Az Irodalmi Jelen az 1956-os forradalomra és szabadságharcra kortárs és klasszikus irodalmi művekkel emlékezik. Összeállításunkban Faludy György, Márai Sándor, Szőcs Géza, Somlyó György, Illyés Gyula, Böszörményi Zoltán, Nagy László, Száraz Miklós György, Hajnóczy Péter, Hegedűs Gyöngyi, Szabó Lőrinc, Tőzsér Árpád, Petőcz András, Vekov Károly, Deák-Sárosi László verseit, rövidprózáit, a forradalommal kapcsolatos értekzéseit olvashatják.

 

 

 

Szabadság-rapszódiák

 

Szőcs Géza

Hol van a haza és mekkora

 

– Mikor javulsz már meg, Kaganovics elvtárs – förmedt Hruscsov az SzKP KB ülésén Sztálin egykori apósára –, és mikor hagyod abba a talpnyalást? Micsoda begyepesedett állásponthoz ragaszkodnak?

Felkaptam a fejem.

Szabó néni behozta a levest.

1956 november 6-a volt. 

– Nem kérek – mondtam Szabó néninek, akihez ebédelni jártunk. Kolozsvárott az Izabella utcába, srégen szemben a házzal, mely hajdanán Karácsony Benőé volt. Megint szabógallér leves volt, s én azt gyanítottam, hogy a levesnek valamilyen módon köze lehet Szabó bácsi hátrahagyott ingeinek gallérjához.

Szabó bácsi eltűnt a háborúban.

            A szüleim aznap is a néni rádióját hallgatták a belső szobában. És egyáltalán nem törődtek vele, hogy megint terrorizálom Szabó nénit.

            Éreztem, hogy valahol nagy baj lehet.

            Addig faggatóztam és erősködtem – „te ezt még nem érted” stb. –, mígnem áttörtem apámék ellenkezését, és megtudtam, hogy forradalom volt Magyarországon. Megtudtam, hogy mi az a forradalom, és mi az, hogy Magyarország; mi az, hogy Budapest, s hogy milyen szerepet játszottak – már megint az oroszok; s világossá vált előttem, hogy egy olyan nemzethez tartozom, amely több országban él, és amely nemzethez tartozni rangot jelent.

            Ma már – Babits egy hátrahagyott töredékével szólván – „magyarságom naiv gőgje fogytán”. Nemzetünkhöz való tartozásom élménye szkeptikusabb, keserűbb, reálisabb s önkritikusabb.

            De maradjunk Babitsnál. És annál a kérdésnél, hogy hol van a haza és mekkora. E kérdést költők és gondolkodók – magyarok is, meg persze mások is – ugyanúgy körbejárták, mint például azt is, hogy „mi a magyar”, meg hasonlókat – mi az identitás – aztán meg: hogyan függnek ezek össze; az, aki izlandi, annak nyilván Izland a hazája és a szülőföldje is, sőt az országa, állama, mi több: nemzetállama is. Jól körülhatárolható helyen van ott fönt északon, ugyan ki vitatná, hogy Izlandon nép, nemzet, társadalom, ország és állam – sőt, nemzetállam – határai pontosan fedik egymást.

            És vajon egy szentpétervári ember szülőföldje mekkora? Kamcsatkát is annak tekinti? És Csecsenföldet is? És Észtországot is? Ott van közel. Mondjuk valaki, aki 1953-ban született, mint én: annak tekintette? S ha évtizedekig annak tekintette, akkor minek tekinti Észtországot azóta, amióta ez – ismét – független állam?

            Szülőföldem-e nekem – aki Marosvásárhelyen születtem – Nagyvárad? És Ártánd már nem? És Sopron? És ha igen, akkor Kismarton már nem? Nem keresek választ megkerülhetetlen kérdésekre. Csak néhány magyar költő néhány sora jutott eszembe.

            Röpülj lelkem, keresd meg a hazámat! – indítja versét a legmagasabb regiszterben Babits Mihály, erőteljesen, mintha a holnap hősét röpítő hajót szólította volna meg. A vers címe: Hazám!, technikája pedig az, amit ma zoomnak nevezünk. Hat strófában tágítja a haza köreit, a szülőhazától a földgolyóig. Az egyes szakaszok címe: A ház – A város – Az ország, mappa szerint – Az igazi ország – Európa – A glóbus. A konzekvenciákat pedig Epilóg foglalja össze, 13 soron belül térve vissza a világűrből a szülőhazáig.

            Igen, Babits lelke a Halálfiaiból ismerős, zöld zsalus szülői házból röppen föl megkeresni-meghatározni hazáját; „…amit láttam tejszín/napsütésben/mind hazám volt!” – mármint amit a városban látott –; mi más következik ezután, mint az ország, gondoltam magamban 1972-ben, mikor a Magyar Helikonnál megjelent Babits-összesben idáig jutottam. Ám itt két sor gondolatjel következett. Gyanút fogtam – s hát a régi „zöld” Babitsban bizony előkerült a versből kihasított strófa, melynek „egyes szomszéd nemzetek érzékenységére” való tekintettel kellett kimaradnia. A rónán túlra szálló lélek persze veszélyes tartományba tévedhet, amelyet „bolond sorompók” őriznek. Amiről azonban a szomszéd népek meg 1972-ben is kardjukhoz kaphattak volna megbántott érzékenységükben, az, gondolom, a strófa előtti két sora:

lankád mellől el ne bocsásd bérced:

ha hazád volt, az marad örökre;

hogy aztán aforisztikus konklúzió koronázza meg a szakaszt:

senki bíró, ahogy érzed

Noshát, igen. Ha hazád volt… Így van ez Sopronnal, sőt Kismartonnal is – vagy fogalmazzam inkább úgy: így vagyok én Sopronnal és Kismartonnal is ; ami persze nem kötelező senkire.

(Szerintem azért Esterházy Péter is így lehetett ezzel, legalábbis ami Kismartont illeti.)

            „Az igazi ország” – melyik is az? Hol az igazi haza? Milyen is az? Öt szóban felel rá Babits, és ez a vers legbelsőbb magva: „…mint maga a lélek, oszthatatlan”. Ez vajon hogy kerülte el a cenzúra figyelmét?

            Európa a következő versszak címe –„nagyobbik hazám” , mondja Babits éppoly természetesen, mint ahogy a Puszták népében írja le ugyancsak a húszas években ugyanezt egy másik dunántúli költő, Illyés Gyula. És akkor már hogyisne utaljunk a kezdettől nyilvánvalóra – Haza a magasban –,annál is inkább, mivel a következő strófa a madártávlatot csillag-távlattá fokozza, madáchi távolságból szemlélve a földet. (Onnan nézve aztán minden földi „földije” az embernek.)

 Az epilógusban pedig:

útjaidat akármerre bolygod,

egy országot hordozol magaddal  –

amit hatvan évvel később Torontóban így fogalmaz újra Faludy György:

Árpád óta bennem lakik az ország,

minden völgyét meg dombját ösmerem,

akkor is hazám lesz, ha távol lesz tőlem.

Most csak egy szemvillanás erejéig utalva Radnótira (a Nem tudhatom…nevezetes soraira, meg a Hetedik eclogára, amelyben nem a lélek indul röpülve megkeresni a hazát, hanem álmában a fogolytábor, rongyosan  és kopaszon, horkolva; meg az Erőltetett menetre: „Ó, hogyha hinni tudnám: nemcsak szívemben hordom/mindazt, mit érdemes még, s van visszatérni otthon;”)térjünk vissza Babitshoz, aki a Hazám! párversében – A magyarok Istenéhez – gyermeki lélekkel kérdi: „Vagy-e? S ki vagy? csupán minek és senki másé?”

Tíz kérdés egymás  után, a tizedik és tizenegyedik pedig így szól:

            És jön-e még igazság?

            Vagy mi leszünk a keresztrefeszített

            a nemzetek közt?

Harminc évvel később, 1956 Karácsonyán Márai Sándor válaszol – tudatosan? öntudatlanul? – Babitsnak:

          Fejük csóválják, sok ez, soknak,

          Imádkoznak vagy iszonyodnak,

          Mert más lóg a fán, nem cukorkák:

          Népek Krisztusa, Magyarország.

          És elmegy sok ember előtt

          A Katona, ki szíven döfte,

          A Farizeus, ki eladta,

          Aki háromszor megtagadta (…)

 Mennyből az angyal, ez a vers címe, a Faludyé pedig: Ezerkilencszázötvenhat, te csillag.

Akkorhát vissza is értünk ötvenhat november-decemberéhez; de még mindig nem szóltam arról: mekkora s milyen az én hazám? Talán könyvet fogok írni egykor erről, mely így fog kezdődni: „Az én hazámnak Dardzsilingben is van temetője – Körösi Csoma nyugszik benne – és Genfben is van főtere. Ha fölsétálok Róma egyik dombjára, ott – hazám e dombján – a tetőn Türr István márvány mellszobra fogad. Ha az óceánjáró repülőről Új-Foundland partjainál a mélybe pillantok, a tudós krónikás, az Újföldet megéneklő egyik első költő. Az én hazámhoz ez a sziget is hozzátarozik. S ha délebbre fordulna repülőm, jóval az egyenlítőn túlra, Rio Grande doSul tartomány fölött eszembe jutna, hogy Magellán ennek a földnek azt a nevet adta, hogy Kis Magyarország.

       És mikor így nevezte a tartományt – Erdélyi Miksa iránti tiszteletből, aki az expedíció támogatója volt – akkor nem arra gondolt, hogy Csonka – csak arra, hogy Kis. Ami, négyzetkilométerben, persze már akkor is nagyobb volt, mint amekkora Nagy Magyarország valaha is. De az én hazámba, mely, mint a lélek, oszthatatlan, mégis Magellán brazíliai Magyarországa is belefér, valahol a peremén, ahová áthallatszik Paraguay és Urugay nemzeti himnusza is. Hisz mindkettőt ugyanaz a magyar ember írta, Garibaldi barátja. Másoknak ő Francisco Debali, kora legképzettebb délamerikai zeneszerzője, nekünk – hisz honfitársunk, itt a közelben született, Havasalföldön – egyszerűen csak Debály Ferenc.

      De ki állíthatná, hogy az embernek csak térben van hazája?

Sokan közülünk 1848-ban élnek, az a hazájuk, másoknak a kuruckor, vagy a betyárvilág, vagy Mátyás ideje. Az én időbeli hazám 1956 októberétől 1989 Karácsonyáig tart, én annak az országnak vagyok az állampolgára.

(2000 nyarán)

(Forrás: Szőcs Géza: Liberté 1956 – Irodalmi Jelen Könyvek, Arad, 2006)

 

 

Somlyó György

Budapest, 1956. Karácsony

 

Kő-torlaszok között, széttiport hó sarában
kapkodjuk, ami van, német húst, dán tejet,
egymást szidjuk, ha már mást szidni nem lehet,
senki se tudja, hol, mikor és hányadán van:

Európa közepén? vagy Hátsó-Indiában?
Eszünk, alszunk, iszunk, akinek van, meleg
ágyba is bújhatik, amellé, kit szeret,
s éjes éjszaka van már esténél korábban.

Egy város tíz után szobája ablakából
úgy bámulja merő szemmel a holdvilág
ezüst gyertyáival díszített éjszakát –

mint szegény kisgyerek, ki az ablakon át
nézi, vacogva a fagytól s vágyakozástól,
a gazdagok csodás, meleg karácsonyát.

                         (Forrás:dia.jadox.pim.hu)

 

 

 

Illyés Gyula
Egy mondat a zsarnokságról

Hol zsarnokság van,
ott zsarnokság van,
nemcsak a puskacsőben,
nemcsak a börtönökben,

nemcsak a vallatószobákban,
nemcsak az éjszakában
kiáltó őr szavában,
ott zsarnokság van

nemcsak a füst-sötéten
lobogó vádbeszédben,
beismerésben,
rabok fal-morse-jében,

nemcsak a bíró hűvös
ítéletében: bűnös!
ott zsarnokság van
nemcsak a katonásan

pattogtatott „vigyázz!”-ban,
„tűz!”-ben, a dobolásban,
s abban, ahogy a hullát
gödörbe húzzák,

nemcsak a titkon
félignyílt ajtón
ijedten
besuttogott hírekben,

a száj elé hulltan
pisszt jelző ujjban,
ott zsarnokság van
nemcsak a rács-szilárdan

fölrakott arcvonásban
s e rácsban már szótlan
vergődő jajsikolyban,
a csöndet

növelő néma könnyek
zuhatagában,
kimeredt szembogárban,

ott zsarnokság van
nemcsak a talpraálltan
harsogott éljenekben,
hurrákban, énekekben,

hol zsarnokság van,
ott zsarnokság van
nemcsak az ernyedetlen
tapsoló tenyerekben,

kürtben,az operában,
épp oly hazug-harsányan
zengő szoborkövekben,
színekben, képteremben,

külön minden keretben,
már az ecsetben;
nemcsak az éjben halkan
sikló gépkocsizajban

s abban,
megállt a kapualjban;

hol zsarnokság van, ott van
jelenvalóan
mindenekben,
ahogy rég istened sem;

ott zsarnokság van
az óvodákban,
az apai tanácsban,
az anya mosolyában,

abban, ahogy a gyermek
idegennek felelget;

nemcsak a szögesdrótban,
nemcsak a könyvsorokban
szögesdrótnál jobban
butító szólamokban;

az ott van
a búcsúcsókban,
ahogy így szól a hitves:
mikor jössz haza, kedves;

az utcán oly szokottan
ismételt hogy-vagy-okban,
ahirtelen puhábban
szorított kézfogásban,

ahogy egyszercsak
szerelmed arca megfagy,
mert ott van
a légyottban,

nemcsak a vallatásban,
ott van a vallomásban,
az édes szó-mámorban,
mint légy a borban,

mert álmaidban
sem vagy magadban,
ott van a nászi ágyban,
előtte már a vágyban,

mert szépnek csak azt véled,
mi egyszer már övé lett;
vele hevertél,
ha azt hitted, szerettél,

tányérban és pohárban,
az ott van az orrban, szájban,
hidegben és homályban,
szabadban és szobádban,

mintha nyitva az ablak,
s bedől a dögszag,
mintha a házban
valahol gázfolyás van,

ha magadban beszélgetsz,
ő, a zsarnokságkérdez,
képzeletedben
se vagy független,

fönt a Tejút is már más:
határsáv, hol fény pásztáz,
aknamező; a csillag:
kémlelő ablak,

a nyüzsgő égi sátor:
egyetlen munkatábor;
mert zsarnokság szól
lázból, harangozásból,

a papból, kinek gyónol,
a prédikációból,
templom, parlament, kínpad:
megannyi színpad;

hunyod-nyitod a pillád,
mind az tekint rád;
mint a betegség,
veled megy, mint az emlék;

vonat kereke, hallod,
rab vagy, rab, erre kattog;
hegyen és tenger mellett
be ezt lehelled;

cikáz a villám, az van
minden váratlan
zörejben, fényben,
a szív-hökkenésben;

a nyugalomban,
e bilincs-unalomban,
azápor-zuhogásban,
az égigérő rácsban,

a cellafal-fehéren
bezáró hóesésben;
az néz rád
kutyád szemén át,

s mert minden célban ott van,
ott van a holnapodban,
gondolatodban,
minden mozdulatodban;

mint víz a medret,
követed és teremted;
kémlelődsz ki e körből?
ő néz rád a tükörből,

ő les, hiába futnál,
fogoly vagy s egyben foglár;
dohányod zamatába,
ruháid anyagába,

beivódik, evődik
velődig;
eszmélnél, de eszme
csak övé jut eszedbe,

néznél, de csak azt látod,
mit ő eléd varázsolt,
s már körbe lángol
erdőtűz gyufaszálból,

mert amikor ledobtad,
el nem tiportad;
s így rád is ő vigyáz már,
gyárban, mezőn, a háznál,

s nem érzed már, mi élni,
hús és kenyér mi,
mi szeretni, kívánni,
karod kitárni,

bilincseit a szolga
maga így gyártja s hordja;
ha eszel, őt növeszted,
gyermeked neki nemzed,

hol zsarnokság van,
mindenki szem a láncban;
belőled bűzlik,árad,
magad is zsarnokság vagy;

vakondként napsütésben,
így járunk vaksötétben,
s feszengünk kamarában,
akár a Szaharában;

mert ahol zsarnokság van,
minden hiában,
a dal is, az ilyen hű,
akármilyen mű,

mert ott áll
eleve sírodnál,
ő mondja meg, ki voltál,
porod is neki szolgál.

     (Forrás: mek.oszk.hu)

 

 

 

 

Száraz Miklós György

Sztálin nem hal meg

(Részlet az Apám darabokban című regényből)

 

1956. október 23-án apám Törökbálinton ébred, virradat előtt. Nem tudni, honnan érkezett haza, azt sem, hogy mikor. 20-án este, miután Békéscsabán elvált anyámtól, visszautazott Mezőberénybe. Az éjszakát ott töltötte, majd másnap reggel vonatra szállt. Anyám 23-án kapott tőle egy előző nap Kecskeméten feladott képeslapot. Apám jó alvó, de bármilyen fáradt legyen is, akkor ébred, amikor kell. Azon az éjszakán keveset aludt, pirkadatkor mégis magától ébredt, már az udvari kútnál mosakszik. Főz magának egy erős teát, a körülötte sompolygó Tarhásnak ad egy nyers tojást, de ő maga egy falatot sem eszik. Amikor nagyapám előbújik a belső szobából, már a kabátját veszi, indul a HÉV-állomásra. Tudja, hogy Budapesten diáktüntetés készül, de ő nem valamelyik egyetemen, hanem Kőbányán, a Konzervgyár személyzeti irodáján kezdi a napot, ahol a nála tizenhat évvel idősebb féltestvére felesége, Klári a főnök. A HÉV-en a Szabad Nép vezércikkét olvassa: „Gyűlés gyűlést követ egyetemeinken és főiskoláinkon…” Ahogy Budán leszáll a helyiérdekű vasútról, kokárdás fiatalokba botlik, akik röplapot osztogatnak, a lengyel–magyar barátságot éltetik.

– A melósok egy része kitessékelte volna őket – mondja Klári elkeseredetten –, de a többség nem hagyta. Én is tudom, hogy a sztálinizmust fel kell számolni, de itt ellenforradalom készül.

Kígyótojást emleget, aminek a hártyáján áttetszik a hüllő.

– Nyilasembriók. Csak az árpádsávos karszalag hiányzik róluk.

Apám úgy érzi, semmi értelme maradnia, indul vissza a belvárosba. Klári utánaszól:

– A bátyádnak egy óra után találkozója lesz a Margit körúton, az eszpresszóban, a Török utcai kanyarnál. Én is odamegyek majd. Minek maradnék? Itt már kitört az anarchia.

Apámnak az a benyomása, hogy a sógornője fél. Miközben beszél, az üvegajtóra tekintget, mint aki nem kívánatos vendég érkezésétől tart. A folyosón valóban jönnek-mennek, vitatkoznak az emberek.

– Ha akarsz beszélni Bálinttal – folytatja Klári –, gyere oda tizenkettő körül. Vagy este gyere fel.

Mire visszaér a Keleti pályaudvarhoz, apám a csontjaiban is érzi, hogy a város nem ugyanaz, mint amelyikből október 6-án elutazott. A villamosmegálló melletti talponálló egyik könyöklőjét két idős, sündisznómód borostás férfi támasztja. Apám előbb csavargónak nézi őket, de valahogy mégsem áll össze a kép, mert ziláltak ugyan, de egyikük fején elegáns, vajszínű Panama kalap, a másiknak pedig a recéstalpú túracipője olyan, mintha most jött volna ki a gyárból. Láthatóan jól érzik magukat, tesznek a világra, se nem túl hangosan, de nem is óvatosan, inkább csak úgy diszkréten, hogy senkit ne zavarjanak, gyermeki örömmel éneklik újra meg újra a feltehetően maguk átköltötte dalocskát: „Piros, piros, piros, háromszor is piros, Piros László dögölj meg…”

Apám szinte semmit sem tud Piros Lászlóról, a hentesből lett belügyminiszterről, és azt sem tudhatja, hogy néhány óra múlva még népszerűtlenebb lesz, amikor a rádióban betiltja a Bem-szoborhoz délután háromra meghirdetett diákmegmozdulást. Inna egy kávét. Gondolkodik, autóbuszra szálljon-e, aztán inkább gyalog vág neki a Rákóczi útnak. Honnan tudná, hogy attól kezdve tizenkét napon át kutyagolni fog a városban, nem használhat majd tömegközlekedési eszközt.

Egy órakor a Margit körúti eszpresszóban valóban ott találja a bátyját és Klárit, meg egy férfit, akit valamilyen Imrének hívnak, és akiről ordít, hogy mozgalmi ember, igazi veterán, aki még a Horthy-korszakban lépett be pártba. Nem néz apámra. Nem kerüli a tekintetét, hanem nem néz rá. Apám arra gondol, hogy a bátyja nyilván felvilágosította, mesélhetett neki róla, az öccséről, aki politikailag megbízhatatlan, veszélyes felforgató. Apám nemigen szól, hallgatja a beszélgetőket, akik egyik konyakot isszák a másik után, és egyre elkeseredettebbek.

– Jó kis virbli, mi? – szólal meg mellette a kölyök. Apám lepillant, a srác – lehet vagy tizennégy éves – szemtelenül bámul föl, aztán kétségbeesett pofát vág, és mintha imádkozna, összeteszi a két piszkos kezét. – Ne legyen már olyan felnőtt! Adjon egy staubot. Ígérem, az első egyben az utolsó is lesz.

Apám elmosolyodik, de nem ad. Figyeli a tüntetőket, ahogy több ágra szakadozva ömlenek le a hídról. Ezek már nem diákok. Fiatalok, középkorúak és idősek, férfiak és nők, munkások és hivatalnokok menetelnek együtt. Azt gondolja magában, hogy ez volna a sokat emlegetett, hol pocskondiázott, hol meg égi magasságokba emelt nép. Hallgatja a szónokokat: Nagy Imre legyen a miniszterelnök, demokráciát követelünk, a Szovjetuniótól független nemzeti politikát, elég volt az erőszakos kolhozosításból, legyenek valódi választások… Szózat, majd újabb szónokok – „Ruszkik, haza!” –, és akkor látja először a lyukas zászlót, amiből kivágták a szovjet mintára készült címert.

Nem a tömeg fő sodrával, hanem külön megy a Kossuth térre, ahol a sokadalom Nagy Imrét követeli, és amikor lekapcsolják az utcai világítást, és meggyulladnak, fáklyaként égnek a magasra emelt kezekben a Szabad Nép példányai, akkor úgy érzi, itt már több nem történhet. Előbb a Dózsa György útra, a Sztálin-szobor monstrumának ledöntésére készülőkhöz csatlakozik, majd az Oktogon sarkán egy kisebb gyűlésnél elakad. Az egyik lámpaoszlop tövében felöltős, egzaltált hangú férfi szónokol: „Október huszonharmadika a magyar szabadság napja! Előre a Sztálin-szoborhoz!” Egy hang közbekiált: „Anyád picsája!” Apám mellett középkorú nő áll, tétova mosollyal pillant a közbeszólóra, majd vissza a szónokra. Tüntető csoportok vonulnak a Körúton, a szavalókórus: „Most vagy soha!”, „Orosz sereg menjen haza, Sztálin-szobrot vigye haza!”. Teherautó kanyarodik a körútról, platója tele tüntetővel: „Ruszkik, haza! Gerő Ernő mondjon le!”

Apám szótlanul fal, majd iszik egy pohár csapvizet. Elszívnak egy cigarettát a Népszínház utca felé nyíló erkélyen. Aztán apám ledől, alszik egy kicsit, utána pedig elindul a belvárosba, ahol találkozója van egy volt katonatársával, Sebestyén Vilmossal. Az Astoriához közeledik, amikor meghallja az első géppisztolysorozatot. A Rádió felől hallatszik a ronda kelepelés. Éjjel fél tizenkettő, az Astoria kereszteződésében rendőr kapaszkodik le a sarki irányítófülkéből. Villamosok állnak végig a Rákóczi úton és a Múzeum körúton. A belvárosban mindenütt izgatott nyüzsgés, de az eszpresszók dugig vendéggel, a kiszolgálás zavartalan.

Egy óra múlva apám Borbála nagynénjével és Sebestyénnel beszélget a budai oldalon, a Kedvesben. Nagyapám nővére kicsit ijedt, de azért hajtogatja: „Jó lesz nekik ez a kis lecke…” Sebestyén pánikban van; nem ért semmit. Egy csoport érkezik. Betaszítják az ajtót, betódulnak, de nem ülnek le, kiabálnak, ragyog az arcuk.

– Ledöntötték a Sztálin-szobrot!

Mesélik, hogy hegesztőpisztolyokkal vágták el a lábát a csizmaszár fölött. A másik hír: a rádiónál kemény harc dúl, az épületet védő karhatalmisták tüzet nyitottak a tüntetőkre.

– Gyerünk a Múzeum körútra – mondja apám. Borbála a szomszédos Kruspér utcában lakik. Ő inkább hazamegy. Sebestyén is hazafelé indul. Apám átgyalogol a Szabadság hídon. A körúton nyüzsgés, a tömeg a rádió épületei felé nyomul. Szórványos fegyverropogás hallatszik. Két rendőr érkezik az Astoria felől. Az emberek körülveszik őket, mire ellenkezés nélkül átadják a fegyverüket. Száguldó motorról katonatiszt üvölti a tömeg felé:

A távolból morajlás, csörömpölés hallatszik, és nemsokára valóban fel is tűnnek a Múzeum körúton a tankok, mögöttük teherautók géppisztolyos katonákkal. A rohamsisakokról már levakarták a csillagot, az autókon nemzetiszínű zászlók. A tömeg éljenez. A harckocsik eltűnnek a Rádió irányában, s a tömeg hangulata egy szempillantás alatt megfordul.

– Csel volt az egész – ordítja valaki. – A védőknek jött az erősítés!

Öt-hat fős csoport közeledik, ahogy közelebb érnek, kiderül, angolok. Az egyik pipás, igazi karikatúra-angol. Mintha a Cook-ügynökség szervezte kiránduláson volnának, érdeklődve nézelődnek. Egy kapu alatt sebesültet kötöznek, orvostanhallgató segítségül ajánlkozik. Apám az elkapott foszlányokból igyekszik összerakni a történteket. Eszerint a Parlament előtt összegyűlt tömeg, amikor Nagy Imre azzal kezdte, hogy „Elvtársak!”, azt zúgta vissza, hogy „Nem vagyunk elvtársak!” Nagy Imre csak néhány szót mondott, csillapítani akart, de a tömeg nem akart csillapodni, és a Bródy Sándor utca felé vonult, hogy a diákok követeléseit beolvastassa a rádióban. Itt dördültek el az első lövések, állítólag az ÁVH nyitott először tüzet.

Az érkező mentőkocsikat egymás után állítja le a tömeg; csak ellenőrzés után engedik tovább azokat. Itt is terjednek a hírek az imént érkezett honvédekről: „Nem volt csel, valóban segíteni jöttek, de tehetetlenek, mert nincs lőszerük.” Egy izgatott férfi kontrázza:

Hirtelen erősödik a tűz a Rádió felől, a tömeg fejvesztve menekül a Puskin utcából. A csoportok újra összeverődnek, aztán megint szétnyílik a tömeg: halottat hoznak. Fiatal gyerek, hordágyon, nemzeti lobogóval letakarva. Tornacipős lába kilóg a zászló alól. Hisztérikus kiáltozás, újabb jelszó: „A Szabad Nép elé!” A tömeg egy része, élén a halottat cipelőkkel, elindul a Rákóczi úton.

Apám a tömeget megelőzve, mellékutcákon siet a sajtópalota felé. A Dohány utcában fiatal, duci nő könyököl a nyitott ablakban, mögötte a rádióból cigányzene hallatszik. A Szabad Nép előtt lángokban álló gépkocsi vörös fénye világítja meg a hatalmas, kísérteties homlokzatot. Messziről olyan, mintha az épület égne. A Körút sarkáról jól látni, hogy az emeleti szobákban kigyúl, elalszik, kigyúl, elalszik a fény, törik-zúzzák az ablaküvegeket, a tetőkről és az emeleti ablakokból nyalábszám szórják a papírokat a lenn tolongók fejére. A tömeg zúgása, az üvegcsörömpölés, a lángok pattogása, a távoli lövöldözés zaja pokoli morajjá olvad össze.

Apám a Nyugati pályaudvar felé indul tovább a Körúton. Az úttesten fellobogózott teherautók, gyalogosan vonuló csoportok, itt-ott fegyveres civilek, a járdán és az utcakövön röpcédulák: felhívás az általános sztrájkra. Az Oktogon előtt erőlködő motor hörgése és kiáltozás hallatszik: teherautó vonszolja csigalassúsággal a ledöntött Sztálin-szobrot. A gólem testén feliratok – Vén Strici, W.C., Üsd, vágd, nem apád! –, a tömeg kavarog, köpködik, vasakkal ütik a roppant hullát, melynek a szeme tele szeméttel. Apám nem áll meg, tovább lépked a Körúton. Már a város számos pontjairól hallatszik szórványos lövöldözés. A Nyugati előtt a homlokzatról levert állami címert próbálják elégetni. A Szent István Körút elején felborult, égő gépkocsi, az ott lakók szerint a roncs alatt orosz hullák. A Margit híd felől csörömpölő motorzaj, eszeveszetten rohanó, ordítozó emberek tűnnek fel.

– Orosz Tankok! Vigyázat! Ruszki harckocsik!

A Hegedüs Gyula utca sarkán tépik a kövezetet, barikádot építenek. Nehéz haladni, egyre több a szembe rohanó, menekülő ember, apám befordul, a mellékutcákon igyekszik tovább a híd felé. Ijedt rendőr kapkodja vele szemben szaporán a lábát.

A hídfőnél diákok igazoltatják az autókat, körülöttük egy csapat ácsorgó. Kövér határőr-őrnagy zavartan helyesel a diákoknak, amikor a Sztálin-szobrot emlegetik.

– Megérdemelte.

Autó robog a hídról, az integetésre nem áll meg. Egy diák követ hajít utána, a többiek lehurrogják. Egy férfi apámat szemeli ki magának.

– Mindenkinek egyformán ezernyolcszáz forintos fizetést kell adni. Érti, uram? Ez lenne igazságos. Ezért harcol a nép.

Teherautók robognak a Nyugati felől, mielőtt felhajtanának a hídra, lassítanak. Az első kocsi platóján vagy tíz fiatal, fiúk-lányok vegyesen, áthajolnak a palánkon, úgy kántálják az ácsorgók felé: „Magyar urán magyar kincs, ehhez másnak köze nincs! Ruszkik, haza!”

Három óra, apám már nem megy vissza Budára, visszafordul a Nyugati felé. Diák ballag vele szemben békésen, vállán két dobtáras géppisztoly. Teherautó robog fiatalokkal:

– Megyünk Gödöllőre röplapokkal!

A Váci út felé még közlekedik a villamos. Apám Sebestyén Vilmoshoz megy a Kresz Géza utcába. Nem fekszik le, rágyújt, az ablakból nézi a várost. Lövöldözés, fények, sötétség. Levetkőzik, megmosakszik, ledől az ágyra, de nem tud aludni. Az éjjeliszekrényen egy könyv hever, P. Howard: Piszkos Fred, a kapitány. Olvasni próbál, de reménytelen. Oldalakat halad, gépiesen fut a szeme a sorokon, aztán arra riad, hogy nem tudja, mit olvasott.

                                    (Száraz Miklós György – Apám darabokban, Scolar Kiadó, 2016, Bp.)

 

 

 

Hajnóczy Péter

Ki a macska?

A szél papírdarabokat pörgetett a járdán és az úttesten: villamosjegyet, sztrájkra szólító röpcédulát és megsárgult, szakadozott újságlapokat. Néha lövés dörrent.
Azok négyen ott álltak a lámpaoszlopra akasztott macska körül, kezükben esernyővázból készített íjak és nyilak.
– Te következel, Dagadt – mondta Kesztyű, a vezér. – Ki a macska?
– U-u-uuuu! – ordította amaz. – Uhhhh! Sziu indiánok vagyunk! Ki a macska?
Marokra fogott egy nyílvesszőt. – Mit gondoltok, ki a macska? – És torkaszakadtából üvöltve felelt rá:
– Az a rohadt házmester! Az az átkozott, mocskos házmester, aki elvette a labdánkat! – Magasba lendült a keze, és a macskába döfte a nyílvesszőt.
– Most te jössz, Hosszú – mondta a vezér. – Hosszú, ki a macska?
Hosszú megmarkolta a nyílvesszőjét, és a macskának rontott. De ki legyen a macska? Valami komolyat kéne kitalálnia, nem olyan gyerekeset, mint a Dagadt. De mit? Valami olyat kéne mondani, amit ezek nem tudnak utánozni, olyat, hogy hanyatt essenek. Olyat kéne mondani, amit akár maga Tűzoltó Riberra is mondhatna, aki – mindenki tudja – egyszer megrágott és megevett kilenc söröskorsót.
Hogy időt nyerjen, torkaszakadtából ordított, és szökellve ugrált a macska körül, mint aki csakugyan élvezi ezt a játékot. És egyszeriben fölvillant a szeme, mint akinek eszébe jutott valami.
– Vesszenek a fa…
Elharapta a szót: hirtelen kétely fogta el, faszistának vagy fasisztának ejtik-e, amit mondani akart. Elvörösödött, s mint akinek a legutolsó pillanatban jut eszébe az, amiről biztosan tudja, hogy mondják ki fennhangon, felordított:
– Ki a macska? A rohadt zsidók! Vesszenek a zsidók!
Belevágta a nyílvesszőt a macskába, s úgy nézett körül, mint aki biztosan tudja, csakugyan olyan szót használt, amiért nem nevethetik ki.
– Jól van – bólintott Kesztyű. – Rendesen csináltad.
Megmarkolt egy nyílvesszőt, és teleszívta magát levegővel.
– Kérdezz nekem, Hosszú.
Amaz félszegen, boldogan elvigyorodott.
– Ki a macska? – bömbölte. – Kesztyű, ki a macska?
Kesztyű összehúzott szemmel megállt a karmait kimeresztő, zsinegen himbálózó állat előtt, aztán lassan fölemelte a nyílvesszőt, kissé hátrahajolt, és teljes erőből döfött.
– Klári! Az a dög! Az a macska: csak gimnazistákkal megy végig az utcán! Kis kurva, ringyó! Az a macska!
Minden szitoknál ököllel vágott a macskába. Mikor abbahagyta, lihegett, és zavarosak voltak a szemei. Csönd volt egy percig.
– Te nem játszol, Vörös? – kérdezte Kesztyű.
Odanyújtott neki egy nyílvesszőt, de amaz eldobta. Meztelen kézzel esett a macskának, amely utolsó erejével küzdött: a két test egybecsavarodott a zsinegen, tompa, nyávogó hörgés hallatszott, és a vékony, görcsös, kiáltozó gyerekhang.
– Ki a macska? A kurva apám meg az anyám! Jaj, a szemetek, a rohadt dögök! Az apám meg az anyám!
Hüvelykujját a macska szemgödrébe vájta, karjával átölelte az állatot, minden erejével magához szorította, és ordítva, jajgatva sírva fakadt.
A másik három mozdulatlanul, megdöbbenve nézte: mindegyik tudta, hogy a Vörös szülei meghaltak: nyolc nappal ezelőtt végzett velük egy géppisztolysorozat, mikor burgonyáért álltak sorba a Vásárcsarnok előtt.

(Forrás: Hajnóczi Péter: A fűtő – M – A halál kilovagolt Perzsiából – Jézus menyasszonya – Hátrahagyott írások. Szépirodalmi Könyvkiadó, 1982.)

 

 

Hegedűs Gyöngyi

számot és személyt

 

nem tanultam fénytant.
új kísérleti tankönyvünk volt,
amiből épp ez kimaradt.
talán ez volt a rendszer
első önfelszámoló aktusa.
a vallástétel, hogy a fény
nem vonalas természetű.

tükrök nélkül beszélni a fényről.
a vasárnapra kapituláló fizikusokról,
már majdnem a kimondott
kettős természetű bizonyosság,
hogy juthatunk
5-ről a 6-ra egy bukott forradalommal.

ma sem tudom, hova kellene állnom,
hogy tükörképem épp életnagyságú legyen.
csak nézek a tükörre,
mint apám a szertartás előtt beazonosítandó
bugyet zsity holtakra,
nem egyeztetve számot és személyt,
az esélyesek nyugtalanságával.

 

 

 

Szabó Lőrinc

Meglepetések

I.

Gyanútlan vers október 15-én

Szájon csókol a pillanat,
másik kést üt a szivedig,
a harmadik halk telehold,
szív rózsája a negyedik,

van tömör-édes, mint a méz,
van lángvető csipkebokor,
van, mely egy elnémúlt világ,
van, mely kurjongat, mint a bor,

van, melyet észre sem veszünk,
hallhatatlan, sóvár zene,
van mindenütt jelenvaló,
van szétvivő mindenfele,

ez tűz, mely Földet nyal körűl,
az egy katicát tapos el,
van gyermekkorba kérdező,
van, mely Afrikából felel,

van, melyben villájával az
ördög felszúr a föld alól,
van atomgáz, bombahalál —
s van legvégső csömör, mely oly

bambán, szeliden néz, olyan
öklendtetőn és kedvesen,
mint kifliből a svábbogár,
mint kolbászból a birkaszem.

II.

Egy hét múlva

Rá egy hét: pár óra alatt
felnyüzsgött az országnyi Boly:
a dermedt Dávid talpraállt
s ledőlt a Góliát-szobor.

Sipkákra bimbó nyílt! magyar!
Parittya benzint röpitett.
„Hacaca!” — szólt a rádió.
Éheztük a becsületet.

Szabadság, itt hordozta hős
zászlaidat az ifjuság!
S a sírt, melyből nép lép ki, már
ámúlva nézte a világ.

Tíz nap szabadság? Tizenegy!
Csók, szívre, minden pillanat!
És nem volt többé szégyen az,
hogy a magyar nép fia vagy.

Tíz nap szabadság? Tizenegy!
Terv forrt; gyúlt, égett minden agy.
Lombikban feszűlt a jövőnk.
S temettük a halottakat.

Ablakunk mind fény, gyertyaláng!
Aztán már settengő gyanuk.
Még egy éj. S Budapest köré
vashernyók gyűrűje szorúlt.

III.

December közepe

Aztán jajdúlt a hajnal és
reggelre ránkvirradt az est.
A Tízezertalpú tiport
s tótágast táncolt a Groteszk:

Ambrus WC-ről, vizavi
akna jött és ágyúgolyó, —
ágy mellől szekrény s fal kiment!
,,Gimbelem”, szólt a rádió.

És Valami tanácskozott
és aztán Ugyanaz, megint,
és züllött, körben, minden a
Föld züllött szokása szerint;

s a talpak jártak. Nem tudom,
már nem tudom, hogy volt s mi lett.
Már nem tudom. De teltek a
napok s az évhosszú hetek:

hallottuk, Ausztriába hogy
húzták a deportált Dunát
s gyárakban ma is puskatűz
ajánlotta a hacacát…

De csak szájon csókol a perc
s jó remény némítja a jajt:
Nem! Rabok tovább nem leszünk!
És: Isten áldd meg a magyart!

       (Forrás: http://dia.pool.pim.hu)

 

 

Tőzsér Árpád

A forradalmakról és lélekről faggadtják

 

Hajnalodik – mint régi költők a tollszárvégét, legszívesebben

megrágnám a klaviatúrát: nem megy az írás,

az Éjszaka nevű cukrosbácsi az utolsó csillagokat

gombolja be a kabátján, vége a mutogatásnak, s nekem

nem megy a mérlegelés: mennyit nyomhat a lélek

a forradalom mérlegén, így szól az interjú-kérdés,

amelyre a válasz nem megy, illetve nem jön.

A lélek abszolút súlya állítólag 21 gramm (ennyi a test

súlykülönbsége a halál előtt ésután),

de hol van az a mérleg, amelyen a haldokló

forradalom lelkének súlya mérhető?

A lelket, az irodalmat, a forradalmat s a mérhetőséget,

először Sztálin, a forradalom és irodalom

nagy alkimistája hozta összefüggésbe

mondván, hogy a költő a lélek mérnöke s forradalmár,           

csakhát én nem vagyok Sztálin, s lélek-inzsenér sem igen,

a lélekről tehát csak annyit, hogy én már

a prágai 1968-ért sem igen lelkesedtem...

Lelkesedni? Az az igazság, hogy a mi lelkünk,

az akkori pozsonyi magyar fiataloké, még '68-ban is

hazajárt, azaz egyre valahol 1956 utcáin bolyongtunk,

a lábunk olyan vérben gázolt, amelyben

bebizonyosodott mi is?, a nemes közhely,

hogy nem sokaság, hanem lélek...  S amikor mégsem a

niklai Dániel úrnak, hanem a néhai kamonci papoknak

lett igazuk, s hosszú évekig az volt a történelmi igazság, hogy

a lélek: szellet, a társadalom jelszavai előtt örökre

bezárultunk. Szóval a Prágai Tavaszra

én már csaknem lélektelenül néztem:

Jó, jó!, de miért a szocializmus legyen emberarcú,

s mért nem az ember? Akkor már sokan tudtuk, hogy aki

másban akarja megmosni tulajdonképpeni-létét, annak az

arcán örökre ott marad a nem-tulajdonképpeni-lét, a politika

sara, a bélsár. S az idő a mi pudingunkat ette meg, minket

igazolt: a hetvenes s nyolcvanas években nem Dubčeket,

hanem Havelt zárták börtönbe évente, menetrendszerű

rendszerességgel. Husák számára nem az emberarcú teoréma

réme, hanem a lélek volt veszélyesebb. S a történelem

komikuma, hogy 1989 nem Havel és nem a lélek műve lett,

hanem – az istenek, hősök s emberekután – a bábok játéka.

Ha 1789 Isteni Színjáték volt, akkor 1989 rossz utánzata

volt ennek az Isteni Színjátéknak, vaudeville, amelyben egy

Ceauşescu játszotta XVI. Lajost, s egy analfabéta némber

Mária Antóniát. Vaudeville-jük viszont döbbenetes volt, a

tévé világot jelentő üvegszemének köszönhetően az egész

világ számára volt egyszerre ripacsjáték és véres dráma. –

De a szellemnek, a léleknek nem sok köze volt hozzá, mint

ahogy lélekben az egyéb 1989-es forradalmak is szűkölködtek.

Színpadjaikon a sokaság már a hanem-ig sem jutott el.

A tankok a szokatlan környezetben, őskori szörnyek, óriás

tagjaikkal nem tudtak mit kezdeni, s elvonultak; a magukra

maradt ellenfelek pedig a tüntetések tömegjelenetei s

Ceauşescuék lélektelen lemészárlása után tanácstalanul

néztek egymásra. A történelem rúgói elfáradtak, a felhúzott

bábok hada leállt. – Meg kell mondanom, a szememet e

látványos darab fölöttébb szórakoztatta, de a lelkem,

a javíthatatlan 56-os lelkem, az érintetlen maradt.

S a tanulság? Aki három átélt forradalomban

sem épített lelkéből társadalombiztos bunkert, az magára

vessen. Rám meg az vessen követ, aki még mindig követ,

isten és eszmék követe, s nem a vérzőköveké.

 

P. S.

(A P. S. itt csak véletlenül postscriptum, egyébként

Philippe Sollersnek, a párizsi 1968

apokrifköltőjének a szignója;

Párizsról, Prága fura palinódiájáról majd máshol!)

Szóval P. S. mondta (igaz, akkor még

nem hordott ötgombos s négyzsebes Mao-mikádót):

Az igazságot a fikcióból kell kivonnunk. Remélem,

sikerült forradalomról és lélekről olyan fiktív történetet

összehordanom, amelyből a forradalmakat s lelket tekintve

valami igazságféle kivonható.

 

A költő szülei

 

Petőcz András

A bizonyíték

 

Az apám ide rejtette el a párttagkönyvét,

mondod, és mutatod a könyvespolc alatt

a parkettát, óvatosan nyomod le az egyik

deszka végét, aztán, amikor felemelkedik,

elfordítod ---, a rés alatt ott az a kicsi odú,

meglepően nagy, sok minden belefér, látod?,

kérdezed, később fényképeket mutogatsz,

ilyen volt azokon az őszi napokon az apád,

aki mehetett volna messze, a nagybátyjához,

Amerikába, a forradalom után, de maradt,

hogy miért is, nem tudod ma sem, talán épp

gyávaságból, vagy mert nem tudott nyelveket,

vagy talán mert éppen egyéves volt a fia,

talán csak ezért,

                        a párttagkönyv a padlódeszka

alatt penészedett évekig, nem nagyon kellett

senkinek, mondod, lehajtod a fejed, mintha

szégyellnéd, hogy volt ez a rejtekhely, volt

az a párttagkönyv, ami azon az őszön veszélyes

lehetett volna az apádra, aki bezárta akkor

a lakásba az anyádat, mert az meg tüntetni

akart, "nem csinálunk forradalmat", szólalt

meg az apád, és felpofozta az anyádat, meg

agresszív is volt nagyon, mert félt, az egyéves

fia meg sírt, mert éppen jött a foga, meg nem

volt már teje az anyádnak, és közben a lövések,

a Kálvin tér felől, meg a tankok ---, miközben

a bizonyíték ott lapul, bent a padlórésben ---

 

 

 

Vekov Károly

Miért is lettem történész?

 

            Már gyerekkoromban rájöttem arra – és nem is egyszer –, hogy van egy elhallgatott történelem, amiről nem vagy nem mindenhol volt szabad beszélni. Ha ma visszagondolok ezekre az élményekre, végigfut a hátamon a hideg, hiszen ezekért azidőtájt súlyos börtön járt, amit még a kamaszok sem úszhattak  meg, amint azt számos példa bizonyítja. Mindabban, amit elmondani akarok, nincs semmi rendkívüli, mert az csak történelem  ̶  alulnézetből.

Az első és már sokak által felidézett esemény az volt, hogy felnőttként vagy  gyerekként, szüleikkel és/vagy nagyszüleikkel, esetleg szomszédokkal együtt hogyan hallgatták a Kossuth Rádiót, a Szabad Európa Rádiót, Amerika Hangját vagy Londont 1956 őszén, október 23-ával kezdődően.

            Igen, ebben ma már látszólag semmi rendkívüli nincs, pedig a rádió ilyen adásainak hallgatása a forradalom után jó néhány évig már elég volt a börtönhöz. A mai gyerekek vagy szüleik azt sem tudják, hogy azért ültek háziak és szomszédok a rádió előtt  ̶  néha nem is kevesen  ̶ , mert akkor csak keveseknek volt rádiójuk. A háború előtt ugyan volt, de azután be kellett szolgáltatni, nehogy az ellenséget hallgathassák, akik hol az angolok és amerikaiak voltak, később, a kommunizmus idején már megint csak ők. Anyáméknak egy ismerősünk révén, aki üzletvezető volt, sikerült 1953-ban megvásárolniuk az Aradnak leosztott öt (!) közül egy nagyon szép, ötlámpás Orion világvevő rádiót. Mert valóban az volt. A skáláján, akár a régebbi rádiókon, ott szerepeltek a világ akkori fővárosai, szinte mind, és hallgatni is lehetett őket, hol jól, hol rosszabbul. Még azokat az említett „ellenséges” adókat is. Tudják azt a maiak, miért is voltak azok „ellenséges” adók? Hát azt, hogy 1956 októberében azért gyűltek össze az emberek azoknál, akiknek rádiójuk volt, mert ezen kívül akkor az egyedüli forrás a világ történéseiről a helyi vagy központi  ̶  kommunista pártsajtó volt? A rádióban hallottakat kommentálták is ott helyben, esetleg máshol, de vigyázva, mert azoknak a híreknek a hallgatása vagy kommentálása bűntett számba ment, és nehéz börtön járt érte. Így hát én sem nagyon kommentáltam e híreket, mint annyi sok más mindent sem, amit otthon hallottam. Mert  ̶  akár mondták, akár nem  ̶  tudtam, hogy azt „nem szabad”.       

A második nagy élményem a nagyapám által az első világháború után elásott óriási nagy, talán 2-3 méteres, címeres lobogó volt, abból a Pécska melletti tanyasi iskolából, ahová – fizetségként korteskedéséért – Tisza István őt, az egy szem tanítót kinevezte tanító-igazgatónak. És a többszörösen zsírpapírba csomagolt zászlót nagyapám nem tudta/akarta véglegesen (!) eltüntetni, inkább elásta a filagória keményre taposott földjébe (ezt is csak valamikor 1930 körül, hogy hátha majd egyszer... És én valóban megtaláltam az akkor már itt-ott feslőfélben levő, megpenészedett címeres magyar zászlót. És dugdostam jó ideig, hátha

...

            Azóta is, miközben értem én,mit is jelképez a „lyukas zászló” (33 évvel később Bukarestben is ugyanúgy „kilyukadt”, és odalett a kommunista címer), nekem mindig az az újra elásott címer hiányzik... És még valami: van nekem a különböző szerzők által írt összefoglaló Magyarország-történetek között egy féltve őrzött, furcsa kétkötetes Magyarország történetem, egy 1957-es, talán egykori egyetemi kézikönyvem. Az első kötetfedelén és a címlapon, a kiadó és az évszám fölött, a „népköztársaság” új címerével díszített kerek papírfelzet díszeleg, de csak azért, hogy elfedje a korona nélküli, rövid időre visszaszerzett Kossuth-címert. A második köteten, az 1957-es impresszum felett tisztán díszeleg a címlapon, de csak azért, mert levált róla a kerek papírfelzetes új népköztársaság-címer, ugyanaz a korona nélküli, pajzsos kis címer, amelyre  ̶  koruknál fogva  ̶  ma már csak kevesen emlékeznek. Az ilyen könyveket is előszeretettel gyűjtötték be az „elvtársak” Romániában, ha erre alkalom adódott.

            A börtönt nem kerültem volna el a zászló két másik melléklete miatt sem a híres ötvenes évek végén: nevezetesen a két pisztoly okán. Ezek is a nagyapám iskolazászlója  mellett voltak, szépen becsomagolva, talán ténylegesen is bezsírozott papírba, mellettük a kétféle golyók. Ám mindhiába. A filagória fedele nem tudta teljesen megóvni a föld nedvességétől a két pisztolyt. Lelkesítőbb foglalatosságot sok-sok héten át el sem lehetett volna képzelni,mint délután a petróleumba áztatott forgópisztolyt, illetve browningot takarítani, tisztítani. Ezeket is eltette nagyapám, aki – ha jól emlékszem az azóta mások által elégetett katonakönyvére – őrmester volt az első világháborúban. Ezeket is eltette, hátha ... Én meg a magam módján tisztogattam heteken át azt a két corpus delictit, melyekért akkor kapásból börtön járt volna. Kinek is? Nekem vagy szüleimnek,vagy... A sikertelen „tisztogatási akció” vége (nem sikerült működőképessé tenni a két fegyvert, szerencsére, mondom én ma) az lett, hogy kicsit búsan újra elástam a filagória földjében megtalált tárgyakat a használaton kívül helyezett gémeskút vödrébe rakva, hátha...

S a harmadik,„igazi” ’56-os élményem az volt, amikor kb. tizenkét éves koromban a tőlünk nem messze, a Vécsey utca elején, a cipész mellett lakó egyik ismerős nénitől megkaptam a több tíz (húsz? harminc?) 1956-os röpcét és falragaszt. Igen, a néni tudta, hogy engem érdekel a történelem, és ideadta azt a szépen becsomagolt, a „legordébb”újságpapírra nyomtatott csodálatos „szöveggyűjteményt”. Mert amikor ő 1956 őszén Pesten volt, tudta és érezte, milyen rendkívüli dolgokat él meg, és hogy ezek emlékét azok az „ordé papírra” nyomtatott szövegek őrzik majd meg. Amint azt is tudta, akárcsak szüleim, hogy megbízhat bennem. Napokon át olvastam és forgattam újra meg újra a különböző méretű kiáltványokat és felhívásokat, pontokba szedett követeléseket, amelyek figyelmeztettek egy másik – volt és remélt – világra. Jó néhány évvel azután, hogy visszaadtam neki az értékes paksamétát, amikor már talán egyetemi hallgatóként újra elkértem volna tőle azt a csomagot, kiderült, hogy elégette, mert tudta, hogy mi jár azért, ha megtalálják nála. Így hát hiába volt a hátha...

Így tettem szert sok más minden mellett igaz történelmi ismeretekre, nagyapámnak és Bondár néninek köszönhetően.

Ma, amikor a Szoboszlai-per részleteit próbálom tisztázni (tíz embert végeztek ki akkor, 1958-ban, az ötvenhatos szervezkedés könyörtelen megtorlásaként), a peranyagban ott szerepelnek leírva a vádlottakhoz kapcsolható„bűnjelek”:két pisztoly, az egyik házkutatásakor elkobzott nemzetiszínű szalag(!), a rádióhallgatás a forradalom idején. Mint ahogy más perekben bűnjelként ott szerepelnek a Pestről hozott röpcédulák,a szakzsargon szerinti „aprónyomtatványok”. Mind-mind a vallatás hálás témái a forradalom előzményeiről és a tizenegy nap hatásáról, amikor aradiak és pécskaiak és sokan mások át akartak menni segíteni a magyar forradalmároknak. Miért is? Hátha...?

Ezeknek az élményeknek a birtokában talán valóban szerencsésnek mondhatom magam! De ők, akik abban hittek/reméltek, hogy hátha...?

 

 

 

Deák -Sárosi László

1956-os filmek listája

 

A forradalom 60. évfordulója alkalmából összegyűjtöttem azoknak játék-, animációs és dokumentumfilmeknek a címeit, amelyek kapcsolódnak 1956-hoz. E kutatásaimról előadást tartottam a 2016. augusztus 11-én a tokaji Írótáborban, ennek írott változata a Magyar Művészet 2016/4. számában lesz olvasható. A filmográfiát bővebb (teljes) változatban az IJ internetes felületén is közzétesszük, hogy bárkinek kiindulási alapot adjon, ha a témában keres mozgóképes anyagokat. A listák forrása gyanánt saját, közvetlen tájékozódásom és kutatásaim mellett felhasználtam a Filmévkönyvek leírásait, a Nagyar Nemzeti Digitális Archívum és Filmintézet számítógépes adatbázisát, a Filmszemlék és Filmhetek vetítési listáit, tematikus programok katalógusait. Sajnos, a legutóbbi 5-6 év időszakából viszonylag kevés információ érhető el ezekről a filmekről mind nyomtatott, mind internetes felületeken. Amennyiben az újabb kutatások eredménnyel járnak, a listát frissíteni fogjuk.

 

1956-ban és 1957-ben készült rendszerkritikus játékfilmek:

A császár parancsára (1956, Bán Frigyes)

A csodacsatár (1956, Keleti Márton)

Eltüsszentett birodalom (1956, Banovich Tamás)

Keserű igazság (1956, Várkonyi Zoltán)

Éjfélkor (1957, Révész György)

A nagyrozsdái eset (1957, Kalmár László)

 

A kádári pártállam játékfilmjei 1956-ról:

Tegnap (1959, Keleti Márton)

Virrad (1960, Keleti Márton)

Az arcnélküli város (1960, Fejér Tamás)

Szélvihar (1985, Jeles András)

 

Parabolák és visszaemlékezések 1956-ról a rendszerváltás előtt:

A megfelelő ember (1959, Révész György)

Négyen az árban (1961, Révész György)

Nyár a hegyen (1967, Bacsó Péter)

Szerelem (1970, Makk Károly)

Eldorádó (1988, Bereményi Géza)

 

Szocialista szemléletű játékfilmek 1956-ról a rendszerváltás előtt:

Húsz óra (1965, Fábri Zoltán)

Tízezer nap (1965, Kósa Ferenc)

Két történet a félmúltból (1979, Philemon és Baucis, Makk Károly)

Megáll az idő, (1981, Gothár Péter)

Egymásra nézve (1982, Makk Károly)

Szerencsés Dániel (1982, Sándor Pál)

Szamárköhögés (1986, Gárdos Péter)

A másik ember (1987, Kósa Ferenc)

 

Játékfilmek 1956-ról a rendszerváltás után:

Magyar rekviem (1990, Makk Károly)

Napló apámnak, anyámnak (1990, Mészáros Márta)

És mégis (1990, Kézdi-Kovács Zsolt)

Pannon töredék (1997, Sólyom András)

Torzók (2001, Sopsits Árpád)

Bolygótűz (2002, Vicsek Károly)

Rózsadomb (2003, Cantu Mari)

Telitalálat (2003, Kardos Sándor – Szabó Illés)

A temetetlen halott (2004, Mészáros Márta)

Világszám (2004, Koltai Róbert)

Bibó körút (2006, Csermai Judit, Dömölky János)

Budakeszi srácok (2006, Erdőss Pál)

Mansfeld – Magasabb szempontból (2006, Szilágyi Andor)

Szabadság, szerelem (2006, Goda Krisztina)

56 csepp vér (2007, Bokor Attila)

A Nap utcai fiúk (2007, Szomjas György)

Csendkút – Gérecz Attila emlékének (2007, Pozsgai Zsolt)

Liberté '56 (2007, Vidnyánszky Attila)

Utolsó jelentés Kéthly Annáról (2009, Mészáros Márta)

Kolorádó Kid (2010, Vágvölgyi B. András)

Bedobozolt kacatok egy Magyar litánia (2011, Puszt Tibor)

Drága besúgott barátaim (2011, Cserhalmi Sára)

A berni követ – tévéfilm (2014, Szász Attila)

 

Animációs filmek 1956-ról:

Jegyzőkönyv Mansfeld Péter emlékére (2006, Szilágyi Varga Zoltán)

Töredékek 1956 (2006, Kiss István)

 

Dokumentumfilmek és forrásanyagok 1956-ból:

Az 1956-os év filmhíradói, 1–44. szám – Megjelenteti DVD-n 2016-ban a MaNDA.

Filmgyári filmesek felvételei a forradalom eseményeiről (pl. Zsigmond Vilmos, Szőts István)

Mikó József felvételei a forradalom eseményeiről

Dr. Erdélyi István által összegyűjtött mozgóképek

Amatőrfilm-felvételek (pl. Bartis Ferenc hagyatékából a PIM-ben)

Külföldi tévétársaságok és magánszemélyek anyagai: osztrák és lengyel filmhíradó, a BBC Panoráma forgatócsoportja, a Fox, az NBC, a CBS, a Telenews, a CNBC, a RAI olasz rádiótársaság és egy svájci operatőr felvételei

 

Dokumentumfilmek 1956-ról a rendszerváltás előtt:

Így történt (1957, Kolonits Ilona) – A kádári pártállam dokumentumfilmje

Magyarország lángokban (1957, Dr. Erdélyi István) – Megjelent az NSzK-ban

Velünk élő történelem I–II–III. (1986, Mátray Mihály)

Faludy György, költő (1987, Böszörményi Géza)

 

1956-os dokumentumfilmek a rendszerváltás után:

A 301-es parcella (1988, Dér András, Elbert Mária, Ember Judit, Havas Gábor, Jávor István, Lányi András, Pesty László)

Király Béla – Tábornok és professzor (1988, Bokor Péter)

Menedékjog (1988, Ember Judit)

Recsk I–II. (1988, Böszörményi Géza, Gyarmathy Lívia)

Engesztelő 1956–1989 (1989, Schiffer Pál)

Egy halálraítélt vallomása – Obersovszky Gyuláról (1989, Fehér Tamás)

Még kér a nép (1988–1989, Betlen János, Dér András, Elbert Mária, Jávor István, Lányi András, Pesty László)

Újmagyar siralom (1989, Ember Judit)

Vérrel és kötéllel (1989, Erdélyi János és Zsigmond Dezső)

Viharos emberöltő (1989, Sólyom László)

A forradalom képei 1956–57 (1990, Zsombolyai János)

Halálraítéltek '56 (1990, Zsombolyai János)

„Hol zsarnokság van” – Egy bíró visszaemlékezései (1990, Gyarmathy Lívia - Böszörményi Géza)

Ledöntött útjelzők I–II. – Forradalom – sortűz – megtorlás (1990, Schiffer Pál)

Történelmi képeskönyvünk Lengyelországról (1994, Novobáczky Sándor)

’56: Forradalom és megtorlás (1991, B. Révész László)

A barikád gyermekei (1991, Lovas Zoltán)

D-film (1991, Forgács Péter)

Diákparlament 1956 (1991, Ember Judit)

Fényképezte Dudás László (1991, Forgács Péter)

„A harcunkat megharcoltuk” – Irodalmi újság 1950–89 (1991, Dér András)

Az íróper – Magyarország 1957 (1991, Asbót Kristóf)

Kamaszok a vérbíróság előtt (1991, Tóth Péter Pál)

Kesztölci krónika – Miskolc 1956 (1991, Kiss Róbert)

Lába nyomán kinőtt a fű – Emlékek Szigethy Attiláról (1991, Nyíri Béla)

Losonczy Géza I–II. (1991, Hanák Gábor)

Magyari krónikák (1991, Gazdag Gyula)

„Nem lehetek, míg élek, bátortalan” – Emlékek Földes Gáborról (1991, Erdélyi János, Zsigmond Dezső)

Sarokba szorított az Isten I–II. – Tabody István arcképe (1991, Maár Gyula)

Andrej (1992, Geréb Anna)

Az eltűnt idő nyomában (1992, Erdélyi János, Zsigmond Dezső)

Az én forradalmam (1992, B. Révész László)

Én mindig szerettem a fényt – Wittner Máriáról (1992, Sólyom László)

Háy Gyula: született 1900-ban (1992, Mihályfi Imrte)

A létezés magasabb szinten (1992, Szakács Sára)

Ameddig a harang szól (1992, Erdélyi János, Zsigmond Dezső)

Mindenhol jó, de legjobb otthon – Bak Jánosról (1992, Gamma Bak)

Mindent a hazáért (Corvin köz '56) I–III. (1992, Ordódy György)

Túlvilági beszélő (1992, Gulyás Gyula)

1956 október (1993, Buglya Sándor)

Aki magyar, velünk tart (1993, Sára Sándor)

Akit a vihar felkapott – Dudás Józsefről (1993, Puszt Tibor)

„Azt bünteti, akit szeret” – Kortörténeti vallomás (1993, Geréb Anna)

Európa messze van (1993, Ledniczky Márton)

„Mégis magyarnak számkivetve” (1993, Balogh Júlia, Szitányi Zsuzsanna)

A győzelem dicsőséges és ostoba percei (1993, Magyar József)

Írók 1956 után: A megtorlás természetrajza (1993, Kuczka Judit)

Írók, gyerekek 1956 után: A megtorlás természetrajza (1993, Kuczka Judit)

Ki is ez az ember tulajdonképpen? – Portré Bertha Vincéről (1993, Péterffy András)

Leningrádiak a magyar forradalomért (1993, Fehéri Tamás)

Maléter I–III. (1993, Szobolits Béla)

Mindent a hazáért (1993, Ordódy György)

„Nem vagyunk mi hősök…” (1993, Gulyás János)

Októberi nyár, nálunk (1993, Paál István)

A párt ökle (1945–1956) (1993, Fehéri Tamás)

Széna tér ’56 – Márton Erzsébet (1993, Lugossy István)

Volt egy ember – Donáth Ferencről (1993, Hanák Gábor)

Az áldozat (1994, Lugossy István)

Emlékképek, régi híradók (1994, Bokor Péter)

Hajszálhíd – Határ Győző portréja (1994, Babózky László)

Hétköznapi történelem (1994, Szőke András)

Katonák és asszonyok (1994, Ledniczky Márton)

Kispest a magyar forradalomban (1994, Kóthy Judit)

Magyarország levegőjét szívtam – Tova Meyer – Sáfrány Jánosnéról (1994, Ordódy György)

Ávósok I–III. (1994, Kubinyi Ferenc, Chrudinák Alajos)

Dr. Gosztonyi Péter hadtörténész (1994, Halász Gábor)

Rokon szemmel (1994, Lehel László)

Számvetés – Kopácsi Sándorról (1994, Paulus Alajos)

Történelmi lecke 1956 (1994, Ledniczky Márton, Kardos Csaba)

Az asszony (1995, Erdélyi János, Zsigmond Dezső)

Emlék élőknek, holtaknak – Veszprém ’56 (1995, Kiss Róbert)

Lábjegyzetben – Portré Kemény Istvánról (1995, P. Elbert Mária)

Perbe fogott szavak (1995, Rudas Gábor)

A történelem fogságában – Portré Vásárhelyi Miklósról I–II. (1995, ifj. Nádasdy László, Zolnay Pál)

Angyal István – Tűzoltó utca 1956 (1996, Lugossy István)

A cívis forradalom – Szilágyi Józsefről (1996, Fekete Gábor)

Darvas Iván emlékei (1996, Ordódy György)

Deportálások a Szovjetunióba – 1956 (1996, Gulyás János)

Determináció (1996, Bubryák István)

Az én 56-om (1996, Dékány István)

Fény a rácsokon I–II–III. (1996, Szakács Sára)

Gyermekdeportálások – 1956 (1996, Gulyás János)

A hegesztőszemüveges ifjúmunkás – Czene Ferencről (1996, Csányi Miklós)

Irgalmatlanul – Mansfeld Péterről (1996, Hintsch György)

Irodalmi helytartók (1996, Tóth Tamás)

A mi forradalmunk I. A két miniszterelnök, II. Egy nap a csodák könyvéből, III. Dávid és Góliát,

IV. A győzelem dicsőséges és ostoba percei, V. Egyedül, újra egyedül

(1993–1996, Magyar József)

Nagy Imre élete és halhatatlansága I–II. (1996, Bohó Róbert)

Nyomozás egy emberrablás ügyében (1996, Peter Kassowitz)

A remény és a halál tizenkilenc napja (1996, Magyar József)

A snagovi gyerekek (1996, Ember Judit)

„Sorsod sötét árnyak közt” – Erdély 1956 (1996, Erdélyi János)

Útmutató – Mindszenty Józsefről – 5 nap tükrében (1996, Czigány Zoltán)

Titoktartók I–II. Így történt? (1996, Geréb Anna)

Vérem ellen soha (1996, Sárközy András)

Wesselényi utca 13. – Ahogy Mérai Tibor emlékezik (1996, Simó Sándor)

Tükörcserepek, Magyarország 1956 (1996, Vitéz Gábor)

Amor fati – Sors szerelme (1997, Kotányi Zsófi)

Gimes Miklós különös élete (1997, Nyíri Béla)

Hittem – Mécs Imre (1997, Gerő Péter)

Kispapok '56-ban (1997, Sághy Gyula)

A Magyar Írók Szövetsége 1956-ban (1997, Rudas Gábor)

„Majd a történelem bizonyt” (1997, Gulyás János)

„Ma két hete vagyunk Romániában” (1997, Varga Andrea)

Ötvenhatosok (1997, Ledniczky Márton, Kardos Csaba)

Pincebörtönök (1997, Dézsy Zoltán)

Portré Krassó Györgyről (1997, Xantus János)

Semmisnek kell tekinteni – 1956-os deportálások a Szovjetunióba (1997, Gulyás János)

Tekercsek vándortarisznyában (1997, Cselényi László)

Ballada a koránkelt harcosok hosszú meneteléséről (1998, Tényi István)

Halál hálaadás napján – APovl Bang-Jensen ügy (1998, Dömölky János)

Jutadomb 1956 (1998, Lugossy István)

Ki volt Tóth Ilona? (1998, Ordódy György)

„Magasabbak az egek a Földnél” – Tóth Ilonáról (1998, Ordódy György)

Jelszó: fakanál (1999, Tölgyesi Ágnes, Kurucz Sándor)

A misszió (1999, Ember Judit)

Nagyapák és forradalmak (1999, Hegedüs Péter)

Október 23-ról (1999, Macskássy Kati)

Rettegés az örökségünk (1999, Sághy Gyula)

Az út Szolnoktól Ungvárig – 1956 (1999, Kínyó Ferenczy Tamás)

Az 1956-os forradalom a Dráva mentén (2000, Karácsony Tamás)

Az a nap a mienk volt (2000, Filep Tibor)

Csepel 1956 (2000, Lugossy István)

Diákok a vádlottak padján (2000, Filep Tibor)

Én nem megyek moziba többé! (2000, Geréb Anna, Tényi István)

Grandfathers and revolutions (2000, Peter Hegedüs)

A költő és a forradalom (2000, Papa Ferenc, Tényi István)

Mindig több – Brusznyai Árpád emlékére (2000, Kiss Róbert)

Az NDK menekültek kiengedése I–II. (2000, B. Nagy Tibor, PetzoldVolker)

Oly távol, messze van hazám (2000, Góczán Flórián)

Rácsos egyetem (2000, Kínyó Ferenczy Tamás)

A színész és a forradalom (2000, Tényi István)

„A világ legmocskosabb rehabilitációja...” – Szlama Árpádról (1997–2000, Gulyás János)

Apáink pere (2001, Zombori Katalin)

Áldozatból bűnös I–II. (2001, szerk. Balogh Júlia)

Bibó-breviárium (2001, Forgács Péter)

A cigány hold (2001, Malgot István)

Elsőkézből I–II. (2001, Szakács Sára)

Az én Faludym (2001, Szabó Györgyi)

A kémfőnök becsülete (2001, Farkas György)

Két asszony könnyei (2001, Tényi István)

Magyar fohász – Az 56-os forradalom a magyar költészetben (2001, Jánosi Antal)

A minőség forradalmára (2001, Pacskovszky József)

A monarchia mostohagyereke (2001, Rudas Gábor, Kántor László)

Óbuda '56 (2001, Lugossy István)

Ottó (2001, Szobolits Béla)

Rekonstrukció (2001, Oláh Gábor)

„Szállj, ragyogj, te mennyei fény…” – Gérecz Attilára emlékezünk (2001, Jánosi Antal)

100 évbe született Ordas Lajos evangélikus püspök (2002, Hevér Zoltán)

56-os szovjetek (2002, Erdélyi Péter)

Az a nap a miénk (2002, Kézdi-Kovács Zsolt)

Fellebbezésnek helye nincs (2002, Papp Ágnes)

A forradalom emlékezete (2002, Kocsis L. Mihály)

Életem, mint égő fáklya (2002, Katyi Antal)

Életút – Bánkuty Gézáról (2002, Galamb Margit)

Jeges (2002, Mohi Sándor)

Kegyelem (2002, Kínyó Ferenczy Tamás)

Kiutazása közérdeket sért (2002, Pataki Éva)

Kossuth tér 1956 (2003, Sibalin György)

Mutter – Anya (2003, ifj. Gimes Miklós)

A párttól a nemzetig (2002, Zombori Katalin)

Pongrácz Gergely (2003, Fuszenecker Ferenc)

Zsigmond Vilmos operatőr (2003, Havas Péter)

1956 Erdély (2004, Páskándiné Sebők Anna)

56-os nagyítéletesek (2004, Tényi István, Mohi Sándor, Marossy Géza, Pallós Györgyi)

A 7EK (2004, Boros Zoltán)

„Amikor kellett, ott voltam” (2004, Szobolits Béla)

Esőjegy – Halász Péter portré (2004, Szakács Sára)

A fény vándora – Sulyok Vince Portré (2004, Jánosi Antal)

Hetedíziglen – 56-os árvák (2004, Mohi Sándor, Szathmáry Ilona, Tényi István)

Melbourne 1956 I–II. (2004, Sibalin György)

Ön-célzás: Ungváry Rudolf (2004, Horváth Balázs, Martinidesz László)

Szabad Ózd (2004, Dékány István)

’56 Pécsett (2005, Körtési Béla)

Ambivalens (2005, Siklósi Szilveszter)

Amikor az óra 11-et mutat, induljatok...! – Filmballada az '56-os nőtüntetésről

(2005, Kinyó Ferenczy Tamás)

Ata filmje – Ata Kandó portré (2005, Molnár József)

Börtönévek – Pfitzner Rudolfról (2002–2005, Sipos András)

A Corvin közben történt (2005, Tóth Tihamér)

Debrecen elfeledett bölcsessége (2005, Fuszenecker Ferenc)

Mi történt akkor hajnalban? – Debrecen (2005, Filep Tibor)

Ecseri tekercsek (2005, Czigány Zoltán)

Elvándorolt alma mater I–II. (2006, Novobáczky Sándor)

Eötvenhat (2005, Nagy Ernő)

És félt a párt... – Keletnémet szolidaritás a forradalommal (2005, Kiszely Gábor)

A félelem nevében (2005, Boros Zoltán)

Görög magyarok (2005, Káldor Elemér)

Harminckét sor (2005, Mérei Anna)

Hazatérés – Koszmovszky Edina (2005, Sipos István)

Ismeretlenek (2005, Gulyás János)

Kádár János utolsó beszéde (2005, Sólyom András)

Kecskemét 1956. október (2005, Martinidesz László, Körtési Béla)

Képzelt forradalom avagy osztrák-magyar Románia (2005, Zágoni Balázs)

A Nékosz-legenda (2005, Pataki Éva)

Rajzolt ’56 (2005, Szádvári Lídia)

Szabadságharcosok nyomában (2005, Tóth Tihamér)

Tanácselnök a forradalomban (2005, Siklósi Szilveszter)

A vaddiófa árnyéka – A megélt forradalom (2005, Péterffy András)

Veszélyes képek I–II. – Képzőművészek az 56-os forradalomban és forradalomról

(2005, Kecskeméti Kálmán)

'56 1–2. rész (2006, Nagyheted Richárd)

Adásunkat megszakítjuk – 1956. Magyar Rádió – Rádiósok emlékei (2006, Vészi János)

Amália (2006, Víg Sándor)

„Amikor a rab madár kiszabadult a kalickából...” – Az 1956-os forradalom Szombathelyen

(2006, Horváth Zoltán – Boros Ferenc)

Andi néni a szegényekért az utolsó szívdobbanásig (2006, Szathmáry Ilona)

Áruló ezüstnitrát (2006, Zajti Gábor)

Banovich (2006, Viczkó Tibor)

Békéscsaba 1956 (2006, Körtési Béla)

Boldog napok – hulló csillagok (2006, Hajdú Gábor)

Bűnhődj hűségért (2006, Linszky Iván)

Csapataink harcban álltak (2006, Karle Gábor)

A csolnoki rabtábor I–II. (2006, Sipos András)

Elárultak bennünket (2006, Kisfaludy András)

Az elhallgatott zenekar (2006, Somogyvári Rudolf)

„…az én ötvenhatom” – Buda Ferenc emlékei (2006, Sirkó Zoltán)

Életmű raktáron (2006, Szathmáry Ilona)

Felejtés (2006, Pataki Éva)

A forradalom arca – Egy pesti lány nyomában (2006, Kékesi Attila, dr. Blastik Noémi)

Forradalom vér nélkül – Sopron 1956 (2006, Nahlik Nárcisz, Orosz Attila)

Forró ősz a hidegháborúban – Magyarország 1956-ban (2006, Kóthy Judit, Topits Judit)

Golyók a falban (2006, Erdélyi Dániel)

Gondolatok az 1856-os forradalomról (2006, Ordódy György)

Hangoskönyv – Gondolatok, emlékezések, I–II. (2006, Ember Judit)

Hazatérés (2006, Sipos István)

Hiába sulykolták – Serfőző Simon portréja (2006, Riszkai Nóra, Nagy István)

...hol nem volt 56 (2006, Julie Sandor)

Itt az idő (2006, Gulyás Gyula)

A jugoszláv kapcsolat (2006, Góczán Flórián)

Kegyelet és végtisztesség (2006, Fuszenecker Ferenc)

Kettészelt égbolt (2006, Sipos István)

Megsebzett ünnep (2006, Pesty László)

Menedékkövek (2006, Bakos Katalin)

„Mindig új élet lesz a vérből” – In memoriam Iván Kovács László (2006, Filep Tibor)

M. L., a disszidens forradalmár (2006, Martinidesz László)

Nagy szabadtéri börtön – Erdély 1956 (2006, Víg Sándor)

Naplófilm – 12 voltam 56-ban – animációs dokumentumfilm (2006, Edvy Boglárka, Silló Sándor)

Olimpiának indult (2006, Zoltán János Péter, Dobor Dezső)

Óriások voltunk – Miskolc '56 (2006, Novobáczky Sándor)

Az otthonmaradottak (2006, Maksay Ágnes)

Portré dr. Szobonya Zoltánról (2005–2006, Körtési Béla)

Sortűz után (2006, Erdélyi János)

Szabados György – Az események titkos története (2006, Medgyesi Gabriella)

Szegedi ballada (2006, Vida Mihály)

A szegedi szikra – 56 perc 56-ról (2006, Komáromy-Poros László)

A szabadság vihara (Freedom’sFury) (2006, Colin K. Gray, MeganRaney)

Szabadságszerelem (2006, Gulyás Gyula)

Szúnyogok és nemeskócsagok (2006, Méry Zsuzsa)

Titkolt örökség (2006, Litauszki János)

Varjúröptetés – 1956 Bukarestben (2006, Fischer István)

Várnak bennünket (2006, Feczkó Ágnes)

„…visszafelé csak az Isten tudja…” Gyón  – 1956 (2006, Kocsis Péter)

A vélt szabadság ára I–II. (2006, Páskándiné Sebők Anna)

23. (2007, Gulyás János)

56 villanás (2007, Sólyom András)

Civil jelentés – A civil jogász bizottság jelentése az emberi jogi jogsértésekről (2007. február)

Elbert János (2007, Moskovics Judit)

Hazaárulás repülőgéppel (2007, Lakatos András)

Isten szalmaszálán (2007, Jánosi Antal)

Kalef (2007, Kisfaludy András)

Majdnem forradalom (2007, Szigetváry Zsolt)

Mentővel a barikádok között (2007, Viczkó Tibor)

Mester és tanítványok – Kovács László (2007, Káel Csaba)

Mester és tanítványok – Zsigmond Vilmos (2007, Káel Csaba)

„Népek Krisztusa, Magyarország” 1956 1–4. (2007, Jelenczki István)

Olaj, olaj, olaj I–II. (2007, Kóthy Judit)

Páger (2007, Lakatos András)

A párttitkár (2007, Velti László)

A popcézár – Múlt kor (2007, Lakatos András)

Titkolt történetek 1956-ból (2007, Bonta Zoltán)

Aczél (2008, Varga Ágota)

Hóhér, vigyázz! – A siralomháztól a Parlamentig – Portrévázlat Wittner Máriáról

(2008, Siklósi Beatrix, Matúz Gábor)

Idézés (2008, Gulyás Gyula)

Jajsikolyban, lobogásban (2008, Galambos Tibor)

A lyukas zászló (2008, Kovács Klaudia)

Magyar Katalin 1940–1956 (2008, Kecskeméti Kálmán)

Pápai különkiadás (2008, Szakács Sára)

Tisztítótűz tetején állunk – Tóth Ilona drámája – „Népek Krisztusa, Magyarország”

(2008, Jelenczki István)

Gyilkosság, lövés által... – Forradalom Zalában (2009, Kínyó Ferenczy Tamás)

Kádár (2009, Muszatics Péter)

A Kossuth-téri mészárlás I–III. (2009, Víg Sándor)

Politikai ügyek a pszichiátrián (2009, Veress Krisztina)

Puskás Hungary (2009, Almási Tamás)

A szovjet csapda (2009, Balogh Júlia)

Magyarország Története, 41. rész – 1956: A Forradalom (2009); 42. rész: 1956: a szabadságharc

– tévéfilm-sorozat (2009, rendező: M. Nagy Richárd, Varga Zs. Csaba)

Bűn és büntetlenség (2010, Novák Tamás, Skrabski Fruzsina)

A Nagy Imre-per (2010, Nagy Katalin)

Vérbírók (2012, Skrabski Fruzsina, Novák Tamás)

Triptichon – Három filmballada: „… Amikor az óra 11-et mutat, induljatok…!” – Filmballada az

’56-os nőtüntetésről; Kegyelem; Decrescendo (2013, Kínyó Ferenczy Tamás)

Epilógus – In memoriam Rácz Sándor (2015, Nagy Ernő)

Életre ítéltek (2016, Szakonyi Noémi Veronika, Vincze Máté Artur)

Lujos – Portréfilm Kő Pál szobrászművészről (2015, Gulyás János)

Ólomkapu – Mindszenty József élete és tevékenysége (2015, GilbertoMartinelli)

A vers mögött – Papp Tibor digitális költői műhelye

(2015, Baska Balázs, Czirják Pál, Deák-Sárosi László, Képes Gábor)

Hazatérők (2016, Szabó Mihály)

A Szabadság tér adásai, MTVA (2016, szerk. Rákay Philip)