Ugrás a tartalomra

 

Beregszászi költészet napi kikötő

Költészet Napja Beregszászon
 
 
 
 
Beregszászi költészet napi kikötő
 
Hét óra vonatút előttem, kisregénynyi idő,
kényelmesen elfér benne
Kosztolányi Esti Kornélja, 
Boccaccio Dekameronjának
néhány pikánsabb darabja,
esetleg még a Csáth-naplók is,
ha nem csak szórakozni szeretnék,
az Iliász is ott lapul a telefon memóriájában,
több hangoskönyvet tárolok benne,
ezek az okos kütyük sok könyvet
tudnak ám magukkal cipelni,
kész irodalmi könyvtárt,
ha vihorásznak az útitársak,
és a papírkönyvre nem bírok már figyelni,
nem telik a drága idő hiábavalóan.  
Utoljára karácsonykor volt ennyi
szabad órám, és csak olvasásra, kész dőzsölés.
Kivételesen nem dolgozom,
minden munkát elvégeztem,
a laptopot csak versírás miatt hozom magammal.
A vonatokon mindig elemi erővel
tör rám az írhatnék,
biztos a ritmus miatt,
ahogy zötyög a szerelvény,
néha meg ütemesen ring,
mintha daktilusok karolnának egymásba,
több versnyi idő egy vonatút,
két, sőt három hosszúvers is összejöhet,
még ki is csiszolható Kolozsvártól Budapestig,
nem kell attól félni, hogy wifi-jel van,
sem a CFR, sem a MÁV nem internetbarát,
s ráülsz a virtuális falu utcai padkájára,
hallgatod a pletykát, megnézed,
ki kit utál éppen, mit ebédelt és
beteg-e a kismacskája.
Ki a dilettáns, ki a jó költő,  
és milyen is az író, ha gyűlöl,
álnokabb-e a gyilkosnál,
aki szavakkal próbál ölni?
 
Ülök a kopott, kék bársonyülésen,
a koszos ablakon bámulok ki,
örülök, hogy nincs ismerős a vonaton,
fölveszem a ne szólj hozzám, harapok arcot,
képes lennék idegen nyelven válaszolni,
csak békén hagyjanak,
ez nem társalkodószoba, se nem kocsma, kérem,
vonatút, könyvvel és gondolatokkal.
A Király-hágó fenyvesei
beköltöznek szemlélődésem csendjébe,
a vasút vonalával párhuzamos autósztrádát figyelem,
a falánk miccsezőket, a pihenő turistabuszok utasait
és az áruval tömött teherkocsik fáradt, sörhasú sofőrjeit,
aztán később a szelíd dombok hullámzanak szemem előtt,
majd Nagyvárad után a lusta magyar alföld,
ahol elfárad a tekintet,     
a végtelen zöld vetések vadgidákkal
elaltatnak bennem minden indulatot.
A nyugalmat csak egy szántó-vető,
piros traktor zavarja meg.
Olvasok. Elbóbiskolok.
Altatódal ez a tavasz,
nincs mi vérem felcsigázza,
kívülről figyelem a vágyat,
mintha testem fölösleges tartozék volna.
 
Emlékek bújnak elő a büfékocsiból,
a kávéra gondolok,
amelynek más íze lenne,
ha nem a délutáni járattal utazom.  
Sose mentem ezzel a vonattal Budapestig,
nem tudhatom, milyen a Keleti pályaudvar este,
idegenek az alkonyat csipkéi, a felhők,
másnapos ez a táj, jól besörözött az éjjel,
és nem volt nyitva gyógyszertár,
hogy szemcseppet vegyen
az elpattant hajszálerek eltüntetésére,
vérmes a tekintete, haragszik, nem barátkozik.
 
Elolvastam Az Úr Nyolcadik Kerületét,
ha nem jönnének elém a pályaudvarra,  
és eltévednék, rossz buszra váltanék jegyet,
elvéteném a metróvonalat, mi történne velem
ebben a városban, ahol a tavaszi kabátok
ujjából nyomor és félelem virágzik tulipán helyett?
Mi történhetne, pont velem? Ugyan mi?
Az alvilág nem lehet másabb itt sem a kolozsvárinál,
ahol egy külvárosi óda szerves része vagyok,
rosszarcú szomszédokkal, üvöltő apákkal,
megvert anyákkal és maguk alá vizelő gyerekekkel,
romákkal és ittfelejtett szekusügynökökkel,
akik alkoholistává vedlettek, és népzenét hallgatnak
az éjszaka kellős közepén,
reggelente magát mutogató, meztelen fiúval
a veled szemközt lévő lakóházban.
Megszoktam őt is, a reggeli kávé tartozéka,
akár a cigaretta és az e-mailek megválaszolása.
 
Budapestnek több száz arca van,
az idegent, az acélszürkét mutatja ma nekem.  
Nem változtat ezen a Duna és a hidak, melyek átszelik,
a fények, amelyek ráhullnak a városra,  
a parlament, amely elé mások tüntetni,
én meg meghatódni megyek,
mint egy rossz turista, szelfizek a rakparton,
és a Margit hídon gyalog sétálok át,
hogy közben Arany Jánosra gondolhassak.
Figyelem, elúszik-e egy dinnyehéj,
azzal a gondolattal játszom,
milyen cipőben sétálhatott erre József Attila,
és Ady milyen nők karjába karolt épp, ha erre járt.
 
A fürdőben gyógyítom ki magamból a náthát,
vigyázok, ne kapjanak rajta a székely akcentuson,
unok már magyarázkodni, hogy honnan hova és minek,
mi okból és milyen a város,
megfelelni azoknak az elvárásoknak,
amelyek az Erdélyben sosem járt magyarokban élnek egy erdélyivel szemben.
 
A Lukácsban Márai is megfordult,
kuncogok magamban,
elképzelem az írót fürdőnadrágban.  
Másnap még mindig csorog az orrom,
mégsem mondom vissza az utazást.
Szememben nem a szerelem, csak
a harminckilenc fokos láz gyújt tüzet.
Felszerelkezem lázcsillapítókkal és minden
mással, ami ilyen nyavalyára kell.
Egy kárpátaljai telekocsi jön értem,
izgatottan várom, találkozzam az útitárssal,
a festőlánnyal, Szekáry Zsuzsannával,
aki kiállít, s vele kell majd laknom Beregszászban.
Ha nem lesz jó fej a csaj, pokol lesz az a két nap,
antiszociális vagyok a velem nem hasonszőrű,
nőnemű lényekkel, voltam kollégista lány,
mindent tudok az ilyen együttlakásokról,
heten egy szobában, mint a gonoszok,
gyűlölöm, ha valaki nyávog,
és órákig lefoglalja a fürdőszobát.
Megérkezik, bepockolja magát a buszba.
Mosolygós, kedves arcú leány,
érzem a bőrén a most elszívott cigaretta illatát.
Gyorsan összebarátkozunk, azon kapom magam,
hogy az irodalom és művészet
ügyes-bajos dolgairól beszélgetünk félórája már,
kiderül, hogy sose tanult festeni,
valószínű ezért nincs benne hiúság, művészallűr, sznobéria.
Félelmeim gyorsan semmibe foszolnak.
 
A Tescónál várakozunk egy keveset,
a hétvégi bevásárlást ejti meg a sofőr
és az egyik utas kolléga,
gépkocsivezetőnk macskakaját is vásárol.  
Egy szenvedélyes állatbarátnak
tíz pont lépéselőny,
hogy valaki szívébe zárja.
 
Zsuzsinak mentett kutyusa van,
és a kis hős még fesztiválon is megfordult,
állatokról beszélgetünk,
az én kis szürke bundásom is szóba kerül,
ha élne, alig várnám a hazautat,
izgulnék, mi van vele, vigyáztak-e rá rendesen.
A fővárostól negyven kilométerre visszafordulunk,
mert egy férfit el kell hoznunk Budapestről Beregszászba,
az édesapja beteg.
Csak későre érünk a szállodához,
de végül is nem sietek sehová.
Shrek Timi és Marcsák Gergő nem tudnak megvárni,
mert elmegy az utolsó éjszakai taxi,
így elmarad a welcome drink,
bár ilyen nyúzottan biztos fél sörtől is elaludnánk.  
 
A határnál csupán félórát várakozunk,
a sofőrt a vámosok ismerik, nem szedik
szét az autót, sima ügy, megyünk tovább,
átérnek az Irodalmi Jelenek az Űrezüstökkel együtt
és Zsuzsika festményei is Beregszászra!
 
Fél kettőre érkezünk meg a Helikon nevű szállóba,
de azt nem tudjuk, Kárpátalján magyar idő szerint jár-e az óra,
ezt a törvényt az okostelefon nem érzékeli,
hét helyett hat órakor ébredünk fel,
még mindig élőhalott fejem van a náthától.
Gergő elvisz bennünket az Európa Magyar Házba,
közben figyeljük a várost, minden olyan,
mint gyerekkorom Gyergyójában a kilencvenes években,
rossz utak, városi piac, utcai ruhaárusok,
de szelíd tekintetek és emberibb arcok,
az idő nem szalad, a járókelők is ráérnek mosolyogni.
Az Európa Magyar Házban a szervező és Zsuzsi
kitalálják, melyik festmény hová kerüljön.
Találkozunk néhány szerzővel, Kertész Dáviddal,
Nagy Tamással, Csornyij Dáviddal, akiket csak
virtuálisan, na meg az írásaikon keresztül ismerek,
mégis olyan, mintha ezer éve barátok lennénk.
Miután a festmények megkapták méltó helyüket,
elindulunk Vereckére.
A busznál vár ránk Lőrincz P. Gabi,
Móricz Tamás, a nyelvész
és Pomogáts Béla, az irodalomtörténész is elkísér,
több helyi költő, ismerős csatlakozik a csapathoz.
El sem hiszem, hogy hová megyek,
olyan, mint egy beavatási szertartás.
Közben pálinkával kínálnak,
ilyen korai órákban nem szoktam pálinkázni,
de hát ezúttal mégsem lehet nemet mondani.
A finom helyi gyümölcspárlattól
félóra múlva elmúlik a taknyolás és a köhögőroham.
A fáradság lepereg rólunk, hiszen a táj olyan, mintha
otthon lennék a Gyergyói-havasok között,
ruszin falvak tarkítják néhol a képet,
autentikus faházak,
amelyek otthon nálunk is vannak,
csak kicsit székelyesebb építészeti stílusban,
na meg szegénység, fakitermelés, erdőlopás,
ami ugyancsak nem ismeretlen
az erdélyi hegylakók számára.  
A Vereckei-hágónál verseket ragasztunk ki,
a magyar költészet napját itt minden
évben így ünnepelik, még akkor is,
ha az ukrán testvérek meggyalázzák
a magyar történelmi emlékművet,
a helyi költők minden évben kijönnek ide
verset ragasztani, koszorút elhelyezni.
Már nem számolom,
hányadik pálinkát iszom,
teljesen gyógyultan
térek vissza a szállodába.
 
A vacsoránál Pomogáts Faludyról mesél,
egy élő klasszikus ül mellettünk,
barátja volt Weöres Sándornak és Szilágyi Domokosnak is!
 
Zsuzsival decens időben felmegyünk a szobába
lepihenni,
de valahogy a fáradság elpárolog,
előkerülnek a Gabitól kapott ajándékborok,
s mint két régi barátnő, átbeszélgetjük az éjszakát,
még a verseimet is megtanulom előadni,
most már tudom, úgy kell mondani,
mint amikor megírtam, azzal a hévvel,
csak semmi finomkodás, érzés nélkül nincs költészet.
 
Reggel tízre iskolába megyünk,
alternatív irodalomórát tartani gimiseknek.
A legkritikusabb közönség,
kamaszok,
uramisten!, mi lesz itt. . .
Rettegek, hogy uncsi dolgokról mesélek,
előkapják a mobilt, a tabletet,
és nem lesz fegyverem ellenük.
A szerelemről beszélek, ebben a korban
az ember nagyon tud ám szeretni,
Adyról, Párizsról,
felolvasok néhány szerelmes verset.
és láss csodát, csillog a szemük, figyelnek.
Körbeadom az IJ-t, forgatják,
a kritikus hátsó sor, a fiúk is.
Majd Kertész Dávid humoros történetei,
Csornyij Dávid mitikus versei,
Lőrincz P. Gabi finom szövésű költeményei,
és végül Pál Dániel Levente regénye is előkerül,
egyfajta előlegként, hogy majd ő is jön a gimibe,
és hogy az irodalom ilyen is lehet,
vagány, menő dolog,
olvasni nem ciki,
a költők pedig nem összefirkálandó
bajszos bácsik az irodalomkönyvek hasábjain.
Marcsák Gergő Farkas Wellmann Endre
megzenésített verseiből ad elő,
a gyerekek roppant élvezik,
igen, az irodalom zene is lehet!
Ebből este egy egész műsort is meghallgatunk,
A római disznó így egészen más,
sikergyanús a produkció,
a budapesti Urániában tolongó sorokban
állnak majd a fiatalok,
autogramot kérnek a művész uraktól.
 
Délután költészet napi program,
Dupka György a házigazda,
felolvasnak a Kovács Vilmos Irodalmi Társaság tagjai,
na meg én, az Irodalmi Jelenről is beszélek
néhány mondatban,
Zsuzsa remek kiállítását is megnyitják.
 
Este Farkas Wellmann Endre és Marcsák Gergő közös előadása,
amelyből délelőtt kaptunk egy kis ízelítőt,
Pomogáts is elhűlve hallgatja,
utána pedig Faludyt idéző, fiatalos szellemmel mesél.
Hab a tortán, hogy megismerem közelebbről
a fiatal, tehetséges költőt, Tóth Dominikát,
akiről pár év múlva bizonyára sokat fogunk hallani.
 
Nevetés, anekdoták, poharazgatás,
fel sem tűnik, hogy két nap alatt
tulajdonképpen öt órát aludtam összesen.
 
Reggel csúnya eső telepszik a tájra.
Úgy érkeztem ide, mintha hazajönnék,
és úgy távozok, mint akinek otthonról
kell elmennie valahová messze.
Nem akarom Budapestet a rideg arcával,
a felgyorsult idővel, a 4-essel, 6-ossal,
az emlékeimmel, amelyek utánam
szaladnak az utcán, belém karolnak,
és gleccserré duzzasztják a sírást.
 
 
Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.