Madárijesztőkkel ölelkezünk – Végh Attila versei
Madárijesztőkkel ölelkezünk
Végh Attila versei
Hamu
„Élünk tovább egymásban” (Sz. K.)
Egyszer egy költő barátommal
úgy döntöttünk, az írószövetség
klubjában előadást tartunk
három méltatlanul elfelejtett,
kitűnő magyar költőről.
De az estre nem jött el senki.
Ültünk a nulla tagú közönség előtt
(és az estet persze megtartottuk, hiszen
így már performansz-értékű a dolog),
és a szürke teremben hirtelen fény gyúlt:
egyszerre döbbentünk rá, hogy az
elfelejtettek közönsége velünk van,
a felejtők így vannak itt: hogy nincsenek,
költőink legszebb ünnepe ez, mert
minden emléket felejtőn őriz a szív,
minden ilyen est a nemlét hídja,
mert az emlékező felejt, mindig felejt,
az őrzés egyetlen módja a veszteség,
porladó körvonalak markából fény folyik,
ahová lecsöppen, új halál sarjad,
szétnéztünk hát a teremben és láttuk,
mindenki eljött, aki számít,
költőink hazája millió összeomlott világ,
lakóikkal tömve a terem,
eszükbe sem jutott otthon maradni,
egy ilyen estet ki nem hagynának semmi esetre sem,
és miközben nem mennek el semmi estre sem,
itt, az alvilágban velünk van mind, és nagyon figyel,
nem tévedhetünk hát, a nemlét
mindig pontosan szól, az omló klubteremben
minden szavunk utolsó lehelet,
hamuhajak lebbennek a szélben,
egy-egy értő kísértet olykor mosolyogva bólint,
pillantásuk szétgurult feketegyöngy-nyaklánc,
itt vannak mind, nem mozdulnak többé,
jönnek velünk az emberek közé,
jönnek bennünk a fönti semmilyenbe,
kihunyt gyerekkori színek, elélt szerelmek,
eltemetett lelkek, kizsarolt földek szélviharába,
jönnek a végső, nagy szellemestre, jönnek, hogy
megértessék velünk, elfelejtett költőkkel,
hogy a megalázott tájon nincs remény,
a lemondás szántóföldjén nem hajlik szeretetté,
nem fogad be már semmilyen irány.
Madárijesztőkkel ölelkezünk.
Nagymarosi temetés
A halandó lehunyja szemét.
A tiszta csöndből kiérzi, amit
eltakart a levegőben gomolygó ösztön:
mennyire egyedül maradt.
Minden idő elmúlt. Lehajtja
fejét, egy kutya fekete szeméből
híd nő felé. A gondolatra, hogy rálép,
visszahúzódik a híd csápja.
Az időn túli nem jön vissza az időtlenbe.
Számolja, hányat cuppan a sár,
míg a sírhoz ér.
Körülállják a földbe vájt teret.
Kóbor kutyák nézik „tárt szemmel
a nyitottat”, buta dallam
szivárog egy közeli házból,
és ő így szól halottjához:
„Ne énekelj a föld alatt, a titok
nem létezik, hetednapra lépj be
a hetedik ajtón, hét utolsó
szavadból ott ültess kertet,
én kiszököm majd álmomban,
találkozni más álmodókkal.”
Azzal indul vissza oda, ahol minden perc
piros lampiont akaszt egy ágra,
gőzölgő lombok közé.
