Ugrás a tartalomra

 

Ugróiskola – Szokolay Zoltán versei

Szokolay Zoltán
 
 
 
 
UGRÓISKOLA
SZOKOLAY ZOLTÁN VERSEI
 
 
EL
 
Hová szökhetnénk innen? – kérdezed,
de jössz mellettem engedelmesen.
Meddig jutunk el, nem tudod te sem,
mindig egy messzi pontot néz szemed.
 
Csak értelmezhetetlen füstjelek,
a látóhatárt összefércelő
anyagszálak, egy elnyűtt téridő.
Bolygónyi szétbombázott roncstelep.
 
Batyuk, motyók, kitépett végtagok,
pár ócska lábos, labda, ágyrugó,
s a jól ismert édeskés illatok,
 
megannyi báb, melyik lett áruló,
már mind egyforma, nem találgatod,
kihűlve, szétszakadva fekszenek.
 
Szökjünk el innen együtt, míg lehet.
Ameddig engedik az istenek.
 
 
 
UGRÓISKOLA
 
Novemberben csalóka tavasz jött,
egy aggastyán szökdécselni kezdett
úgy, mint kölyökkorában.
 
Aztán lezuhant.
Arccal a kőre.
Sötétpiros vonalakat
szárított feketévé a Nap.
 
Sokan gyászolták:
füvek, fák, madarak,
macskák, kutyák, lovak,
Isten megannyi bűntelen teremtménye.
Maga a kő is,
amely befogadta testét.
Embertársai hamar elfeledték.
 
 
 
TETEM
 
Az út mellett a kihűlt testből
két nagy madár lakmározott.
Múlt és jövő találkozása,
egymás elől kapkodják el.
 
Csendben megálltunk, fölrebbentek.
A gyanakvás csak konteó.
Üveges szem. Íme az ember.
A gázoló már messze járt.
 
 
 
KORTÁRS
 
Kapott tőlem egy verseskötetet.
Rákiáltottak, dobja el.
Lobogott a tűz a vaskályhában.
Felizzottak a verssorok.
 
 
 
RÁFAGY
 
ráfagy a képernyőre a szó
odahal menthetetlenül
elektronikus óceán
szétkapcsolt négy dimenzió
eltitkolhatja hol vagyok
a test a sárban elmerül
de mennybe tér mi abból származott
 
 
NYÁRVÉG
 
Nem lesz már szám, hogy szólítsalak,
szemem se lesz, amellyel intsek,
 
aki voltam, azt őrli a káosz,
aki lehettem volna, hallgat.
 
Legkisebb részeimre hullva
csak az egyetlen rendre vágyom:
 
szívembe kapaszkodó fűzfagyökér,
engedd ide hozzám a párom.
 

 

 

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.