Ugrás a tartalomra

 

A szabadságvágy mindenkiben megvan

Az 1956-os forradalom és szabadságharc hatvanadik évfordulójára jelent meg Sándor Iván A forradalom visszanéz című kötete, amit a budapesti Írók Boltjában mutattak be.

 

Saját gyerekkori emlékeinek felelevenítésével vezeti fel a könyvbemutatót Tarján Tamás a budapesti Írók Boltjában. Sándor Iván A forradalom visszanéz című könyve a forradalom kitörésének hatvanadik évfordulójára jelent meg a L’Harmattan Kiadó gondozásában. Tarján hétéves volt 1956-ban, nem volt aktív résztvevője az eseményeknek, emlékei halványak, a homály ráadásul még évtizedekig megmaradt: alapélménye az elhallgatás, mert attól függően, kik vették körül éppen, forradalomról és ellenforradalomról sem volt szerencsés beszélni. Szintén a könyvbemutató vendége Závada Pál, aki még kétéves sem volt ’56 októberében, később pedig hallott ugyan történeteket, de nem tudhatta, miről is szólnak, amíg Eörsi István és mások meg nem törték a csendet. Életkorából adódóan – ugyancsak gyerek volt, hatesztendős – a könyv utószavát jegyző történész, Gyáni Gábor forradalomról és szabadságharcról alkotott képe is később állt össze, de a többiekhez képest hamarabb, mivel édesapját, Gyáni Imrét letartóztatták és börtönbe zárták.

Sándor Iván ’56-os nézőpontja azonban mindhármukétól eltér: fiatal felnőttként érte meg a forradalmat, huszonhat évesen, és a Műszaki Egyetem lapjának szerkesztőjeként. A könyvben leszögezi ugyan, hogy nem harcolt és nem volt börtönben, 1956 mégis meghatározó éve volt életének, fontossága csak 1944-hez mérhető, amikor sárga csillagot kellett viselnie, illetve 1952-höz, amikor politikai okokból letartóztatták. A forradalomról és szabadságharcról sokáig nem írt, nem írhatott, 1989 után aztán ismét lehetősége volt foglalkozni a témával. A frissen megjelent kötet régi és új szövegeket is tartalmaz, amelyek egymással, valamint más írók, irodalmárok, történészek írásaival is párbeszédet folytatnak. A szerző az Írók Boltja közönségének beszél Bibó Istvánról és Nagy Imréről, felidézi, hogy a forradalom előtt Litván György egy gyűlésen nyilvánosan szólította fel lemondásra a jelenlévő Rákosit, és sajnálatát fejezi ki, hogy ez a szellemiség veszett el mára, miután évtizedekig hallgatni kellett, mielőtt megnyílt volna az út a történtek kibeszélésére. 

(Balról jobbra) Gyáni Gábor, Sándor Iván, Závada Pál, Tarján Tamás

Megemlíti azt is, hogy 1908-ban, az 1848-as forradalom hatvanadik évfordulóján egy bizonyos Ady Endre hasonló hazugságokat panaszolt fel írásaiban, mint amilyenek a rendszerváltás óta mérgezik a társadalmat. Sajnálja, hogy napjaink megemlékezéseit az aktuálpolitikai csatározások teszik tönkre – a mélypont a 2006-os ötvenedik évforduló volt, de ma is lehetetlennek tűnik a közös ünneplés. Egység a ’89 utáni években sem volt a kommemorációt illetően, állapítja meg Gyáni, és ő is ’48-hoz hasonlítja ’56-ot. Szerinte nyugvópontra jutnak majd az indulatok, de ehhez az a sajnálatos, bár természetes folyamat vezet majd, hogy egyre kevesebben élnek azok közül, akik felnőttként emlékezhetnek az eseményekre. A történész jogosnak gondolja Tarján kérdését, hogy a sok közül melyik hagyományt is kellene ápolni. ’56-ban ugyanis mindenféle elképzelés volt a folytatást illetően: a reformkommunisták mellett mások a második világháború utáni koalíciós időszakot szerették volna rehabilitálni, vagy a két világháború közötti konszolidációt visszaállítani, de a nyugati eszméknek is voltak hívei.

Konszenzus csak abban volt, hogy a szovjet katonáknak el kell hagyniuk az országot, ez az egyetértés pedig a magyar nép függetlenség iránti vágyából fakadt. Az ország évszázadokkal korábban elvesztette önállóságát, sokáig csak birodalmak részeként létezett, és mivel a rendszerváltás után a szovjetek valóban kivonultak, a széttartó elképzelések legfontosabbika, a mindenki által vágyott önállóság megvalósult, az ’56-os örökségnek ezzel a részével immár nehéz mit kezdeni, a többihez pedig mindenkinek más a viszonya. A forradalom nem lehet például kizárólag a pesti srácoké, mivel vidéken is működtek forradalmárok. Gyáni szerint ’56-nak csak a Kádár-rendszerben volt igazi tétje, sőt maga a Kádár-rendszer ’56 ellenében jött létre, ’56 volt a rezsim origója, és hiába nem lehetett róla beszélni, mégis minden ’56-ról szólt bő három évtizeden át. A rendszerváltás idején és a ’90-es években aztán a függetlenségére érzékeny magyar társadalom és történészszakma kibeszélhette magából a feszültségeket. 

Závada elmondja, hogy Sándor nemcsak személyes emlékeit írta meg, de összegyűjtötte a forradalommal és szabadságharccal, a történtek megítélésével és az örökséggel kapcsolatos vitapontokat is. Hozzáteszi, hogy ma is elég elkeserítő a helyzet, és szociológus barátját, az 1990-ben elhunyt Vági Gábort idézi, aki azt mondta, akkor lesz baj, ha október 23-át ünnepnappá nyilvánítják, és kötelezővé teszik a megemlékezést. Gyáni, Tarján és Závada felvetéseivel kapcsolatban Sándor Iván megjegyzi, hogy hatvan évvel ezelőtt tényleg csak a szovjetek (valamint Rákosi és Gerő) elzavarásában mutatkozott egység, a bukás pedig kódolva volt, Moszkva ugyanis – nagyhatalmi pozícióját féltve és további forradalmak lavinájától tartva – nem engedhette, hogy Magyarország kivívja függetlenségét, a rendszer megreformálása tehát csak illúzió volt. A végszót is a szerző mondja ki: a szabadságvágy mindenkiben megvan, még ha nem is fogalmazza meg magának.

 

 Szöveg és fotó a helyszínről: Szarka Károly

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.