Első verseskötete, az Ahol megszakad népszerű volt az olvasók körében, a nemrég megjelent Mész címűről a kritika is elismerően szól, a slam poerty mostanában háttérbe szorult, ahogy kultikus zenekara, Akkezdet Phiai sem túl aktív, dolgozik viszont egy szólóprojekten, és színházi munkássága is figyelemre méltó – Závada Péterrel Szarka Károly beszélgetett.

 

 

Az underground csábít

 

 

Új versesköteted, a Mész központi témája az anya elvesztése és a szerelem megélése. Hogy jelenik meg a gyász a párkapcsolatokban?

 

Az anya képe gyakran ráolvasódik a kedves képére. Ha az anya gyászolása folyik,
az a párkapcsolatot is befolyásolhatja. Az ember nem mindig van tudatában annak, hogy nem épp az anyukáját próbálja-e helyettesíteni a partnerével.

 

„Azt hiszem, összekeverlek az emlékeddel”, írod az Akinek mondanom kéne című versben. Torzulnak az emlékeink azáltal, hogy beszélünk róluk, vagy leírjuk őket?

 

Létezik az átemlékezés fogalma. Megkonstruálod a saját emlékeidet. Lehetetlen elérni az integritást az emlékek terén, és az ember próbál egy összefüggő narratívát létrehozni.
A sor arra az állapotra utal, mikor egy párkapcsolat korábbi fázisát sírjuk vissza, amikor még azt hittük, hogy működik, és nem tudjuk eldönteni, hogy a mostani vagy az akkori „te” hiányzik-e valójában.

 

A Vákuumban olvashatjuk, hogy „A vakok sem a sötétet látják”, ez is ide kapcsolható. Nem biztos, hogy egy konkrét személy hiányzik, mégis érzünk valamiféle hiányt.

 

Ha ezt a gyász kontextusába helyezzük, föltehetjük a kérdést, hogy mit is kéne ilyenkor éreznünk. Leginkább semmit. Az ember gyakran nem képes végighaladni a gyász fázisain. És ugye, vannak vakok, akik foltokat látnak, de vannak, akik semmit, mert nem működnek a látóidegeik. Ilyesmit érez a lírai én a sokadik szakítás vagy családtag elvesztése után. Nincs mibe kapaszkodnia.

 

A kedves és az anya mellett megszólítod önmagadat is. Ezzel nézőpontot akartál váltani?

 

Amikor egy elképzelt nőhöz írok, tudom, hogy mindkettőt, az anyát és barátnőt is megszólítom. Az önmegszólítással viszont kifogtál rajtam. Valószínűleg unalmasnak éreztem volna az állandó E/2-t. A nézőpontváltás fontos volt, ebben láttam némi kihívást. A névmások, a lírai én pozíciója sok mindent elmond. Ahogy ezek változnak, az a poétikára is kihatással van. Sőt, komplett lírai áramlatokra is. Ezáltal, tehát például az „én”, „te” névmások „mi”, „ti”-vel történő helyettesítésével tágul egy személyes hangvételű poétika generációs lírává.
A „mi” a korosztályával, családjával, barátaival azonosítja az embert, a „ti” pedig lehet akár figyelemfelkeltés, történelmi, politikai felelősségre vonás is. Ezek érdekes játékokra adnak lehetőséget. Aztán kiderül, hogy nem is annyira játék, hanem az ember tényleg el akar valamit mondani, valami esszenciálisat. Például, hogy most éppen közösségben volna érdemes gondolkodni.

 

Itt viszont csak az én-te kapcsolatokat látjuk, a közösség, és úgy általában a többi ember nem is nagyon jelenik meg, inkább csak tárgyak, terek, tájak és állatok.

 

Azt vettem észre, hogy az utóbbi években nagyon leszűkült azoknak a köre, akikkel érintkezem, néhány családtagra, barátra, ismerősre korlátozódott. Ez biztos annak is köszönhető, hogy a zenekar révén hivatalból nagyon sok emberrel érintkeztem. A magánéletben nincs erre igényem, és kevés is az olyan ember, akivel igazán jól tudok beszélgetni.

 

A verseid helyszínei hol budapestiek, hol vidékeik, illetve leginkább semlegesek, van viszont egy hosszabb vers, ami egy konkrét nyaralásról szól, ahogy ezt a könyvbemutatón is elmondtad. A Lanzarote-i naplót hogy kapcsoltad össze a többi verssel?

 

A víz az egész könyvet átmossa, és a tenger jelölheti akár a magzatvizet is. Valóban egy konkrét nyaralás képeiről van szó, de van bennük valami mágia, megpróbálok belőlük felépíteni egy magánmitológiát. Vannak ezek a tengerparti barlangok, és nem tudom, kik rajzolták a jeleket a falukra. Vannak kerítéssel lezárt ipari területek, ahova nem szabad bemenni, van egy katonai támaszpont, ahol egész éjjel ég a villany. És van ez a kutya, amely minden reggel meglátogat minket, de nem tudjuk, hogy kié. Tehát minden olyan bizonytalan és elmosódott körvonalú, és ezért nekem ez a ciklus sokkal kevésbé a konkrét nyaralásról, mint inkább egy belső utazásról szól.

 

Úgy tudom, konkrét hely a befalazott ajtó is, a saját egykori házatok ajtaja.

 

Ennek szintén van valós előzménye. Az történt, hogy a régi lakásunk melletti másik kettőt megvették, mi viszont sokáig nem adtuk el a miénket. Két évvel azután, hogy végül mégis kiköltöztünk, visszamentem, és láttam, hogy a három lakást egybenyitották, a bejárati ajtónkat pedig befalazták. Lett belőle egy vakablak. Nem volt rá többé szükség, hiszen a másik két lakás felől átjárható volt az ingatlan. Eléggé megrázott, mert az egész gyerekkorom ott telt, és anyám is ott halt meg. Ez hozza be a Kőmíves Kelemen-motívumot is.

 

Írsz a vidéki életről is, amit a nagyszüleid révén ismersz. A halálmotívum vagy a tér miatt tartottad ezt fontosnak?

 

Is-is. Arról a bizonyos T. nevű faluról, vagyis most már városról van szó, ami apám regényeiben is megjelenik. Ott játszódnak ezek a versek, onnan veszik a képeiket, a disznóvágást, csirkeölést. Gyerekkorában az embert megrázza, mikor látja, hogy falun az állatokat megölik. Kilencéves koromban halt meg anyám, akkoriban sokat jártam Tótkomlósra. Azt hiszi az ember, hogy el tud menekülni a városból, ahol a haláleset történik, és a vidék lehet a megnyugvás terepe, de közben ott is állandó kegyetlenséget tapasztal, látja, hogy a nagyanyja, akit annyira szeret, részt vesz ezekben a gyilkosságokban.

 

Szerinted vidéken, ahol az emberek valamennyire még közelebb érezhetik magukat a természethez, máshogy állnak a halálhoz?

 

Nem hiszem, hogy könnyebben engedik el a halottaikat, legfeljebb kevesebbet beszélnek róluk. Magukba zárják a fájdalmukat. A fiatalok hamar felköltöznek a városokba, a falvakban pedig sok az idős. Ezek a generációk gyakorlatilag egymást temetik. Így romlik le egy háztartás, így veri fel a gaz az udvart, így néptelenedik el egy utca. Én is ezt látom Tótkomlóson. Van egy utca, ami félig üres, nagyapám ott éldegél egyedül, a konyhakert meg a bejáró pedig elvadul, burjánzik, olyan, mint egy márquezi rezidencia, amit mindjárt elnyel a föld.

 

Általában hétköznapi szituációkról és tárgyakról írsz – ezekről jut eszedbe egy-egy érzés, vagy az érzések leírásához keresel ilyesmiket?

 

Ez egy kétirányú folyamat. Sokat jegyzetelek, ha valami eszembe jut, vagy valamit meglátok, és megfog, azt felírom. Nem keresem a helyét, de ha valahova passzol, azt nyilván beírom oda. De van arra is precedens, hogy a hasonlathoz keresem a tárgyat. Komoly hagyománya van ennek a tárgyakat felvonultató poétikának, és ez nekem mindig is tetszett. Úgy leírni egy érzelmi folyamatot, hogy a körülöttünk lévő tárgyaknak, élettelen dolgoknak, eseményeknek a leírásán keresztül jelenítjük meg az érzéseinket.

 

Az üres nagyvárosi terek a benned lévő szorongás metaforái. Ugyanaz a kérdés: az üres tér juttatja eszedbe a szorongást, vagy fordítva?

 

Volt egy időszakom, amikor klausztrofóbiás voltam, de rájöttem, hogy ez a félelem gyakorlatilag bármiben testet ölthet, lehetek agorafóbiás, hipochonder vagy akármi más is, ezért aztán sikerült rövid úton legyőznöm. De máig nem szeretem a nagyon szűkös tereket, vagy az alacsony belmagasságot. És itt jönnek be Vojnich Erzsébet képei. Ha festményeken üres tereket látok, megrémisztenek. Vagy ott van például a John Malkovich-menet című film, amiben a lift megáll két emelet között. Vagy Németh Zoltán földikutyás verse, amiben egy kutató hónapokat tölt el az üregekben ezekkel az állatokkal – az egyik legmegrázóbb vers, amit mostanában olvastam.

 

Néha a saját testünk is az idegenség terévé válik, vagy legalábbis nem nyújt menedéket. Szerinted a szorongásaink belőlünk fakadnak, vagy külső hatásra alakulnak ki?

 

Az ember stresszből és szorongásokból felépít magának egy másik testet a saját testén belül, ami aztán szép lassan elpusztítja. Ellenem a külső támadás ritka, bár voltam egyszer-kétszer veszélyhelyzetben, inkább belső támadásoknak vagyok kitéve. Elképesztő, hogy a pszichénk milyen hatást tud gyakorolni a testünkre, és hogy ez olykor mennyire kontrollálhatatlannak tűnik. De erre van a terápia.

 

 

Amerikai költők is inspirálnak – tőlük mit veszel át?

 

A szikár, minimalista nyelvet. Az angolszász irodalomban, a huszadik század második felében, Robert Bly és Mark Strand verseiben figyelhető meg egyfajta mitológiával kevert tájleírás. Sylvia Plath-nál és Ted Hughes-nál pedig egy újfajta szimbólumhasználatot látunk.
De többekre jellemző az a higgadt, kimért poétika, ami sokszor a külvilág tárgyainak leírásából indul ki: egy tárgyból, kövekből, kagylókból, a tengerpart, egy móló vagy a hajók leírásából.  Új távlatok nyílnak ezekben a versekben, belátható a horizont, egyszóval van hova nézni, nemcsak az önmagába zárt test szenvedése határoz meg mindent. Biztató, hogy nem kell feltétlenül belehalni mindenbe.

 

Honnan jött az ötlet, hogy egy-egy szót kiemelj a versekből? Ezek a virtuális térben található tag-eket idézik, csak éppen nem tudunk rájuk kattintani.

 

A szövegekről hamar látszott, hogy többféleképpen lehetne őket sorba rendezni, többféleképpen kapcsolódnak egymáshoz. Bonyolult és izgalmas ágrajz volt ez, és nem akartuk veszni hagyni. Azt is fontosnak tartom, hogy ezáltal a kötet az internetes olvasási stratégiákhoz kapcsolódik, a digitális befogadás felé nyit. Olyanok ezek a szavak, mint a címkefelhők.

 

Esetleg lehetett volna egy melléklet a könyv végén a lustábbaknak, bár gondolom, szándékosan vonod be az olvasót, hogy gondolkodjon, esetleg ismerjen magára, vagy találja ki magának a saját történetét.

 

Utóbbi volt a cél, abszolút. Dolgozzanak csak a szövegekkel, az tök jó! Nem akartam megspórolni nekik ezt az energiát, és volt is olyan, aki végigcsinálta.

 

Néhány versedben, például a Nyest címűben találunk narratív szálat is. Édesapád prózaíró, te pedig sok mindennel foglalkozol, csak éppen prózával nem. Továbbra is elzárkózol ettől?

 

Egyszerűen kevésbé gondolkodom történetekben. Ott van például Dékány Dávid, akinek minden verse egy kis novella. Van benne narratíva, csattanó, van eleje, közepe, vége. Nálam ez intuitívabban működik, szeretem, ha meglepnek az asszociációk. Néha összejön egy-egy narratívabb szöveg, de általában jobban szórakoztatnak azok, amik fragmentumszerűek. Egyelőre nincsenek konkrét sztorik a fejemben.

 

Lassan dolgozol?

 

Párhuzamosan írom a verseket, elég töredékesen gondolkozom, nem mindig tudom előre, hogy mi lesz egy-egy szövegből. Persze a narratívabb darabokat, mint például a Nyestet,
a Szinkronúszó magányosságát vagy a Vakformát egy ültő helyemben írtam. Sokat szöszölök velük, visszatérek hozzájuk, átírom őket. Esőerdőnyi fát ki kéne vágni ahhoz, hogy egy kötetet papíron letisztázzak.

 

Nem is értem, régen a regényírók hogy írtak meg több száz oldalt szövegszerkesztő nélkül…

 

Fogalmam sincs. Szerintem mi ebből a szempontból el vagyunk kényeztetve. Lehet, hogy ők többet dolgoztak fejben. Sétáltak, és közben gondolkodtak, ez pedig frissen tartja az agyat.

 

A Mész versei rímtelenek, de van ritmusuk, váltakoznak bennük a hosszabb és rövidebb mondatok. Címet viszont nem adtál mindegyiknek.

 

Címet csak a pillérversek kaptak. Utánuk következnek a kvázi-ciklusok, vagy számozott versek. A hang, azt hiszem, valamennyire egységes, de érdekelnek a különböző gondolatritmusok. Ugyanúgy tetszenek a rövid, szikár mondatok, mint a hosszabb gondolatmenetek. Mondjuk Paul Celan lírája általában rövid, pontos képekből áll, míg Marno például hosszú, többszörösen összetett mondatokból fűz hömpölygő, asszociatív szöveget. Mindkettő nagyon izgalmas.

 

Kultikus zenekarod, az Akkezdet Phiai mostanában meglehetősen inaktív. A zene háttérbe szorult nálad?

 

Most épp egy szólóalbumot veszek fel, stúdióba járok tök egyedül, mert Saiid elutazott Ázsiába több hónapra. Úgy volt, hogy még tavaly kiadunk egy albumot, de aztán ez elmaradt, és én nem akartam tovább várni. Az új számok zenei világa valamelyest eltér a korábbiakétól, az alapok és a szövegek is sötétebbek, kevesebb bennük a szójáték. A címe Kastély. Érdekes projekt.

 

A zenéd is a költészeted világát idézi?

 

Igen, a versek és a dalszövegek közelednek egymáshoz. A rapek azért még mindig harsányabbak, a műfaj sokkal inkább megkívánja a poentírozást és a rímelést.

 

Sokan slammerként is ismertek, de a könyvbemutatón említetted, hogy most azokat a fellépéseket is hanyagolod.

 

Volna hozzá kedvem, hogy összegyűljünk többen, és előadjuk egymásnak a szövegeinket, akár egy kocsmaasztalnál is. De az, hogy nagy nyilvánosság előtt olyan szövegeket olvassak fel, amik a tömeg tetszésére apellálnak, valóban kevésbé mozgat most. Ennél is kevésbé izgat, hogy versenyezzek. Nézni szeretem, szórakoztat, drukkolok, és örülök, ha valaki nyer, de én magam nem bírom a verseny stresszét, és mostanában a slam poetry egyet jelentett a versennyel. Szeretek a saját tempómban dolgozni. Inkább az irodalmi kávéház-jellegű felolvasások érdekelnek. A Hadikban Vadászszezon címmel Simon Marcival szervezünk is egy ilyen eseményt. Szeretnénk egy irodalmibb slam poetryt csinálni.

 

Kicsit olyan, mintha menekülnél a siker elől, a zajosabb ünnepléssel járó slam poetry helyett az elsősorban papíron működő versekre koncentrálsz, a zenekarod is megmaradt underground hip-hop-zenekarnak. Ezt az utat az elveid határozzák meg, nem akarsz kompromisszumokat kötni, vagy egyszerűen csak ilyen az alkatod?

 

A kettő egymásból fakad. Az Akkezdet Phiaival már egész fiatalon elhatároztuk, hogy underground zenekar maradunk. Az volt a legfontosabb, hogy ne legyenek kompromisszumok. Nem szerződtünk le sehova a húsz év alatt, végig független magánkiadónk volt, és ez hatalmas művészi szabadságot adott. Soha nem merült fel egyetlen pillanatra sem, hogy valami mást írjak, mint amihez éppen kedvem van. Hogy ezzel még pénzt is lehet keresni, külön szerencse, vagyis inkább csoda. Bár megélni inkább akkor lehetett belőle, amikor heti három fellépésünk volt, most havonta van egy, nyilván azért, mert nem dobáljuk folyamatosan az albumokat.

 

A zenében létezik underground, a kortárs költészet viszont olyan, mintha eleve underground lenne. Bár ez homályos fogalom, mert a slam poerty is underground mozgalomként indult, és most népszerűbb a hagyományos értelemben vett kortárs költészetnél.

 

A barátaimmal gyakran beszélgetünk arról, hogy mi is lehet ez a furcsa vonzódás a meg nem értettséghez. Nyilván valamiféle igényesség ez a szövegekkel szemben, amibe persze vegyül némi sznobéria is. Ezért tényleg az a helyzet, hogy a kortárs líra általában véve nem tudja átlépni a közérdeklődés ingerküszöbét. Néhány kivételtől eltekintve persze. Ilyenek Varró Dani, Erdős Virág, Simon Marci könyvei, vagy az én első kötetem, az Ahol megszakad. Ezek a könyvek tényleg nem nevezhetők undergroundnak, bár én őszintén szólva nem törekedtem a népszerűségre, ez nyilván a zenekarnak és a slam poetry-nek is köszönhető. Tehát azt hiszem, verssel is lehet valaki adott esetben népszerű, de engem őszintén szólva a költészetben sem ez vonz. Sokkal inkább az underground csábít.

 

Szerinted a közeghez idomulnak a költők, vagy eleve ilyen a költészet természete? És akkor feltehetném azt a kérdést is, amit sokan kérdeztek már tőled, hogy a kritikák hatására lett más a Mész, mint az Ahol megszakad?

 

Ez egy örök dilemma: a költő egyszerre szeretné, ha szeretnék, és ódzkodik attól, hogy népszerűvé váljon. Viszont abban a pillanatban, hogy népszerűvé válik, kénytelen beismerni, hogy jó, ha olvassák. Van egy olyan gyanúm, hogy általában azok szoktak görcsösen ragaszkodni az undergroundhoz, akiket amúgy is kevesebben olvasnak. De ha egyszer csak kikerülne a piacra kötetük, és tízezrek kezdenék el olvasni őket, valószínűleg nem bánnák a sikert.

 

A színház fontosabb szerepet tölt be az életedben, mint eddig?

 

Igen, de valahogy minden egyre versesebb lesz nálam, a rapszöveg és a dráma is a vers felé gravitál. Az Amphitryon-szöveg, amit most írok, kevésbé párbeszédes, inkább monológszerű. Közben csinálok alkalmazott szövegírói munkákat is, ilyen a Katonában nemrég bemutatott Ahogy tetszik, vagy a Nők iskolája, aminek most zajlanak az előkészületei.

 

 

Szarka Károly