Ovidiushoz – Eszteró István versei
Ovidiushoz
Eszteró István versei
Saját labirintus
Jó annak, aki tudván tudja, mit
kell tennie, van csalhatatlan terve,
s kelés után cselekvés láncait
derékra, lábra, mellére tekerve
jöhet akár labirintus, bika,
ó, annak, aki szörnyen agyafúrt,
és minden ellen legnagyobbika,
a lélektelen sötét alagút…
de ha kételkedsz magadban s az úrban,
s a sziklaszirten tériszony gyötör,
és elbotlasz a benső alagútban,
a mindenség is szorító gödör,
vad szörnyekkel vár hirtelen kanyar,
bűntudat, szorongás, lelki üledék
vicsorog rád, és a májadba mar,
vesékbe, szívbe, ne hagyd, hogy megegyék,
ne törődj, ha zsibbad karod, bokád,
míg denevér súrolja arcodat,
hogy sokk, hányinger kőhalmot okád,
a magad módján vívjad harcodat,
a szó vizébe kavicsokat dobva
rój kis körökbe csobbanó eget,
mely árnyakat a tükrében feloldja,
és megvillan betűn az ékezet,
vegyél erőt a félszen reggelente,
még akkor is, ha nem vagy Thészeusz,
s nézz este vissza, mint a naplemente
futó árnyékra, ha végére jutsz.
Ovidiushoz
Írod, mint dobogott szíved a hajdani
Versek napsugaras, tiszta zenéire
Még barbár Tominak vad ricsajában is,
Ábrándok ligetébe vitt
Olykor, merre babér s csók aromája leng,
Ó, bár számkivetés vége jöhetne már
Ízes borral eléd, és megölelni, kit
Több mint kétezer éve vársz,
Ámbár balga időnk még türelemre int,
Hol vak pragmatikus fegyvere lő bakot,
Antik pompa kecses lelke elillan a
Zordon szürkületébe tán,
Íz, szín, tűz lugasát gép takarítja el
Tőstül, és a dicsők álma dugába dől,
Hordó, dézsa hasán zúdul a bor ki, mint
Káposztánk savanyú leve,
Lélegzés elakad, oly sanyarú a dal,
Hajlong rongyaiban botladozó erény,
Csakhogy táncra se jó összeakadva láb,
S görbülten a derék iszony.
Immár Róma terén rúgja a port bice
Versláb, több is, ahány lenne az olvasó,
S nem olvasna, ki ír, stílusa romlana,
Inkább egy sms-t ha küld,
Megtárgyalni ma így illik a randevút:
„Tűzz műsorra vacsit, príma piát, keVly
Rkélyedre, naHt, Lnavigál6ok,
Hidd L tuttira, szép Corinn”.
Szállhat, Mester, a szó át a határon is,
Még nyelvet kihalás nem fenyeget, habár
Néhol háza mobil, szíve merülne le,
Bocs, most épp sms-t jelez.
Hajnali éberség
Hajnali négykor rajtaütésszerűen
párducok hada fogta körül szívem,
pánikba esve reszketett a sötétbe
lobbanó pillantások gyűrűjében,
mint a létért szűkölő, sarokba szorított
állat, ostromzárral bekerített város,
mely tudván tudja, vadászó érdek
meg sose kegyelemez gyengélkedőnek,
homlokomon verejték árvize csavarta
csomóba hajam törékeny szálait végig
a rettenet barázdáin elmosva tornyot,
falut, gyermekkori emlékképeket,
diófát, kutat, anyám hívó hangját a
szülőház kertjével eszmélésemtől
az utolsó gondolatszilánkig, nem
volt más menekvés a pasztillán kívül,
mely megálljt parancsoljon pusztító
falkának, akárha szarvval döftem volna
feléjük, meghunyászkodva, vészjósló
morgás- és vicsorgatással vonultak
állásaikba vissza, míg óvatosan
elnyúltam újra a sötétség semlegességet
ígérő gyepén, nyilván övék a világtér,
földi, pokoli, mennyei hatalom,
nyavalyás pára, én, vizet, gyógyfüvet,
életre való jogot sem érdemlek az állati
nagy tülekedésben, amennyi elmúlót,
ezerszer virulenst láthattam, szánni
valót is, elesettebbet a sárnál, imába
kapaszkodó vak riadalmat, rendszert,
birodalmat születni, bukni egymást
kivégző erkölcsök, világeszmék
vérszomjas háborújában, de máris
további hajszák réme tágítja hajnali
zörejre pupillám, szakítja félbe
sebtében elbarikádozott világom,
a fegyverszünet ideje lejárt, sejtem
az orrcimpák lüktető remegését,
a süppedő horpaszokat, hallom
a ziháló, fujtató tüdőket, a sárga
agyarak koccanását, áramló testek.
