Költők és komponisták

Zenés és – több értelemben is – mesés utazáson vehettünk részt Baranyi Ferenc Kossuth-díjas költővel, aki ezúttal nem(csak) költőként, műfordítóként, hanem operatörténészként és -fordítóként jegyzi új kötetét, Az opera négy évszázada – költők és komponisták című művet.

Az Örkény Könyvesbolt emeleti Cultiris Galériája szinte elemelkedett az alant zakatoló körúttól, ahogy Baranyi Ferenc történetei elrepítették a hallgatóságot az operák világába, és a bejátszott felvételeknek köszönhetően meg is nézhettünk-hallgathattunk egyes részleteket.

László Ágnes, a Kossuth Kiadó kommunikációs vezetője és szerkesztője egészen a gyerekkortól eredeztette Baranyi Ferenc vonzalmát az operához: a nyáregyházi, monori, ceglédi évektől, és máris egy regényes történetbe csöppentünk. A szülőhelyétől néhány kilométerre lévő Nyáregyháza akácerdeibe gyakran jártak át a gyerekekkel játszani, mesélte Baranyi, s itt botlott bele egy magányos síremlékbe: „Schoedelné hamvainak 1854” felirattal. Az akkori kiskölyöknek a helyi erdész mesélte el, hogy Schoedelné Klein Rozália neves operaénekesnő. A világhírű művész a Pesti Magyar Társulat (a Nemzeti Színház elődje) egyetlen képzett énekes tagja volt, akit Hamburgból hívott haza Nyáry Pál, az Opera intendánsa – amúgy Nyáregyháza földesura. Szerelem is szövődött köztük, élete végén Schoedelné gondozta Nyáry birtokát Nyáregyházán, itt is halt meg, így került sírja a nyáregyházi akácosba. Egyébként a Normafa is Klein Rozália produkciójáról kapta a nevét, ezt a legendát is megosztotta Baranyi Ferenc. 

László Ágnes és Baranyi Ferenc – egykor a mester bátorította a diáklány Ágnest az újságírásra

De még két fontos impulzus is érte – folytatta történetét a mester. Szintén gyerekfejjel hallotta „őskori” rádiókészülékükben Horváth Jenő Gyöngyhalász-slágerét, amelyet annyira megszeretett, hogy ceglédi zeneiskolásként megszerezte a kottáját, s azon látta meg, hogy a melódiát Bizet Gyöngyhalász című operájából adaptálták. Nadir románcát meg is hallgathattuk-nézhettük a műből Nicolai Gedda előadásában – a felvételt a művésszel még maga Baranyi Ferenc készítette televíziós időszakában. A harmadik impulzust, mesélte a szerző, az ötvenes években bejött olasz operafilmek jelentették, ahol a színészek nagy énekesek hangjára tátogtak rá. Mint Baranyi elmesélte, a Leoncavallo Bajazzókjából készült film úgy „belegázolt kamasz lelkébe”, hogy több mint húszszor nézte meg zsinórban az akkori Ady moziban. (A vetített részletben Gina Lollobrigida „énekel” Onelia Fineschi hangján.) A történet középpontjában álló késelés valóban megtörtént, mesélte Baranyi, maga Leoncavallo is jelen volt a tragédiánál.

Vajon ilyen affinitással nem akart-e eredetileg zenei pályára lépni a később Kossuth- és Hazám-díjas költővé lett alkotó? – folytatta László Ágnes a faggatózást. „Ceglédi zeneiskolásként rögtön azzal kezdtem, hogy írtam egy ötfelvonásos operát, anélkül, hogy bármilyen zenei alapismeretekkel rendelkeztem volna” – idézte fel Baranyi általános derültség közepette, és még a címét is elárulta a műnek: Tenger – „a nyáregyházi kacsaúsztatót ismertem”, tette hozzá a költő. A tanára finoman megfeddte, hogy inkább a szolfézssal kéne foglalkoznia. Kálvinista kántorkodása is hamar véget ért: eleinte szép rendesen orgonálta a Bach-fúgákat, de amikor a Porgy és Bess-ből rázendített a bendzsódalra, a tiszteletes már ráncolta a szemöldökét. Végül egy kapatos orgonálás alkalmával kiakolbólították a kántorságból. 

 Egy jellegzetes pillanat: elmélyülten, zenehallgatás közben

Miután újságírónak mint osztályidegent nem vették fel, az operák szeretete miatt az olasz szakot választotta – ennek köszönhetjük briliáns operafordításait. Nemcsak olaszból, de franciából is, ez volt Baranyi második szakja. Akadt librettó, amit csak átdolgozni kellett, volt, amihez teljesen új szöveget írt, például a Toscához, mert Váradi Sándor 1903-as szövege nagyon nehézkes volt már. Egy tréfás példája az újrafordítások nélkülözhetetlenségének a Carmen Ábrányi Emil szövegével, amelynek egy pontján például ez hangzik el: „Börtönbe mégy, ez ellen nincsen óvszer!” Egy közönségből érkezett kérdés nyomán került szóba, mi mindenre kell figyelnie az operafordítónak – Baranyi Ferenc Kosztolányi hasonlatát fokozta, aki szerint verset fordítani annyit jelent, gúzsba kötve táncolni; ehhez képzeljünk még egy ötvenkilós súlyt a fordító nyakába. Nem mindegy ugyanis, hogy az énekelt szótagokra milyen hangok jutnak, lehet-e nyújtani, magasan vagy mélyen énekelni – például ha a „valóban” szó második szótagja nyomatékosul az áriában, akkor csak a „lóban” hallatszik belőle – illusztrálta egy szellemes példával a szerző.

Baranyi Ferencet a hetvenes években kedvelte meg az ország „operatanítóként”: akkor már a legnevesebb költőként kérte fel a Magyar Televízió Zenés Színházának vezetője, hogy vezessen egy operamagazint. „A zenei ismeretterjesztés lett a munkám” – fogalmazott Baranyi, aki olyan közvetlen, érdekfeszítő, szórakoztató stílusban beszélt a műfajról, hogy azok is szerelmesei lettek, akiktől addig távol állott. Éppen ezt a stílust hozta vissza kötetében, ezt kívánta tőle Kocsis András Sándor, a Kossuth Kiadó igazgatója, amikor felkérte a megírásra. „A költészet és a zene kapcsolata itt teljesedik ki a leghatásosabban – vallja Baranyi Ferenc. – Nem igaz, hogy arisztokratikus műfaj, nem, ha nem nagyképűen beszélnek róla.” A költőket szolgáló muzsikusoktól a Goethe bűvöletében élő franciákon át a keringőkirályig temérdek művelődés- és zenetörténeti adalék, vers, szövegrészlet, anekdota, fotó és illusztráció sorakozik a könyvben. Elárulta például a szerző, hogy a világon a legelső operának tekinthető alkotás a Daphne című mű volt: egy firenzei társaság, a Camerata határozta el 1597-ben, hogy zenei aláfestéssel eleveníti fel a görög színjátszást. 

Végül a személyes kedvencekről is vallott: nem kérdés, az olaszok azok, azon belül is a L’arlesiana (Az arlesi lány) Francesco Cileától. Saját legelső élménye a budapesti Operaházban egyébként a Don Carlos volt – éppen hat zsemle áráért. Búcsúzóul még megnézhettünk egy részletet abból a tévéjáték-sorozatból, amelyet szintén Baranyi Ferenc írt: a La Rossini című zenés játékban megelevenedik, hogyan írta meg Sterbini és Rossini, költő és komponista két hét alatt, tökéletes összhangban A sevillai borbélyt.

                                                                                            Szöveg és fotók: Laik Eszter