Touché – György Attila búcsúzik Mózes Attilától
Elhunyt Mózes Attila író, irodalomkritikus, szerkesztő. György Attila búcsúzik Druszillájától, és az ő soraival búcsúzik az Irodalmi Jelen is az erdélyi magyar irodalom kiváló képviselőjétől.
Touché
... És annak idején bementem a kolozsvári Helikon szerkesztőségébe. Akkor az szentély volt, oroszlánbarlang, az élő legendák Olümpusza. És én, remegő térddel, egyetlen novellát közölve addig, ott ültem, amíg kijött egy vékony, cinegetermetű, de oroszlántekintélyű ember, és azt kérdezte: hoztál vodkát?
Mózes Attila a Bulgakov Kávézóban 2010-ben Király László és Sátha Attila társaságában
Nem hoztam. De elrohantam és hoztam. Boldogan. És utána koccintottunk, és nagyon boldog voltam. Mózes Attila volt, Ő, aki gyerekkorom Forrás-köteteimnek kedvenc szerzője, akit másként képzeltem el, de élőben színesebb volt. Gyarlóbb, esendőbb, vékonyabb: de karizmája körbevette, körbeölelte.
Aztán teltek az évek. Gyönyörű, és azt hiszem példátlan szokás volt a kilencvenes évek elején-közepén, az Előretolt Helyőrség induláskor, hogy a nagy mesterek atyai pofonok helyett családtaggá fogadtak minket, akkori zöldfülűeket. Így lettem én Mózes Attila öccse. Azóta is ez a legnagyobb megtiszteltetés, amit kaptam.
„Druszillám”. Így szólított mindig. Nem drusza: Druszilla, mivel mindketten Attilák vagyunk.
Nem tudom, mit mondhatnék róla, számítottunk rá, de most nagyon fájó múlt időben beszélni róla.
Nemrég a feleségem olvasta könyvét, és könnyes szemmel tette le.
Attilával, Druszillámmal sok sört és konyakot ittunk, de ki nem?
Mózes Attila egy egész nemzedéket nevelt ki, anélkül, hogy ezt akarta volna, vagy értett volna hozzá. Személyiség volt, karizma, főpap, és szolga. Mindvégig.
Egyszer kaptam tőle egy nyaklevest, mert azt mondta, elírtam előle egy novellát. Ennél többet senki ne várjon: felért egy Nobel-díjjal.
Aztán csend volt egy ideig.
Amikor utoljára láttam, egy kora reggel a régi városban, szomorúan ült az ágy szélén, és forró vízben áztatta lábait. Másnapos volt, már vagy húsz éve. De rám nézett, és azt kérdezte: Te meg mit keresel itt? Nem válaszoltam, mert nyilvánvaló volt, hogy miért vagyok ott. De azért megittunk még két pohár vodkát, és megöleltük egymást.
És elváltunk.
Nem örökre. Bársonytalpú párducaid kísérjenek utadon, Druszillám. Egyszer majd találkozunk még, és akkor is koccintunk. És megöleljük egymást.
Amúgy: nem menekültél. Én most itt, koccintok veled egy pohár szilvapálinkával. Na? Isten-Isten!
Életének 65. évében tragikus hirtelenséggel elhunyt Mózes Attila Márai Sándor-díjas prózaíró, irodalomkritikus, szerkesztő – közölte a Helikon című kolozsvári irodalmi folyóirat.
A Helikon egykori munkatársát, aki kedden hunyt el, február 3-án a marosvásárhelyi református temetőben helyezik örök nyugalomra.
Mózes Attila 1952-ben született Marosvásárhelyen, a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetem bölcsészettudományi karán 1976-ban szerzett orosz–magyar–francia tanári diplomát. Pályáját Székelyhidason kezdte, a román lakosságú falu általános iskolájában tanított franciát és tornát 1976 és 1979 között. Ezt követően Kolozsvárra került az Utunk (a Helikon elődje) szerkesztőségébe, majd 1990-től a Helikon prózarovatának vezetője volt.
Az író 2012-ben kapta meg a Márai Sándor-díjat. Négyszer vehette át a Romániai Írók Szövetségének prózadíját, legutóbb 2004-ben, de az Erdélyi Magyar Írók Ligájának nagydíjában és kritikai díjában is részesült 2002-ben, illetve 2004-ben.
Nemzedékének egyik legkiválóbb írója volt, az Átmenetek, a Füstkorom, Az Oroszlán Hava és egyéb történetek, az Egy pohár vigyor, a Napnyugati vándorlás című elbeszéléskötetek, valamint az Egyidejűségek című regény, illetve A vénasszonyok nyara című kisregény szerzője. Legutóbbi két prózakötete, a Zsibvásár és a Foglaló – 13+1 érzelmes beszély 2010-ben, illetve 2011-ben jelent meg.
