Ajánló Márkus András Paraszttartók kézikönyve című regényéből
Márkus András Paraszttartók kézikönyve című első regénye nemrég a Libri Kiadó gondozásában jelent meg. A nem mindennapi regényt csak erős idegzetű olvasóinknak ajánljuk.
1. Mitől paraszt a paraszt?
Az teljesen nyilvánvaló, hogy egy parasztnak hogyan kell viselkednie ura jelenlétében, de fontosnak tartom felvázolni, hogy egy úr hogyan tartsa magát, ha alattvalója áll előtte. A most következő gondolatok természetesen nem szabályok. A parasztok égi lénye óvjon meg attól, hogy egy úr számára szabályokat teremtsünk, hiszen éppen a törvényektől való mentesség tesz bennünket úrrá, a szabály pedig az úr maga és annak birodalomfelfogása.
Az a tapasztalatom, hogy ha egy paraszt megfelelő képet alakít ki koponyáján belül uráról, sok minden elérhető és megelőzhető. Az idomítás során nem az a célunk, hogy hibát kövessen el, azért ugyanis adott esetben az életétől is kénytelenek vagyunk megfosztani őt magát vagy családtagjait. Inkább rettegésben kell tartanunk őt, hogy esze ágába se jusson tévedni.
A jobbágyság helyes útra való térítésének, majd a megtalált helyes útvonal tartásának két legfontosabb kulcsszava a reménytelenség és a rettegés. A reménytelenség elsőre bizonyára kegyetlenül hangzik, azonban ha úgy tekintünk rá, mint generációk életét bevirágzó életérzésre, nyilván egyetérthetünk abban, hogy nem elkeseredettséget von maga után. Sokkal inkább egy évszázadokon át kialakult életformát jelöl, és mint életforma annak a tévhitnek a fertőzését kívánja megelőzni, mely szerint a paraszt valaha is felülkerekedhet státusán.
Amikor a pór az általa gondozott föld gyümölcseit beszolgáltatja urának, és visszaadja neki a termények egykilencedét, mennyivel jobb mindenkinek, ha a paraszt boldog ettől, nem pedig azon gondolkodik, hogy egyáltalán miért is kell odaadnia a saját munkája eredményének javát. Az átlagjobbágy adottságai közé tartozik, hogy nincs meg benne a dolgok megkérdőjelezésének képessége, így nem fenyegeti a pórt a hierarchián belüli fentebb jutás víziója. Ettől én is szerencsésnek érzem magam, ugyanakkor néha a röhögés meg könnypotyogtatás is környékez.
Nem mindennapi ajándék ez, amivel atyáink ajándékoztak meg minket a fogantatás pillanatában. És a legcsodásabb, hogy a legtöbb esetben a parasztok nevelik saját magukat, ők tanítják meg utódaikat a folyamatos elégedettség örömére, ők kódolják beléjük paraszti mivoltukat. A parasztok saját utódaikat félelemre, valamint az adott dolgok megbecsülésének erényére nevelik. Így mi ölbe tett karokkal dőlhetünk hátra trónusunkban, míg a generációkon át tartó elnyomás megérleli ízletes gyümölcsét. Nem tévedek, ha azt állítom, hogy a paraszt belső mozgatórugója, amely veleszületett tulajdonságai mellett alárendeltté teszi: a körülményekkel való állandó megelégedettsége.
A folytonos elégedetlenség a birodalmi úrnak egyszerre erénye és keresztje. Ez az egyik legjelentősebb tulajdonsága, mely fölemeli őt, amelynek köszönheti birodalmának méreteit, valamint a dolgozó alattvalók megszámlálhatatlan seregét. Ugyanakkor ennek tudható be az is, hogy boldogtalan. Mert állandóan törekszik. Egy igazi úr sose nyugszik bele birodalmának méreteibe, sohasem lesz elég alattvalója, és azok soha nem fognak annyit termelni, hogy az neki elég legyen. Egy urat parasztjától a birodalmi úr mögött rejtőző, álmodozó kisgyerek különbözteti meg, ő uralja a rettenthetetlen birodalmi úr cselekedeteit, és azokat céllal látja el. Egy úrnak ugyanis örök szerelme saját birodalma, azaz az elérhetetlen illúziók összessége, melyet fáradhatatlanul kerget megannyi paraszt életének árán.
2. A paraszt úrképe
Az úrnak elsősorban minél kevesebbet kell alattvalói közelében tartózkodnia. Ez nyilván nehezen elképzelhető, ugyanis velük vagyunk körülvéve, viszont a lehetőségek keretein belül nem árt eleget tenni ennek az elvnek. Sőt az sem árt, ha akadnak olyan parasztjaink, akik soha életükben nem láthatnak minket személyesen, csak legendákból, történetekből ismernek. Így tudja az úr elnyerni a pórok kíváncsiságát. Hiszen ha egy paraszt érdeklődését a fénylő tárgyak vagy akár egy tál meleg tej képes felkelteni, akkor képzeljük csak el, mekkora csodálattal töltheti el a birodalmi úr, aki engedélyt adott neki az életre. Teljesen egyre megy, hogy imádnak, magasztalnak, vagy éppen annyira rettegnek tőlünk, hogy a nevünket se merik szájukra venni. A lényeg a végeredmény: a jobbágyság munkájának gyümölcse és a birodalom javainak gyarapodása.
A paraszt tulajdonsága, hogy retteg az ismeretlen dolgoktól, így célszerű, hogy az urat a többi ismeretlen dolog mellé helyezze agyának cellarendszerében. Nem áll ugyanis az úr érdekében, hogy – persze közvetlen szolgáit leszámítva – különösebb viszonyban álljon parasztjaival. Ne adj’ isten előforduljon, hogy barátságot alakítson ki egy alattvalóval… Ez teljesen célszerűtlen lenne a birodalom szempontjából. Az elsődleges ugyanis a birodalom érdeke. A birodalom és a birodalmi úr pedig egymásnak kölcsönös metaforái, nem nehéz tehát levonni a következtetéseket.
Amennyiben olyan konkrét helyzettel kerülnénk szembe, mint például hogy alattvalóink a közelünkben tartózkodnak, célszerű ignorálni őket. Nem szabad figyelmünkkel megtisztelnünk a parasztot, meg kell adni számára a lehetőséget, hogy ő maga érdemelje ki urának figyelmét. Ugyanakkor nem szabad megadnunk az esélyt véleményének kinyilvánítására. A paraszt véleményének vajmi kevés szerepe van a birodalom életében. Az, hogy nem fosztjuk meg őket központi agylebenyüktől, ajándék számukra, melynek következtében képesek lesznek egyszerűbb gondolatok megformálására. Ez a kegy még nem feltételezi azt, hogy arra a gondolatra kíváncsiak vagyunk. Ezen alapszintű gondolatok értelme nem több, mint hogy a paraszt (szoros verseny nyomán) gondolkodásban fölülmúlja a jószágot, és irányítani tudja annak – az övénél mindenesetre őszintébb — munkáját. Bevallom, volt már olyan próbálkozásom, hogy a jószágot neveljem be a paraszt irányítására, és fájdalommal kell tudatnom, hogy nem az értelmi különbségek miatt kellett visszaállniuk az eredeti szerepekbe.
A közvetlenség teljes mellőzésével létre kell hoznunk agyában egy távolságot, melyet ő alkot meg önmaga és ura között, és amely sokkal erősebb a botnál, melynek segítségével az úr kísérői odébb tuszkolják, ha túl közel merészkedne urához. Ennek a botnak az a funkciója, hogy megóvja az úr egészségét a bolháktól, tetvektől és mindenféle járványtól – ezeknek ugyanis a jobbágyság boldog hordozója. Jómagam közvetett kapcsolatban állok a bolhákkal: én parasztokban vagyok gazdag, azok pedig bolhákban. A kísérőim által használt bot emellett hangtávon kívül tartja a dolgozókat, hogy véletlenül se kelljen véleményük meghallásával fárasztanom magam. Mert amikor egy ilyen vélemény teljes egészében eljut hozzám, szörnyű fáradság lesz úrrá rajtam, le kell feküdnöm, és napokon át tartó mély letargiában heverem csak ki a tetves paraszt gondolatait.
A paraszt időnként sajnos hajlamos megfeledkezni saját jelentéktelenségéről. Indokolt ezt rendszeresen eszébe juttatni. Másként könnyen feltételezné, hogy ő maga, mint Jóska (vagy egyéb) nevű alattvaló bármilyen jelentőséggel bír, mondjuk nagyobb jelentőséggel, mint a váram falában egy kődarab vagy a paripám sörényének egy szála, netán a délceg jószág egyik röpke szellentése ügetés közben. A Jóska nevű pór önmagában nem jelentéktelen ugyan, de jelentőséget társaival együtt: a többi Jóska, Józsi és Jocó (vagy egyéb) nevű paraszt összességében kap. Fontos, hogy a paraszt ne magát tartsa fontosnak, hanem a burgonyának a kiásását, vagy a csupor tej lefejését, amelyet fáradságos munkája által választ le a föld ajándékai közül. A paradicsom formáján is meglátszik az ő egyszerű szeretete, amellyel azt leszakajtotta. Képzeljük csak el, milyen dolgok mehetnek végbe a lelkében a zöldség leszakajtásakor… Egyfajta szellemi fölény ez, melyet mint örömöt nem szabad elvennünk tőle, ugyanakkor meg kell teremtenünk azt a helyzetet, melyben felfedezi ezt az örömet, és annak is éli meg.
3. Az attitűd
Célszerű, hogy olyan méltóságteljes attitűddel jelenjünk meg parasztunk előtt, melyből érezheti a gyümölcsleszakítás aktusának jelentőségét. Ugyanakkor a nevelés eszközével meg kell értetnünk vele, hogy a mi társaságunk nem olyan ajándék, ami jár neki. Hétköznapi gesztusainkkal kell megaláznunk őt, elérve azt, hogy folytonosan elégedetlen legyen önmagával, és élete céljává váljék, hogy megfeleljen nekünk.
Egy átlagos paraszttal nem nagyon szokott megtörténni, hogy urát személyesen megpillanthatja. Ha ez mégis megesik, mindent meg kell tennünk, hogy ez a pillanat emlékezetes legyen. Ugyanis számolnunk kell azzal, hogy amennyiben egy tanyára ellátogatunk, látogatásunkról a helybéliek éveken át legendákat fognak zengeni. Beszélni fognak arról, hogyan voltunk felöltözve, milyen ékeket viseltünk, milyen gesztusokkal örvendeztettük meg őket, kiket ajándékoztunk meg pillantásunkkal. Azon családok, akiknek valamely tagját személyesen fenyítette meg a birodalmi úr, évtizedeken át teszik majd iriggyé társaikat. Az efféle diplomáciai látogatások nem értelmetlenek a parasztok nevelésének szempontjából, ugyanis életre szóló élményt nyújt számukra uruknak egyszeri jelenése.
Ilyenkor egy úrnak érdemes egyszerre kegyesnek és szigorúnak mutatkoznia. Legfőképp az igazságosság látszatát kell keltenünk. Nem azt mondom, hogy igazságossá váljunk, hiszen azzal a birodalmi rendet megbontanánk, és magunkat is rengeteg remek szórakozástól fosztanánk meg. Ellenben az, ha az uralkodó pozitív úrképet formál magáról az alattvalók körében, remek motivációt ad számukra a következő néhány évtized munkájához. Ez főleg elhanyagoltabb tanyák bejárása után figyelhető meg, itt a szemtanú parasztok egy idő után maguk terelik a jó irányba társaikat és utódaikat. Azért helyénvaló ez a viselkedési forma a birodalom lepusztultabb körzetei esetében, mert a birodalmi úr mindig ott fog állni, amint egy paraszt hibázik (a részeges helytartókra manapság már semmit se lehet rábízni), így célszerűbb rajongókkal gazdagodni, akik a birodalom iránt érzett szeretetükből és a birodalmi úr személye iránt táplált tiszteletükből adódóan képesek életük végéig húzni az igát.
Az az ideális, ha visszaélünk parasztjaink befolyásolhatóságával, és egyfajta istenképet formálunk magunkról az agyukban. El kell érnünk azt, hogy az úr iránt táplált félelem és hit egyszerre váljanak a minőségi munka katalizátorává. És még azt sem mondhatnánk, hogy hazugsággal töltenénk meg ezáltal fejüket (nem mintha ez számítana), elvégre égben lakó hülyeség ide-oda, mégiscsak én vagyok birodalmam mindenható istene.
