Finta Edit: Elfolyó homok csöndje. Töredékek (7.) – Színjáték vagy illúzió

Színjáték vagy illúzió

Hazafelé tartva két osztálytársnőm az állomásig kísért. Színjáték zajlott le előttem. Olyan volt, mint egy megrendezett abszurd előadás, jelenet. Esetleg egy hologram. Tehát egy eredmény. Mint egy szobor, körbejárható. Egy különös megjelenítés, illúzió, káprázat, talány.

Képzeljünk el egy színpadot. A színfalakra perspektivikus tájat és nyírfákat festettek, mint Andrzej Wajda Nyírfaliget című filmjében. De ott a cselekményt egy igazi erdőben filmezték. Itt a nyírfák a színfalakra festve, vagy vetítőgéppel megjelenítve. Az erdő, a nap és a táj optikai csalódás, csak látszat. Shakespeare szerint ,,színház az egész világ...” A modern művészetben kedvelt performance angolul előadást jelent. A művész különc játékába bevonja a közönséget is. Mint az angol rendezésű Sherlock egyik részében, mikor a főhős leugrik a tetőről. Egy baráti csoport által igen jól megrendezett modern mutatvány volt csupán. A legjobb barátot is megtévesztette.

Miután földönfutók, nincstelenek lettünk, más nem érdekelte a szüleinket, csak az, hogy minden gyermekük – aki akar és tud – tanulhasson.

Senki nem akart bántani. Úgy hiszem, egy kísérlet volt. Illuzórikus, abszurd kreáció, különös, megrendezett mutatvány. Mint mikor egy bűvész játszik. Fehér zsebkendőt látsz, és az életre kel: egyből úgy látod, hogy egy fehér galamb repül feléd. A galamb repülését észleled, pedig valószínűleg zsebkendő, sőt galamb sincs, csak az van az agyadba betáplálva azért, hogy teljes mértékig összezavarodjon a gondolkodásod, hogy ne tudd, galamb vagy zsebkendő vagy modern technikával kivetített filmkocka vagy videójelenet lehet ez a csoda. Az ember tudatának pszichikai ráhatással való kísérlete. Kreáció, manipuláció, trükk. Mint mikor bekopogott a babonásan szép cigány lány. Azt akarta, hogy tegyem le a karikagyűrűmet, mindent elmond a jövőmről. Nem nyitottam ajtót, a gyűrűmet sem húztam le. Egy szétloccsantott tojást véltem látni. Nem volt ott semmi, csak az agyamba lett vetítve egy pillanatra ez a szimbolikus látvány. Törött tojás, valaminek a vége, de lehet valaminek a kezdete is. Megfestve ötletes, de nem a legjobb kép lett...

Ha mély érzelemmel gondolunk valakire, álomban élethűen megjelenik. Vagy tényleg találkozhattam a kedvelt személlyel a valóságban is, mert nagyon gondoltam rá, és kívántam találkozni vele. Hazajött, mert akartam, hogy városomba hazautazzon. A képzelet valóság lett, mert túlzottan kívántam, hogy lássam, és hittem, hogy látni fogom. Elárasztotta tudatomat, a lelkemet a szava, minden mozdulata, egész valója. Vagy a szövegének a formája, a ritmusa, a zenéje, a lüktetése, a szöveg értelme, a sorok közti üzenete. Utazva, akár munka közben észrevétlenül is beosont, becsempészte magát a gondolataimba. Képeket láttam, melyek csak vászonra, festékre, ecsetre várakoztak. Ezek a szép gondolatok, érzések külső hatásra, egy szó, egy gesztus vagy egy mondat nyomán megváltozhatnak, még akkor is, ha nem akarom a változást. Szeretnénk, ha ez az álomszerű, jó érzéssel feltöltő kép még maradhatna egy keveset. De eltűnik, megszűnik. Mint egy szappanbuborék, szétpattan. Tehát a rideg valóság más. Minden csak illúzió. Sokkal fájóbb, kegyetlenebb a valóság. Mégis a szerelem hatására megszületik egy gyönyörű vers, egy dallam, egy kép.

Kísérőimtől elköszöntem. A mozgó szerelvényből bámulva a zöld dombokat, hegyeket, fákat, erdőket, falvakat és réteket megnyugtató, pihentető érzés árasztott el, tolt, taszított az alkotás csodálatos birodalmába. Mindez még csak egy kép gondolati ötlete, annak a kivetülése volt, de szinte már láttam megvalósulni. Milyen színek harmóniájában tartom majd a festményt, láttam a kompozícióját, egységét. Csak vászon, ecset és festék kellett, hogy a képzelet valóra válhasson, hogy kétdimenziós alkotássá szelídüljön.

Megzavartak. Rossz arcú, fiatal suhancokból álló csoport támadott meg. Hasonlítottak a filmekbéli vagánykodó rosszfiúkhoz. Lökdöstek, nem tudtam menekülni egy biztonságosabb vagon vagy fülke irányába. Az utasok nem avatkoztak bele ebbe a megmagyarázhatatlan támadásba, nem volt bátorságuk megszólalni sem. Félelemgyűrűt építettek körém, végig rettegésben tartottak. Miért? Mit akartak valójában? Nem raboltak ki.

Egyszerű emberek voltak a Szüleim. Néha heten kellett egy helyiségben meghúzódnunk. Ha fáztunk, örültünk, hogy a tűzhelyet körbeülhetjük. Önellátóak voltunk. Úgy neveltek, hogy senkit ne bántsak meg, próbáljak megbocsátani. Ne súgjak be, ne áruljak el soha senkit, ne írjak feljelentéseket. A Szüleim gondoskodóak, féltőn szeretőek, jóságosak, önfeláldozóak voltak. Mindig dolgoztak, a pénzt a tanulásunkra nehezen, de előteremtették. Kemény munka volt, amit elvégeztek az életben maradásért.

Szüleimet féltettem. Ha Édesanyám nem bírja azt az emberfölötti munkát, mi lesz? Bántott a lelkiismeret, mert értünk teszik, a taníttatásunkért. Akinek van munkahelye, nyolc órát dolgozik, utána szabad. Kap fizetést, beosztja jövedelmét, ahogy azt beosztani lehet. Van idő családi közös megbeszélésekre, zenehallgatásra, vagy el tud menni színházba, moziba, koncertre. Normális emberhez méltó életet élhet. Az én szeretett Anyám látástól vakulásig robotolt, majd ágyba esve nem bírt elaludni, mert a sok fizikai munkától fájt a lába, a karja, a gerince. Mindent megtermelt, majd jöttek azok, akik nem szerettek dolgozni, volt idejük, irigyelték azt a munkásembert, aki szorgos, emberfölötti munkával dolgozott a családjáért, élelmet termelt, sőt a gyerekeit taníttatta. A semmiből teremtett ragyogó birodalmat. Édesanyám nem is számíthatott munkahelyre, mert azt nem részére tartogatták. Amint nekem sem... De mint Édesapámnak is, neki annál több munka jutott.

Akármerre megyünk, parlagon hagyott kerteket látunk. Szemét borít mindent, hull a vakolat. Szegénység, semmittevés. Ha összeszednénk a sok szemetet, kiirtanánk a bozótot, mindennap egy négyzetméternyi földet felásnánk, termő magvakkal behintenénk – minden más lehetne. Ha megművelnénk a kis ház körüli kertet, teleültetnénk gyümölcsfákkal, sok mindent meg tudnánk termelni. ,,Ő a kizsákmányoló osztály.” Végsőkig kizsákmányolja önmagát!

Én is munkás voltam. Balázsom is három műszakban dolgozott, nehezen bírta. Nem panaszkodott, fizette a saját tandíját, elvégzett egy főiskolát. Könyvgrafikus, tördelőszerkesztő. Tízéves nyomdai munka tapasztalatával dolgozik ma is. Digitalizált világunkban is mindig szükség lesz a könyvre. Most az egyetemet végzi. Én hat évig nappali tagozaton egy igen rangos egyetemen a legmagasabb ösztöndíjjal tanulhattam.

A támadók nem tolvajokként viselkedtek. Megfélemlíteni akartak? Miért? Mit követtem el?

Mire megérkeztem, a fáradtság, a rosszullét elhatalmasodott rajtam. Nem tudtam értesíteni szeretteimet, senki nem várt rám. Megfáradva még bőven volt mit gyalogolnom. Majd fel a hegyre. Ahogy a galagonyavirágos akác és fűillatú otthon levegője átjárta lelkileg elkínzott valómat, kezdtem biztonságban érezni magam. Fontos a csend és béke, amelyet a természet gyönyörűsége áraszt. A család védelme, gondoskodó szeretete mindennél drágább volt. Édesanyám fát hozott be, tüzet rakott, ebédet tálalt. ,,Egyél, drága, nagyon megviselt a hosszú utazás. Rémült vagy, és nagyon lesoványodtál...” Mindezt együttérzéssel és oly nagy szeretettel, segíteni akarással mondta, hogy kisimultak, megszelídültek gondolataim. Mintha arra a visszatérő álombéli helyre repültem volna, amely mindig megnyugvást nyújtott, sugárzott.

Mesébe illő, tiszta vizű tóhoz jutok, egy erdő övezte tisztásra, melyen a reménytől ittas, magasra növő, zöld, friss fű a csendes szélben hullámzik, követi a tó megnyugtató vizének fodrozódását. Itt megszűnik a félelmem, nem zaklat senki, csak a teremtés gyönyörűsége vesz körül, boldogít.

Valahányszor a vonathoz indultam, hogy visszatérjek szeretett iskolámba, a kutyánk mindig elkísért. Követett az állomásig, a lábamhoz dörgölődzött, körbeugrált, az ölembe szökött. Örült nekem. Mikor a szerelvény elindult, előbb lassan követte a mozdonyt, majd ugatva, nyüszítve száguldani kezdett. Addig vonított, amíg a vonat zakatolása elnyelte a hangját, a csípős fekete füst és a dombok elnémították. A vonat ablakából a meghatóan szép szilágysági tájat, a hegyeket, az erdőket, a réteket, a mezőket, a szántásokat, a tavakat, a folyókat, a falvakat bámulva folytak a könnyeim. Mindig sírva tértem vissza szeretett iskolámba, amely, mint születésemtől fogva szegény szüleim, majd később a kolozsvári egyetem, védelmet nyújtott.

Nem akarom többé, hogy kutyám legyen. Nem akarok soha semmihez, senkihez kötődni, mindig előttem van az a fájó jelenet, ahogy a kutyám kísér az állomásig, majd száguld a vonat után. Az erdő szélén, fent a hegyen, az egyik domb tetején figyelve vár, amíg haza nem érkezem, hogy valami ismeretlentől, gonosztól meg ne ijedjek. Várakozik, védelmet nyújt.

            El kell mennem. Amikor újra hazatérek, véd és őriz engem.

            Tanulnom kell, ha annyi küzdelem után tanulhatok. Nehéz elválni, de időnként távolodnom, mennem kell. Majd újra visszatérek. Jó érzés hazamenni. 

            Melyik haza? Hol a haza?

Később egy magas kerítés és a bejáratra tett óriás lakat akadályoz, hogy otthonomba térhessek.

Papír. 2000–2016, olaj, vászon, 85 x 55 cm

Zöld Nap tükröződése a színpadi végtelenben. 2014, olaj, vászon, 100 x 80 cm