Kávé és a „kábé”
Az Írószövetség 1986. november 29–30-i közgyűlését az autonómia visszaszerzéséért folytatott küzdelmen túl egyben a pártállam kifullasztása egyik mozzanatának is tekintik irodalomtörténészek – és joggal. Összehívása előtt a tagság és a jól tájékozottak jobbára a fokozott várakozást, a hivatalosság részéről a feszültséget érzékelték, különösen, ha emlékeztek az 1981-es közgyűlésre, ahova – ideges aggodalmat kiváltva a bennfentesekben – menet közben futott be a Jaruzelski-féle lengyel szükségállapot híre. Mert hát a nyolcvanas éveket már a hatalom és az írók (meg az ún. másként gondolkodók, azaz ellenzékiek) egyre szikrázóbb vitái töltötték ki. Egyfajta kíváncsiság is rezgett a légkörben, ugyanis a meghatározó politikus, a kádári vezetés évtizedeken át befolyásos tagja, Aczél György már nem volt a központi bizottság titkára, tehát nem felügyelte a kulturális területet. Funkciójába Berecz Jánost nevezték ki.
A Vigadóba összehívott tanácskozáson nem ült az elnökségben a művelődési miniszter, Köpeczi Béla (bár a későbbiekben felszólalt), hanem Vajda György miniszterhelyettes képviselte az állami főhivatalt. Mivel már az előkészület során sok megoldatlan ügy, politikai, ideológiai gyúanyag gyűlt fel, így a politikai csúcsvezetés aggodalommal tekintett a választás, a hatalom és az Írószövetség elnökségének majdani kapcsolata elé. A vita anyagát tartalmazó kiadvány akkor csak zártkörű terjesztésben kerülhetett nyilvánosságra, így ez évben látott napvilágot a teljes anyag (A másik Magyarország hangja, Antológia Kiadó).
Lapom, a Magyar Nemzet tudósítani küldött az eseményre. Személyes emlékeim talán plasztikusabbá teszik a dokumentumokat.
A felfokozott hangulatú vita során nekem megrendítő volt, amikor az akkor már nagybeteg Szederkényi Ervin, a Jelenkor főszerkesztője hozzászólása után a pulpitustól pár méterre, menet közben rosszul lett és elzuhant. Tízvalahány évvel előtte ugyanis szerződéses munkatársaként havonta többször is találkoztunk a pécsi folyóirat szerkesztőségében.
Az egyik legemlékezetesebb mozzanat mindmáig a második napi Csurka–Berecz asszó maradt. Retorikailag is. Csurka, akit egyébként abban az évben szilenciummal sújtottak, így kezdte: „ég az ecsedi láp”, majd személyes ügyeit az ország gondjaiba ágyazva fejtette ki. A „friss” MSZMP KB-titkár Berecz – mint mondta: előzetes szándékai ellenére – rögtön szót kért, s válaszát így indította: „Nem ég az ecsedi láp: elaludt! Két nap óta esik az eső.” S a riposztot követően tárta fel a politika dialógusról vallott álláspontját, s még sok egyebet. A beszéd vége felé a Tiszatájban megjelent, vihart és betiltást kiváltó Nagy Gáspár-vers, A Fiú naplójából „Júdásfája” kapcsán, amely voltaképpen a Kádár-rendszer legitimitását kérdőjelezte meg, kijelentette: „tetemre hívókkal nincs párbeszéd!”
Más felszólalók után Csoóri Sándor kapott szót. Híres minősítése rögtön az elején elhangzott. Idézve a jegyzőkönyvből: „Kedves János! Látszólag fegyelmezett és megfontolt voltál, de a csöndes fenyegetés légkörét hoztad a terembe. Te stílusgyakorlatról beszéltél olyan stílusban, amelyet én, bocsáss meg, nem tudok elfogadni. Megfordult bennem, tehát kimondom: egy szelídebb paraszt-Révai hangját idézted föl bennem.”
A replikázás ült. Jómagam nyomban két körülményre gondoltam: az egyik az, hogy a személyes hang ellenére a frappáns elutasítás annál keményebben hathatott az érintettre, mert mindketten paraszti származásúak voltak (a felmenőire maga Berecz utalt többször is a beszédében), s az ötvenes évek elején mindketten – az új értelmiség kinevelésének jegyében – egy időben kerültek egyetemre, Csoóri az ELTE Orosz Intézetébe, Berecz a Lenin Intézetbe, aztán az utak másfelé kanyarodtak. A másik vonatkozás az volt, hogy kiviláglott: ha az írók közt, főként az ún. „népi tábor” tagjaiban volt is várakozás a személycserét illetően (vajon Aczél után módosulhat a viszony a hatalommal?), ez most végérvényesen szertefoszlott. Az új „kábétitkár” (ahogy akkor emlegették) megnyilvánulása lehűthette a reményeket.
Az egyik szünetben egymás mellé kerültünk Simonffy Andrással. Mindkettőnk kezében kávé, amelyhez én kitartó sorban állás után jutottam. Simonffy megszólalt: „Tudod, én megkérdeztem – s a közelünkben társalgó Radics Katalin felé villant a szeme –, hogy nem szerezne-e nekem egyet…” „Hozott” – tette hozzá kaján mosollyal a nyurga, jóképű Simonffy. Tudvalevően az elnökségben ülő csinos asszony akkoriban a politikai döntnök, az MSZMP Központi Bizottságának kulturális osztályát vezette.
Átforduló időkben viszont, ha a hatalom a lovát ugratja, hát az irodalom meg a hatalmat ugratja.
A lapindító értekezleten természetesen beszámoltam a fontosabb történésekről. A lapok tudósításait addigra már felsőbb helyről leállították – csak az MTI szűkszavú közleményét adhattuk le. Persze, a Város így is értesült a lényegi ügyekről.
