A melankóliába burkolt táj üzenete
Finta Edit festőművésznek Üzenet címmel nyílt kiállítása március 17-én a Magyar Írószövetség klubtermében. A kiállítást – amely április 14-ig tekinthető meg –Szakolczay Lajos irodalom- és múvészetkritikus nyitotta meg, az alábbiakban az ő beszédét olvashatják (megjelent a Magyar Időkben 2016. március 19-én).
Mélyzöldek, mélybarnák, balladai hangulat. Mintha az Isten, noha közel van Nagybánya, melankóliába burkolta volna a tájat és embereit. Ugyan – képcím mondja – a Fehér csend (2013) világít, oly erősen, hogy csaknem átsüt a bőrünkön, és mégis mintha ez az elementáris lámpás a soha vége nincs alagút fényét jelezné. Miért? Mert Finta Edit olajvásznai a lélek, a magány, az asszonylét – az Árva Bethlen Kata-i sors – fölemelő tragédiájáról vallanak.
Ám drámai, hegyeken-völgyeken átiramló „kitekintéseiben” – ahogyan az éjsötétet föloldja a világosság, az Elfolyó homok csöndje (2014–2015) a zene hatalmát hirdeti a múló idő, vagyis a legyőzhetetlen Kronosz fölött – ott a leheletnyi bizodalom. Az ember mindenkor él, a táj ugyancsak él, s az asszonyalakot szimbolizáló Égő zsoltár (2001) sem a mennybe kívánkozók dicsőségét zengi, hanem a földi zegzugos paradicsom üzenetét: a megtisztulásra való esélyt. Hogy biblikus felhangokkal, annál nagyobb a hatása.
Űzütt asszonylélek
A festőművész egyetlenegyszer kirándul a viruló bőség terrénumára – az aranyban tobzódó Gyönyörű Nap (2009) erdélyi istenasszony alakjával oltárképnek is elmenne –, inkább a lét kiismerhetetlen és fájó törvényszerűségeire (élet, halál, az egyedüllét gyötrelme) fordítja ecsetjét. Finoman érzéki, a lelki sebeken mindig fölülemelkedő faktúrájában ott vibrál az űzött asszonylélek minden tapasztalata.
Ahogyan az elmúlással szembenéző és mégis afelé lépkedő Séta a végtelenben (2015) angyalai (a ruha-testfátyol redőivel is erotikát sugárzó örök nők) kiszakítják magukat a Föld (gravitáció) vonzáskörzetéből, abban van valami időn túli méltóság. Jóllehet a szemlélőnek háttal állnak, ám arctalan arcuk némasága nagyon is beszédes. Általánosító gesztus? Inkább a mimikában rejlő, sok mindentől ilyenné alakult torz átszellemítése valaminő végső tisztasággá.
Biblikus toposz
Finta Edit nőfigurái nem esnek a „testiség” bűnébe, van úgy, hogy a karcsú testeket szinte csak a drapéria hullámai, redői szimbolizálják (Árnyékok – 2015). Ám ebben a szépséges jelenléttelen jelenlétben is többrétegű vallomás rejtezik. Ha csupán az említett Árnyékokra gondolunk, a valós és álomi alakkettőzéseken kívül lehetetlen nem észrevenni a biblikus toposzt. Hiszen a kapu, legyen bármilyen formájú, a szakralitás egyik fontos – ha nem a legelső – lépcsője. Krisztus maga is megtestesítheti. „Én vagyok a kapu. Aki rajtam keresztül megy be, üdvözül” (Jn 10,9).
Az organikus alapélményű, némileg konstruktív formában kiteljesedő Halak (2014) – a fehér, mint mindig, itt is a megnyugvás horizontja – szintén gazdagítja az értelmezés körét: a Jelképtár (bibliai szimbólumvilág) sokarcúságával hat. Egy friss festmény, a Kertem zenéje (2016) még akkor is ugyanebbe a körbe tartozik, ha motívumarzenálja nem (csupán) az ősi ártatlanság kora, a „paradicsomi állapot” visszatükrözése, hanem – sokkal inkább – a hegyeivel és fenyőivel megindító tájat, vagyis a szülőföldet eszményi magasba emelő vallomás.
Ha a nagybányaiak, klasszikus iskola, a természetet bizonyos fokig fényorgonának képzelték, Finta Edit orkeszterében a balladai izzás – visszafogott színek, finoman ellenpontozott színskála – kerül a fókuszba. Szinte hihetetlen, hogy a horizonton felüli fehér milyen fontos, szerkezetre is kiható szerepet játszik eme vásznakon. Lett légyen az tájkép-variáció (Zöldbe tűnő Nap – 2014; Fehér csend; Elfolyó homok csöndje), vagy akár a belső szobák intimitását hangulatában érzékeltető, ugyanakkor a személyiség titkait, noha áttételesen, kibeszélő példatár (Tárgyaim; Műteremsarok – mindkettő 2015), mindegyiken jól látható ez a hangsúlyos elem.
Mítoszi tartalom
Ha az érzelemvilág konstruktív formában való kivetítése – jóllehet némiképp ellentétei a női test katedrálisai révén közvetített hangulatnak – különleges élményt ad (Fehér csend; Ünnep – 2006; Lírai csend – 2011; Világító fények – 2008), hogyne hatna sokszorosan vibrálóan az itt sosem parasztmadonnák, hanem balladai szüzek térfoglaló jelenléte. Akik álljanak egyedül vagy kisebb-nagyobb csoportokban, gótikus kupolájuk, vagy épp kaput nyitogató kellemük lebilincselő. Nincs az a fáradság és gyász, amely kiölné belőlük nőiségük vonzalmait. (Fehérek, zöldek – 2015–2016; Harmónia – 2015; Alkonyat – 2014; illetve Melankólia – 2012–2013; Megfáradtak balladája – 2014–2015; Fények – 2006; Az elidegenedés rejtélyei – 2011–2014; Távolodás – 2014–2016).
A mítoszi tartalommal telített festményeken (Ophelia – 2010; Király és királynő – 2014–2016) éppúgy ott a műveltségélményt invenciózus formákba emelő bravúr, mint a látványelemek által a táj szépségkatedrálisában az önmaga lelki világát visszhangzó gyónás (Vitorlák – 2015; A köd – 2003; Téli ragyogás – 2008).
A kiállítás április 14-ig tekinthető meg a Magyar Írószövetség Klubjában.
