egy feketébe öltözött, kopasz férfi lépett a szobába.

            – Semmi hatalmat senkinek! – kiáltotta, és az íróasztal felé indult. Auróra szélesen mosolyogva a férfihoz rohant. Megölelték egymást, aminek nem örültem, de csók vagy efféle nem volt, aminek viszont örültem.

 

2.

A megváltozott körülmények arra sarkalltak, hogy távozzam. El is indultam az ajtó felé, de mire odaértem, feketébe öltözött emberekkel találtam magam szembe. Határozottan és magától értetődő természetességgel fordultam meg.

            – Kedves Auróra, ha jól gondolom, most nem fogsz ráérni, úgyhogy visszajövök máskor.

            – Szerintem meg nem mész sehova – szólalt meg a kopasz férfi. Auróra elém lépett.

            – Azt mondtad nekem, te vagy a futár.

            – Én ilyet nem mondtam, ne haragudj.

            Tudtam, hogy a többiek körbeálltak és figyelnek. Auróra egészen közel hajolt.

            – Akkor hát ki vagy te? – A hasamnak pisztolycső nyomódott.

            Igyekeztem továbbra is természetes hangon beszélni.

            – Én ide dolgozni jöttem. Úgy hallottam, esetleg lenne állás a művházban.

            Négy-öt másopercig is eltartott a csend. Aztán a kopasz férfi felröhögött, majd csatlakoztak hozzá a többiek. A hasamon csökkent a csőnyomás, Auróra egyet hátrébb is lépett, kicsit megdöntötte a fejét, és összevonta a szemöldökét.

            – Tehát te valami kultúrhülye vagy?

            – Hát nem egészen... habár talán valami olyasmi – mondtam vigyorogva, de nem lehettem túl meggyőző, mert nemcsak Auróra pisztolycsöve irányult felém szemmagasságban, de a kopasz férfi is hideg fémet nyomott a bal halántékomhoz. És a röhögés is teljesen abbamaradt.

            – Akkor most kezdjük elölről. – Auróra kíméletlenül gyönyörű volt. – Ki vagy, és mit akarsz?

            Csakhogy nekem nem volt kedvem elölről kezdeni, ezért a halántékomat a férfi pisztolycsövére fektetve elfordultam, bevittem egy balhorgot a férfi bordái közé, jobbal a csuklójára markoltam, és miközben húztam lefelé, karon rúgtam Aurórát. Padlóra éréskor a férfi torkába térdeltem, a pisztolyát a szájába dugtam, Aurórának pedig kirúgtam a lábát. Az ő pisztolyát is magamhoz vettem, sőt nekiszegeztem a térdének. A többi fekete ruhás mereven állt.

            – Na, idefigyeljetek – szólaltam meg száraz hangon –, nekem egy ismerősöm azt mondta, mintha lenne valami álláslehetőség a művházban, hát idejöttem. Most  megértettem, hogy nincs, sőt más van helyette, ami viszont engem nem érdekel.    Auróra közben felült, a karját tapogatta, és dühösen nézett rám. Felé fordultam.

            – Jól vagy?

            – Szerinted?!

            – Nos, tehát most az fog történni, hogy én megyek tovább munkát keresni. Ti pedig folytatjátok a magatok dolgát. – Igyekeztem mindenki szemébe belenézni legalább egy pillanat erejéig. – Amíg biztonságos távolságba nem kerültem, Auróra velem lesz, utána elengedem.

            A jobb kezemben lévő pisztolyt a gatyámba dugtam, mint valami műmájer, hogy Aurórát fel tudjam segíteni, a bal kezemben lévőt közben a nyakába toltam. A többieket a még fekvő és köhögő férfihoz küldtem, hogy véletlenül se akarjanak ügyeskedni. Végigsétáltunk a folyosón, le a lépcsőn, ki az épületből.

            Szerencsére az utca üres volt. Aurórát elengedve az úttestre léptem.

            – Azért örültem, hogy találkoztunk. – Sóhajtottam. – Talán egyszer majd rendes körülmények között beszélgetni is tudunk. Talán egy közös vacsora vagy közös fagyizás is beleférhet. – Kacsintottam. – Vigyázz magadra!

            Már amikor fordultam a szemközti ház felé, ahogy léptem fel a járdára, éreztem, hogy valami rossz fog történni.

            Visszanéztem, és láttam, ahogy a művház melletti kis utcából néhány símaszkos alak közeledik a művház bejárata, vagyis Auróra felé, a másik oldalon meg a háztetőn jelentek meg páran. Auróra épp az ajtó felé nyúlt.

            – Na most már elég legyen, a kurva életbe! – ordítottam rá nagyon dühösen. Megmerevedett, elkerekedett szemekkel nézett rám. Tiszta erőből rohantam felé, közben látványos mozdulatokkal hadonásztam fenyegetően. – Hát mi a faszomat képzelsz te magadról, mi?! Az anyádnak is megmondtam a múltkor, hogy ne ugasson bele mindenbe... –Ahogy odaértem, elkaptam a grabancát, és húzni kezdtem magammal az úttestre, át a szemközti ház felé. – Hát ki vagy te, hogy minden kurva nap ezt csinálod, mi?!

            Éreztem, a símaszkosok állnak, és néznek. Kénytelen voltam bízni benne, hogy Auróra megérti, rajta a sor. És igen, két kézzel görcsösen a karomba kapaszkodva térdre dobta magát, és kiabálva sírt.

            – Jaj, drágám, kicsikém, ne haragudj, soha többé nem csinálok ilyet, soha!

            A hajánál fogva hátrarántottam a fejét, hogy a szemébe tudjak nézni, hogy az arcába tudjak üvölteni.

            – Megígéred, igen?! Hányszor hallottam már ezt, mi?!

            Auróra csodálatosan zokogott.

            – Bocsáss meg! Könyörögve kérlek, bocsáss meg!

            – Eh!

            Szinte a földre lökve engedtem el, ő meg azonnal átkarolta a lábamat és a térdemet kezdte csókolgatni. Harsány röhögést hallottam, aztán a művház ajtajának csapódását. Tudtam, hogy sikerült, de azt is, hogy csak néhány másodpercünk van. És a szemem sarkából a tetőt nem láttam jól, be kell tehát húzódnunk a mögöttünk lévő utcába, aztán futás közben találni egy átjárót.

            – Hát jó, most megbocsátok – mondtam még félhangosan –, de otthon még megbeszéljük. – A nyakánál fogva felrántottam Aurórát, és határozottan elindultam vele. Szorosan a házfalak mentén lépdeltünk, aztán amikor úgy tűnt, már a tetőről sem láthatnak, futni kezdtem. Vagyis futni kezdtünk, mert a színésznőként is lenyűgöző istennőm, aki egyébként nem is létezik, egészen pontosan tudta, hogy mit kell tennie. Pedig már teljesen elengedtem.

 

3.

Amikor akaratlanul és félhangosan valami olyat suttogtam Aurórát nézve, hogy aludj csak nyugodtan, szegénykém, azonnal tudtam, hogy menthetetlen vagyok. Ki is sétáltam inkább a helyiségből, úgyis erősen megszomjaztam a sok futástól meg a kerítés- és falmászástól.

            Reméltem, hogy Roland már nem neheztel.

            – Segítek, bazmeg, persze hogy segítek – mondta kicsit mérgesen, amikor érkezésünkkor arra kértem, hadd fújjuk ki magunkat az irodájában. – De te is tudod, hogy a Lék semleges terület. Eddig is az volt, ezután is az lesz.

            – Nem is kértem semmi olyasmit...

            – Oké, te régi haver vagy, téged ismerlek. De ez a nő más. Tudod, hogy rögtön leveszem az ilyet. Ez itt egy valaki, egy valami.

            – Csak egy-két óra, aztán viszem el magamhoz. Így jó?

            Bólintott, a kezembe nyomta az irodakulcsot, és csinálta tovább a dolgát, mi meg az irodába mentünk, ahol az egyébként tipikusan rondazöld kanapéra fektettem Aurórát, betakartam a használtfehér takaróval, én meg a szétült gurulós székre huppantam.

            – Szerinted mi lett a többiekkel? – kérdezte erőtlen hangon Auróra.

            – Ha szerencséjük volt, hallották az ordibálást, és ha eszük is van, akkor kapcsoltak. Különben...

            – Különben igen, tudom. – Mielőtt becsukta a szemét, rám mosolygott. – Egy kicsit szarul érzem magam, mintha cserben hagytam volna őket. De...

            – De nem tehettél mást, nyugi. Így volt a legjobb. És most aludj, hogy legyen erőd a továbbiakhoz.

            Sóhajtott, a fal felé fordult.

            – Azért köszönöm, Hús. Ez a neved, ugye? Köszönöm szépen.

            – Ugyan, nincs mit. Bármikor, tudod, akármikor... – Nem folytattam, mert meghallottam az egyenletes szuszogását.

            Éreztem, hogy én is kezdek gyengülni, pedig nekem még dolgom van, a biztonságos hazajutáshoz tájékozódnom kell.

            A pulthoz ültem, természetesen. Az első két korty széles volt és mély, egy kicsit billent is a helye felé a világ. Körbenéztem, s meglepve tapasztaltam, hogy rajtam kívül egyetlen vendég van a Lékben, egy férfi a leghátsó sarokban.

            – Nem mondhatni, hogy teltház van – mondtam Rolandnak.

            – Így legalább tudok veletek foglalkozni.

            Bólogattam.

            – Például nem vagytok éhesek?

            – A lány alszik, én meg nem, kösz.

            – Akkor végre ülve tudok híradót nézni... már ha megtalálom a távirányítót...

            Hányszor hallottam már ezt a mondatot. Ahogy helyet foglaltam Roland mellett, a sarokban ülő alakra pillantottam. Az asztal fölé hajolva sebesen írt.

            – Te, ez miféle figura? – suttogtam, és a fejemmel hátraböktem.

            – Semmi különös. Időnként bejön, kér egy hosszúkávét külön hideg tejjel, beül a sarokba, és ír.

            – És mit ír?

            – Azt nem kérdeztem. De van, hogy két-három órán keresztül egyfolytában csinálja.

            – Nem jelentéseket ír?

            – Te meghülyültél, vagy mi?

            – Sose lehet tudni.

            – Na pont ezért nem érdekel. De most már nyugodjál le, kezdődik a híradó.

            – Melyik?

            – Te ma csak hülyeségeket kérdezel?

            Elment a kedvem a tévézéstől. Inkább inni volt kedvem, valami jó keményet, aztán felmenni a tetőre, hogy ellenőrizzem az utcákat, hogy megtervezhessem a hazautat, mire Auróra felébred.

            – Roland, nem baj, ha én...?

            – Szolgáld csak ki magad, persze.

            Ittam ezt is, azt is, aztán kimentem az utcára, elnéztem erre-arra, felmentem a tetőre, és összességében megnyugodtam, elég csendesnek tűnt a környék.

            Amikor visszaértem, Roland még mindig a tévét bámulta, és káromkodott szokás szerint, az az íróember továbbra is a sarokban körmölt, hát én meg bementem az irodába megnézni Aurórát.

            – Nem akarsz felébreszteni? – kérdezte váratlanul Auróra, épp csak becsuktam az ajtót magam mögött.

            – Nem, persze hogy nem, csak gondoltam, megnézem, minden rendben van-e.   – Biztosan nem akarsz felébreszteni? – Most már kinyitotta a szemét is.

            – Még van időnk.

            – Ebben bíztam én is. Ezért szeretném, ha megtennéd.

            – Hogy mit csináljak?

            Felemelte a takarót maga mellett.

            – Azt csináld, hogy gyere már ide! Neked tényleg térden állva kell könyörögni?

            Nem, nem, atyaég, dehogy!

            – Egy kicsit le vagyok lassulva, ne haragudj.

            Már ott is voltam, hogy felébresszem.

 

 

 

 

 

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.