Extrémhidegvanvalahol
Bal oldalt a Hold ezüstlik az égen, már eléggé magasan, a nukleáris reaktor fölött lebeg, mintha annak kéményéből emelkedett volna Csillebérc fölé, atomhajtású Hold, láthatatlan zsinór köti a kéményhez, hogy el ne szálljon, el ne fújja a kozmikus szél.
Leveszem a gyújtást, elhallgat a rádió, a Motörhead-szám hátramaradt részét a memóriám játssza tovább. Felhúzom a kéziféket, kiszállok, kiveszem a kabátot, a hátizsákot, sapkát meg kesztyűt, felszerelem magam. Elhalad a közelben egy fickó, úgy néz rám, mintha éppen elrontottam volna a napját. Két turistabot van nála, azokkal is lépked, nordic walking, ez az eljárás neve. Kék orkánkabátja van, abban walkingol, olyan, akár egy négylábú imádkozó sáska, the blue praying mantis, ez már nem Motörhead, ez már dzsessz lehetne, sok trombitával és basszusgitárral tudnám elképzelni. Nekem csak egy botom van, és nem walkingolok vele, az avart piszkálom majd. Meg a havat, most hó fedi az erdő alját.
Már húsz perce gyalogolok a fák között, mire ráébredek, mi is rendkívül furcsa. Egyedül vagyok. Egy olyan ösvényen, amelyen mindig találkozni bringásokkal, futókkal, gyerekkocsisokkal, kutyásokkal, esetleg, miért is ne, medvetáncoltatókkal és halröptetőkkel. Egymagamban járom a rengeteget, egy lélek sincs se közel, se távol, csak néhány szorgalmas fakopáncs püföli a fák kérgét, koppkoppkopp, bár ennél sokkal gyorsabban, csak nem tudom, hogy lehetne írásban érzékeltetni a gyorsaságot. Lelépek az ösvényről, bevetem magam a fák közé, megnézek néhány fatönköt, itt gombának kellene lennie, kései laskának, téli fülőkének. Nincs. Nincs. Hopp, itt van. Laskagomba, fagyott, mirelit. Egy nagyobb rántottába lenne elég, másra nem. Aztán megint nincs és nincs. Sebaj, majd a biztos helyen.
Meglesem a lest. A vadászlest. Olvastam valamelyik újságban, hogy ilyenkor a vadászok nem lőnek, hanem etetnek. Hátha szét van szórva a kaja az őzeknek, vaddisznóknak, s talán megleshetem a vadakat. Vagy a vadak zrínyiznek meg engem – ez már ilyen műfaj. Ám a média hazudik. Neki meg, gondolom, a vadász hazudik. Egy árva kukoricamag nem sok, annyi sincs a havon, ahogy alatta sem. Nem is volt az utóbbi napokban, ha lett volna, látnám az állatnyomokat. A média hazudik, koppkoppkopp. Újságíró vagyok, csak tudom.
Lövök egy szelfit. Kicsit kékes meg homályos, de vállalható: borostás vagyok, napszemüveges-sapkás, eléggé ronda ahhoz, hogy megosszam a fészen, szöveget is írok hozzá: extrémhidegvanvalahol. Értsd: ti puhányok, pesti restek, hideg van, s ti végre otthon maradtok vasárnap délután, enyém lehet az egész erdő, juhé! Persze van, aki félreérti, és leteremt, ne örüljek, sokan az utcán fagyoskodnak. Tudom. Sokan meg az erdőben fagyoskodnak, évekkel korábban sokan laktak a Normafa körüli erdőkben. Ám egy ideje lakó nélkül maradt a legtöbb bungaló. A leghatalmasabb taplókat nevelő sötétvágási bükk melletti lak is kiürült. Oldalánál rafiaszatyorba pakolt könyvek rothadása méri a gazdátlanul állás idejét. Tiktak, tiktak.
Azért mégiscsak örülök a hidegnek, továbbra is. Hátha kimúlik a sok bosszantó kullancs. Hátha lesz téli fülőke meg laskagomba. Mert nincs, a tuti helyen sem. Ropog a hó a lábam alatt. Esteledik. Jobb kéz felől megy le a Nap, van folyamatban a naplemente, a lombtalan fák között átszűrődik arany fénye, szétfolyik a horizonton, mintha egy eltévedt tengerpart tétovázna a hegy mögött, az aranyság szétterjed a havon, felkúszik a fákra, beszivárog a harkályokba, beömlik a szemembe, a húsomba, a vérembe. Őzekbe, vaddisznókba, fagyoskodókba, lassan, kimérten, tiktak. Bal oldalt a Hold ezüstlik az égen, már eléggé magasan, a nukleáris reaktor fölött lebeg, mintha annak kéményéből emelkedett volna Csillebérc fölé, atomhajtású Hold, láthatatlan zsinór köti a kéményhez, hogy el ne szálljon, el ne fújja a kozmikus szél.
Kizörgök a fák közül, a főcsapásra fordulok, menni kell haza. Szembe jön egy kis zajos csapat, helló, szia. Önkéntelenül úgy nézek rájuk, mint rám az imádkozó sáska.
