Ugrás a tartalomra

 

Disznóvágás a Nádor utcában – Molnár Ferenc hírlapi írásai színpadon

„Szülőfalum, Pest” címmel látható a Rózsavölgyi Szalonban Fesztbaum Béla Molnár Ferenc-estje, ahol az író publicisztikájából összeállított színpadi játékban életre kel a humoros, a tragikus, a moralizáló, a komédiázó, az aggódó és a felszabadult Molnár.

 

Már az előadás előtt is optimisták voltunk a tekintetben, hogy Fesztbaum Bélát nem csupán jellegzetes, jobbról balra fésült, kisfiús hajviselete, kerek arca és komolyságában is mosolyra álló szája teszi olyan molnárossá – igaz, a mester balról jobbra fésülte –, és nem is okozott csalódást: másfél órára az egyik legszórakoztatóbb magyar író tartotta szóval a közönségét a Rózsavölgyi Szalon tea- és könyvillatú kis termében.  Olykor kikacsintva a jelenbe – „az egyik legrövidebb darabom nyolcvan perc, az Egy, kettő, három, most is játsszák, az Átriumban, Alföldi a főszereplő – biccent fejével Molnár-Fesztbaum Buda irányába, és máris be vagyunk kapcsolva a játékba. Mert játék ez, minden ízében, Fesztbaum történetet mesél, kacagtat és ríkat, énekel („operát”) és vezényel, ha kell, beáll kóristának, újságosfiúnak, játszik férfit és nőt, de azért mindenekelőtt Molnár Ferencet. Akinek a publicisztikájában – mert ez kél életre a színpadon – mindez a sok-sok húr megpendül.

Olcsó fogás lenne egy Molnár-cikkekből szerkesztett est után megállapítani, hogy Molnár Ferenc hírlapíróként felülmúlta az írót, de… Tegyük a szívünkre a kezünket: hányszor olvasunk Molnár-publicisztikát? És ezzel szemben hányszor olvastuk a Pál utcai fiúkat, hányszor láttuk a darabjait? Ha valamit elérhet egy ilyen előadás – mint ahogy Fesztbaumé bőven beteljesíti –, a rácsodálkozás és a felfedezés élménye. Hogy ez miért maradt ki eddig olvasóként. És tényleg, miért maradtak ki ezek a tűpontos látleletek, ezek a pillekönnyű tollal papírra vetett ólomsúlyú témák, az egy-két flekkben is felderengő vígjátékok és tragédiák, pikareszkek és sorsregények, pamfletek és kafkai víziók? Mégis, ezeknek publicisztikaként kellett megszületniük, mert Molnárnak ez volt a vérében.

A színdarabbá rendezett írások – a rendezés kitűnő ötletességéről majd később – keletkezésének dátuma ugyan értelemszerűen nem hangzik el, de azért kitapogathatjuk itt-ott, hová helyezzük az életműben. A Tisza István párbaja fölött szemet hunyó rendőrség, majd a nagyközönség képébe hazudó rendőrfőkapitány esete az első világháborút közvetlen megelőző eseményként datálható; az agyondolgoztatott tizenkét éves újságosfiú, Lencsés alakja – amelyben  Molnár szembesül a bájos gyermeki életről szőtt ábrándjai összeomlásával – már a Pál utcai fiúk szembesítő-tanító társadalomrajzának előképét mutatja; és a városligeti vurstliban halálát lelő, majomként mutogatott tüdőbeteg afrikai történetében már kirajzolódik a Liliom mutatványosvilágának kegyetlensége.

 (www.youtube.com)

Molnár egyszerre járja be a város mély bugyrait és fényes palotáit – ez a váltakozás adja meg az előadás ritmikáját is: megdöbbentés és feloldás, megdöbbentés és feloldás. Mégis egységben szólal meg az egész, nem darabokba tördelve, s az összhangzatot Molnárnak a magyarságért, s úgy általában a morálért érzett őszinte aggodalma teremti meg. Több ez, mint a hírlapíró napi felháborodása a közállapotokon – s hogy készséggel elhisszük neki: nem póz, nem „alakítás” e szerep, az épp a szerepbe bújó Fesztbaum Béla hitelességének köszönhető. Egy hús-vér író áll előttünk, aki nem érti, miért kiáltják ki igazibb magyarnak a muskátlis ablakot és a ménest, mint a Teréz körutat; aki gyilkos iróniával leplezi le a közéleti leleplezéshullámok ördögi mechanizmusát – a valódi latrok összekacsintanak keresztjükön az ártatlanul hírbehozottakkal –; aki a kisember Samu nevében teszi fel minden Samuk kérdését: az ő százhetven korona adóhátraléka, amiért lefoglalják a bútorait, vajh hányadik milliójába számoltatik bele a hírek szerint épp gazdát cserélt minisztériumi négymilliónak? A színház akkor színház, ha húsba vágóan jelen idejű, ahogy az irodalom akkor igazi irodalom, ha nem veszti érvényét az évtizedekkel. Molnár jelenidejűségén összerezdül néha a közönség. Intrikus újságírókkal kezet fogó tolvaj miniszterek; a „kamerába” (vagyis akkoriban még csak „egymillió újságolvasó” arcába) hazudó rendőrfőkapitány; a kapitális gazemberek helyett az adóhatóságtól megszorongatott kisember; az úri szórakozásokra milliókat (fordítsuk le nyugodtan mai árfolyamra) eltapsoló politikai körök, akik betiltanak egy „erkölcsromboló” Schnitzler-darabot.

Felrázó erejű, groteszk nyitószövege az előadásnak Molnár írása arról az időről, amikor még nem használtak kokaint (azaz érzéstelenítőt) az orvosok, s a szemész a műtét előtt már egy héttel elkezdte betege szemét szurkálni, karcolni, böködni, hogy mire a műtétre kerül a sor, a beteg megadóan tartsa oda agyongyötört szemét, s egy heti ordítás után alázattal tűrje a kínzatást. Hát ilyenek vagyunk – mondja Molnár, aki az újságírók felelősségét sem kerüli meg, sőt, állítja, a morális érzék eltompításából vastagon kiveszi a részét a „média”, mondanánk ma. Talán ha valakit lelőnének a körúton, csődület sem nagyon támadna, az újságban ilyesmin továbblapozunk – így az író. A Rózsavölgyi közönsége fészkelődik. Nem is olyan kényelmes ez a párnázott szalonszék. Hogy Molnár moralizálásában van azért egy csöppnyi kimódoltság, egy csöppnyi… na jó: giccs? Giccsecske… Igen, ez tagadhatatlan. Viszont hatásos. Megráz és felráz. A premier után a kávéházban kornyadozó író képeslapot kér, s egy fiúcska hozza ki neki. Hajnali négykor. A sikeres színpadi szerző szóba elegyedik vele. És akkor feltárul előtte egy tizenkét éves élet pokla. „Kellett nekem szóba állni vele” – mormolja utóbb Molnár. Gyűlöli megírni az ilyesmit. Hogy aztán kitűzze plecsniként a hajtókájára? Pfuj! Ő is érzi a dilemmát. Még nem robbant be József Attila, Gelléri Andor, Nagy Lajos, Kassák és a többiek, hogy elvégezzék a munkát, és alulnézetből mutassák meg a mélységeket. Ez nem Molnár feladata volt. Ő letette egy pillanatra a szivart, és elbeszélgetett a kis Lencséssel. Feszengünk.

De milyen parádésan intézi el a tuskó, sznob, urizáló, műveletlen parvenüt! Ezek az igazán felszabadító molnári csörték. Elegáns asszók és döfések. A Nádor utcai bérpalota első emeletén rendezett disznóvágás! Mert a házaspár – Fesztbaum egyszerre alakítja a boás nacsasszonyt és az oldalszakállas bárót, hol balra, hol jobbra fordulva, egyik oldalán a piros boa, másikon a pajesz –, nem tudja eldönteni, milyen bállal kápráztassák el vendégeiket, amilyet azok még nem láttak. Így lesz lövésekkel leterítve a mahagóniólba zárt, freskókkal díszített, sebészorvos által narkotizált yorkshire-i disznó. Mindez nyúlfarknyi (vagy inkább malacfarknyi) operaáriákban előadva. Nem kevésbé szórakoztató a fergeteges pletykatudományi értekezés: hogyan kell a pesti pletykát úgy továbbadni, hogy közben erkölcsi magaslatokra helyezkedjünk, de lehetőleg a pletyka minden szereplőjének elhúzzuk a nótáját.

És akkor eljött az ideje, hogy kettős minőségében dicsérjük meg Fesztbaum Bélát: az előadást ugyanis nemcsak színészként, de rendezőként is jegyzi. Az egyszemélyes estek sikerében döntő a rendezés: másfél órát akármilyen jó színész sem tud élvezetesen kitölteni szimpla szövegmondással. A Rózsavölgyi aprócska színpada hol kávéházi szeglet, hol nyüzsgő utca, hol az Erzsébet hídba torkolló végeláthatatlan Rákóczi út, hol egy szerencsétlen kispolgár lakása, hol főúri palota, hol egy szerkesztőség. Persze csak a képzeletünkben, egy-két jelzésértékű tárggyal életre keltve: egy lámpaernyő, egy szmokingfelső, egy hírlapállvány… és Fesztbaum, aki jelenlétével mindezt elővarázsolja. Leveszi a zsakettet vagy felölti a boát, leül a sarokba vagy hátulról előredugja a kezét egy bábu mellényébe; meghajol nekünk háttal, a festett színházi karzatok, ujjongó népek előtt, vagy csendesen monologizál szembefordulva velünk. A helyzet, az atmoszféra tapintható. És ne feledkezzünk el a zenészekről – Termes Ritáról, Farkas Izsákról, Simkó-Várnagy Mihályról, akik Fesztbaum Béla saját szerzeményeit játsszák – a színész-rendező ugyanis zeneszerzőként is jegyzi az estet. Hangszereikkel közbe-közbeszólnak a monológokba, vagy épp aláfestik azokat a kor muzsikáival, ha kell bokázós-nótázós futamokat imitálva, ha kell, szegény népszínházi kórista dalát ismételgetve. És ha kell, operát szolgáltatva egy pesti disznóvágó-bálhoz.

 

                                                                                              Laik Eszter

Leadfotó: Gál Bereniké (www.fesztbaumbela.hu)

 

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.