Ugrás a tartalomra

 

Vastaps a verseknek – Anyám tyúkja 2.

Az Örkény Színház egyik rendhagyó előadásának szerzői a legnagyobb magyar költők, és úgy tűnik, a sikerük felülmúlja a repertoáron lévő legnépszerűbb darabokét is. Mint a színlapon írják: az első „Tyúknál” az volt a kérdés, érdekli-e nézőket, ha a színészek verset mondanak. A másodiknál az a tét, hogy ne ugyanazt a bőrt húzzák le másodszor is a rókáról.

 

Bátor vállalkozás klasszikus versekből egy teljes – majdnem háromórás! – színházi estét szervezni, ám az Örkény Színházban futó Anyám tyúkja 2.-re még jegyet kapni sem könnyű. Annak ellenére, hogy – mint a címből is látszik – folytatásról van szó: az Anyám tyúkja első részét több éve mutatták be a színpadon, és Mácsai Pál rendező (egyben az előadás egyik színésze) rendhagyó ötlete azóta is töretlenül aratja a vastapsot. De hát miért is lesz újra és újra telt ház a magyar irodalom legismertebb, iskolai kötelezőként számon tartott verseinek az előadásán?

A „titok”, a „piciny csoda” – Karinthytól az Előszó mindjárt a második vers a nyitány, a Csak az olvassa után – éppen az, hogy nem iskolai kötelezők szavalataként hangzanak el ezek a művek. Pedig az irodalomtanulás hosszú évei alatt alaposan belepüfölik a diákba, hogy a költészet és a költő valami felhőkbe vesző magaslaton trónol, amelynek lábához csak megrendülve, kiszáradó torokkal járulhat földi halandó. (Valahogy akaratlanul is ezt erősítette hosszú éveken át – a vitathatatlanul jelentős kultúrmisszió mellett – a Magyar Televízió Vers mindenkinek címűprogramja is, amikor főműsoridőben egy ország nézőközönsége hallgathatott-nézhetett klasszikusokat a képernyőn.)

Az Örkény színészei játékba hozzák és életre keltik a verseket. Részeseivé teszik a nézőt a költészetnek, értőivé és élvezőivé – hiszen a jó vers ezért születik. Aha-élményt adnak, rá- és felismerést. E versek legtöbbje talán már vérünkké vált, de most valami új rétegük tárul fel előttünk, legyen az a humor, az összekacsintás, az örökérvényűség, a nagyon is emberi gyarlóságaink, amelyet a költő helyettünk mond ki. A repertoárt Várady Szabolcs válogatta össze, Bornemissza Péter Cantio optimájától Orbán Ottó Hallod-e te sötét árnyékáig ível a művek sora, amelyek természetesen nem kronológiai sorrendben hangoznak el. Mácsai Pál egyfajta tematikai barangolásra hívja a nézőt, precízen megrendezett jelentekben, ahol egyik szövegből sarjad ki a másik. A lírikus epilógjából a Meddő órán, a Szegény anyám csak egy dalt zongorázikból a Kései sirató, a Minek nevezzelekből a Semmiért egészen – hogy olykor éles váltásokkal mintegy feloldozást kapjunk a terhek alól, vagy mosolyra húzódjon a szánk az ötletes asszociációktól: a Ne hidd sorai után Tengerecki Pállal hajózunk el messze, vagy Petri Petőfi tér melodyjára lllyés hexamtere, az Egy népfinak riposztozik.

A jó színháznak persze feltétele az itt és most: a mában és a közösségnek kell szólnia. Várady és Mácsai koncepciójában olykor érezni csak az aktualizálás szándékoltságát: szerencsés esetben a mű és a színészi játék önmagukban hordozzák az időszerűség üzenetét. Ilyen Orbán Ottótól A dán királyi főszámvevő jelentése a Fortinbras & Fortinbras cég átvilágításáról Pogány Judit előadásában, amelyet értő tetszéssel fogad a közönség. Jékely Zoltán Futballistákja viszont (a szotyolát rágcsáló, falnak támaszkodó Csuja Imre egyébként remekül eltalált interpretációjában) nagyon másról szól, mint amit a színpadról sugallni szeretnének, noha a közönség itt is kacag, valójában nincs min. Jókai Nyelvtani gyakorlatok című versét értjük, persze, hogy az elhajózó Tengerecki Pál után miről szól, de ismerjük be: olyan rossz vers, hogy megbicsaklik a válogatás elve: mit keres ez a legjobbak társaságában? A humor akkor csillog önjogán, és nem erőltetetten, amikor például Weöres Psychéjét adja elő Zsigmond Emőke bizsergető évődéssel, és a Rumba vérpezsdítő soraival felel rá a színész-férfikórus tökéletes időzítéssel. Vagy akkor, amikor felfedezésértékű maga a vers is: Illyés kevéssé ismert 9, Rue Budé című költeménye helyszínét és hősét Epres Attila olyan eleven színekkel varázsolja elénk, hogy egy kisebb dramolett születik a színpadon. Szintén kiváló humorforrás, amikor új értelmezést kap egy sokszor hallott vers: Tóth Árpád Meddő óránját szavalva Novkov Mátétól elég egy kacaj, és máris az önmagát hirtelen kívülről szemlélő költő, egy fanyarul ironikus Tóth Árpád áll (azaz ül) előttünk. Znamenák István Vajda Jánosa a Húsz év múlvában nem a rezignált önsajnálatba süppedő lírikus, hanem a férfias magabiztossággal hencegő, huncut szerelmes. Takács Nóra Diána, aki az este egyik legnagyszerűbb színészi teljesítményét nyújtja, a Minek nevezzelekhez teljesen új értelmezést kreál: a legtöbbször könnyfakasztóan lírai vallomásként elhangzó klasszikust most egy hétköznapi gondokkal terhelt, tenyeres-talpas háziasszony nyers stílusában és gesztikulációjával hallhatjuk-láthatjuk. Takács Nóra Diána szólaltatja meg a Medventáncot is, borzongató erővel. Kerekes Éva egy egyszerű csitri őszinte álmélkodását csempészi Szép Ernő versébe, a Hová megy az ákáclevélbe.

A zene és hangeffektek – Kákonyi Árpád szerzeményei – nemcsak a dalszerű vagy dalra termett szövegek esetében szerves részei az előadásnak. Kiemelkedő produkció Petri Petőfi tér melodyja, amelyet Kókai Tünde ad elő egy századeleji, végletekig enervált dizőz stílusában, melyhez csatlakozik vokálként Polgár Csaba. Ficza István némi zenei kiegészítéssel két percben egy komédiával fűszerezett monodrámát rittyent a Születésnapomra jól ismert soraiból – ha lehet rangsorolni, az este dobogós produkcióinak egyikeként. Ráadásul József Attila bluesra hangszerelve nemcsak invenciózus, de tökéletesen eltalált adaptáció. Egyébként a színészek is hangszereket ragadnak: Mácsai Pált gitárral, Znamenák Istvánt szájharmonikával, Novkov Mátét hegedűvel hallhatjuk. Az este egyik fénypontja a szintén kevésbé ismert Nők a tetőkön Nadányi Zoltántól, amely a prózai „férfikórus” remeklése, Dóra Béla „szólójával” – igaz, a téma hálás, és adja magát a színpadi „show”-hoz. Határ Győző Üveggolyója zenei aláfestés nélkül is parádésan muzikális alakítássá válik Für Anikó előadásában, aki dinamikus mozgásával és gesztikulációjával az egész színpadot birtokba veszi, és a néző minden porcikájában érzi vers és ritmus közös gyökerét.

Kevés az a mű, amely „elmegy” a közönség mellett, vagy megbicsaklik az előadásmód. Fájdalmas hallani a folyamatos kacarászást a nézőtérről Petri Hogy elérjek a napsütötte sávig verse közben. A felesleges színházi nevetgélés egyébként is aggasztóan terjedő járvány (nyilvánvalóan a tévés showműsorok és a stand up komédia infantilizáló, idiotizáló hatására), itt egyértelműen a Petri-szöveg nem ismerése és nem értése az oka. Polgár Csaba előadásában sajnos a vers csúcspontja, a címadó sor sikkad el a legjobban, pedig a színész alkatilag is tökéletes választás Petrihez. Kicsit haloványan szólal meg Kókai Tündétől az Akarsz-e játszani – az este megannyi újszerű interpretációja mellett itt csak a megszokottat kapjuk, kissé túl hosszan kitartott csendekkel, amitől már-már szövegfelejtésre gyanakszik a néző.

Felemelő zárása az estének a közös Bolero-finálé előtt Pogány Judittól az Apokrif – hasonlóképp megbízhatóan magas színvonalat hoznak a fiatal többséghez képest idősebb generáció képviselői, Mácsai Pál a Thomas Mann üdvözlésével vagy a Hajnali részegséggel, Csuja Imre a Családi körrel, és felzárkózik immár melléjük Nagy Zsolt a Gare de l’Esten minden ízében átélhető Ady-figurájával. Az előadás végén vastaps, újra és újra felemelkedik a selyemfüggöny, a díszletként szolgáló parasztház-tornác előtt egy ritmusra hajol meg a társulat. Ők is, mi is tudjuk, hogy ez a főhajtás a költőinknek is szól, ezt az estét ők írták, és ők rendezték.

                                                                                                         

                                                                                                                      Laik Eszter

Fotók: Örkény Színház

 

*

Az előadásban elhangzó versek

1. rész

József Attila: Csak az olvassa (összes szereplő)

Karinthy Frigyes: Előszó (Znamenák István)

Weöres Sándor: Hála-áldozat (Bíró Kriszta)

József Attila: A Dunánál (Nagy Zsolt)

Somlyó Zoltán: Hajnali imádság (Takács Nóra Diána)

Babits Mihály: A lírikus epilógja (Dóra Béla)

Tóth Árpád: Meddő órán (Novkov Máté)

Dsida Jenő: Elárul, mert világít (Für Anikó)

Kosztolányi Dezső: Szeptemberi áhitat (Gálffi László)

Bornemisza Péter: Cantio optima (Máthé Zsolt)

Ady Endre: Páris, az én Bakonyom (Dóra Béla)

Kassák Lajos: A költő önmagával felesel (Jéger Zsombor)

Ady Endre: A Gare de l’Esten (Nagy Zsolt)

József Attila: Hazám (Pogány Judit)

Jékely Zoltán: Futballisták (Csuja Imre)

Kosztolányi Dezső: Ha negyvenéves... (Vajda Milán)

Tóth Árpád: A Palace-ban (Epres Attila)

Weöres Sándor: Szán megy el az ablakod alatt (Bíró Kriszta, Für Anikó, Kerekes Viktória, Kókai Tünde, Zsigmond Emőke)

Orbán Ottó: Hallod-e, te sötét árnyék (Kerekes Viktória)

Szép Ernő: Hová megy egy ákáclevél? (Kerekes Éva)

Kosztolányi Dezső: Halotti beszéd (Mácsai Pál)

Petri György: Mosoly (Vajda Milán)

Határ Győző: Üveggolyó (Für Anikó)

Radnóti Miklós: Hetedik ecloga (Jéger Zsombor)

Petőfi Sándor: Föltámadott a tenger (Patkós Márton)

Vas István: Pesti elégia (Bíró Kriszta)

Illyés Gyula: Egy mondat a zsarnokságról (Dóra Béla, Jéger Zsombor, Kókai Tünde, Novkov Máté, Patkós Márton, Zsigmond Emőke)

Orbán Ottó: A dán királyi főszámvevő jelentése a Fortinbras & Fortinbras cég átvilágításáról (Pogány Judit)

Petri György: Petőfi tér melody (Kókai Tünde)

Illyés Gyula: Egy népfinak (Csuja Imre)

 

2. rész

József Attila: Születésnapomra (Ficza István)

Szép Ernő: Ne hidd (Zsigmond Emőke)

Tamkó Sirató Károly: Tengerecki Pál (Novkov Máté)

Jókai Mór: Nyelvtani gyakorlatok (Máthé Zsolt)

Petőfi Sándor: Egy estém otthon (Nagy Zsolt)

Tóth Árpád: Lélektől lélekig (Kerekes Éva)

József Attila: Tudod, hogy nincs bocsánat (Máthé Zsolt)

Kosztolányi Dezső: Szegény anyám csak egy dalt zongorázik (Zsigmond Emőke)

József Attila: Kései sirató (Patkós Márton)

Arany János: Családi kör (Csuja Imre)

Kosztolányi Dezső: Akarsz-e játszani (Kókai Tünde)

Weöres Sándor: Psyché (Zsigmond Emőke)

Weöres Sándor: Rumba (férfi kórus)

Petőfi Sándor: Minek nevezzelek (Takács Nóra Diána)

Szabó Lőrinc: Semmiért egészen (Ficza István)

Petőfi Sándor: Befordúltam a konyhára (Novkov Máté)

Tóth Árpád: Esti sugárkoszorú (Bíró Kriszta)

Illyés Gyula: 9, Rue Budé (Epres Attila)

Nadányi Zoltán: Nők a tetőkön (Dóra Béla)

József Attila: Medvetánc (Takács Nóra Diána)

Dsida Jenő: Arany és kék szavakkal (Kerekes Viktória)

Vajda János: Húsz év mulva (Znamenák István)

Petri György: Hogy elérjek a napsütötte sávig (Polgár Csaba)

Weöres Sándor: Fut, robog a kicsi kocsi (összes szereplő)

Vörösmarty Mihály: Az emberek (Gálffi László)

József Attila: Thomas Mann üdvözlése (Mácsai Pál)

Pilinszky János: Apokrif (Pogány Judit)

Weöres Sándor: Bolero (összes szereplő)

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.