Az indián – Vörös István verse
Vörös István
Az indián
(Egy kispolgár vallomásaiból)
Kikérem magamnak, hogy
olyan idők jöjjenek, melyek
a jellemhibáimra támaszkodnak,
nem az erényeimre.
Kinek a gyávaság, hízelgés,
megalkuvás, intrikálás
kell, kinek a józanság,
eszesség, szabadság,
egyéniség. Még nekem
legyen lelkifurdalásom,
ha nem engedhetem meg
az erkölcsi oszlop
szerepét magamnak?
Még nekem legyen
lelkifurdalásom,
mert másokat meg kell
vetnem erkölcsi lezüllésükért?
Még nekem legyen lelki-
furdalásom, mert
irigylem a bátrakat?
Nem mindenki tud meghalni
a szabadságért. De
mindenki tud rabságban
élni. Egy tenyérnyi szabad-
ságot mindenütt képzelhetsz
magadnak. Sose írt volna
semmit, aztán egyszercsak
észreveszi, hogy a besúgói
jelentéseiben elmondja
a véleményét. A világgal,
a hatalmasokkal felesel.
Kikérem magamnak,
hogy barátaim és ellenségeim
ne tudjanak már verset
írni, mert feketére égett
az ujjuk az árulás
izzó acéltollát megragadva.
Kikérem magamnak,
hogy az ellenségeim
annyira tudjanak ártani
nekem, gyóntatószékbe
kelljen rohanniuk,
mert már lehetetlen vissza-
fogniuk a lélek háborgását.
Kikérem magamnak, hogy
katonává, keretlegénnyé kelljen
válnom. Menetelni ostoba
célok zászlaja alatt.
Hazugságokat igazsággá
verekedni, elemezni vagy
tanulni egyszerűen.
A katonavonat visszafelé
sebesülteket szállít.
A töltésen vércseppek.
És a vérre szállt, elütött
madarak. Egy bolond fiú
járkál ott. Színes tollakat
gyűjt. A hajába tűzi.
Indiánnak képzeli magát.
