Miami naplemente – Rónai-Balázs Zoltán floridai verses útinaplója
Fotó: Vass Tibor
Miami naplemente
Rónai-Balázs Zoltán floridai verses útinaplója
Yacht Club, naplemente
A kikötő,
ahol a hajók hófehérek,
része a tájnak,
úgy válik el tőle.
A Yacht Club,
a hófehér hajói mellett,
könnyed eleganciában ölel egy kék medencét.
Tagjai lezser délutáni öltözékben
üdvözlik egymást: péntek este
összejönnek itt, mosolyognak,
benn a különteremben,
kinn a fedett teraszon és
a medence parti asztaloknál,
nem kevésbé az origóban,
a csillogó bárpult körül, csevegnek.
Zsong a lég. Gyerekek csobbannak,
viháncolnak és mosolyognak szintén.
Ím, mi is. Alkalomhoz illő,
délutáni öltözékben, mosolygunk, csevegünk,
igyekszünk oldottak lenni,
annak ellenére, hogy csak az első
hűvös mojito-t szürcsölgetjük,
kései lunch-ünkre várva.
Igazság szerint az égnek
ugyancsak az alkalomhoz illő,
egyszerű, kék ruháját illet volna felöltenie,
és úgy mosolyognia, ám ma
ártalmatlan, ám komoly, nagy,
kékesszürke fellegeket aggat magára,
a láthatárig érnek nyugaton.
Alkony közeleg, de ezen a tájon
annyi a fény, hogy szinte észre sem venni.
Hárman most felállunk az asztalunktól,
lássuk, a kikötő milyen,
sétálni a gyep s a víz határán, jachtokat csodálni,
ámulunk. Ámulunk, mert a szépség
ámulatot kelt.
Milyen kár, szól egyikünk, szól másikunk, milyen kár,
hogy az ég felhős ma, így nem lesz naplemente!
Pedig az gyönyörű itt, ahogy fellángol Miami
a túloldalt, és vörösbe borul a víz!
Ó, nem baj, szól egyikünk, szól másikunk, ez így is megkapó!
Ezt mondjuk, mert így igaz, és mert az Istenre
haragudni lehet, de értelme nincs.
S lám ekkor, közvetlen a messzi felhőkarcolók felett
a felhők szétválnak kicsit, vízszintesen, ívben,
szem-formában, igen,
és a résben feltűnik a bordó napkorong.
Pont akkora naplemente,
hogy a klubot lefedje. Szép, varázslatos.
Aztán a felhők változásba fognak,
a felső szemhéj leereszkedik,
majd újra fel:
távoztában a nap
visszakacsint a Yacht Club tagjaira.
Egy kis barna gyík
Az egyik street-en, vagy road-on,
amit mi csak a Pálmasornak hívunk −
és ahol nyúlánk és kecses fák himbálják
lágyan és lassan lombjaik a magasban,
mint szolgálatkész núbiai hoszteszek
zörgő, zöld Tina Turner-parókákban −,
a Pálmasoron egy villa-előkert
napverte kőpárkányára ült,
minap, hogy arra jártunk,
egy kis, barna gyík.
Az eset jelentéktelen.
Fakó fahéjszín, ujjnyi létezése épp csak
fészbúk-posztnyi reveláció.
Kicsiny fején például korántsem
érződtek a százmillió évek
tyrannoszaurusz-koponyái.
Megálltunk megbámulni őt, és visszanéztek
az apró, csillogó borsszemek ránk.
Lágy bőrű, finom hasán a lüktetés
a kővel, a kerti virágok színeivel, szagával,
a rengeteg fénnyel tűnt egyként valónak.
Néztük, egy percig talán,
és egyszerre megnőtt a perc, egy pillanatra.
Épp csak érzékelhetőn,
mint árnyalatnyi hangulat, olyan, ami átsuhan
az emberen, de nem megfogható:
a szinkronitás sejtelme a lélegzetünkben.
