Elegancia, ízlés, gyermekszépségverseny

„A groteszk, bizarr randibugyik, parizerrudak, karikatúraszereplők közepesek, nehéz ma már ilyesmivel szemantikai detonációt előidézni, ilyen az egész világ. A triviális figurák és heroikus törekvéseik kontrasztja lehetne a finomabb – vagyis nem ripacskodó – humor, a szellemesség forrása; ennek kiaknázása azonban legalábbis egyenetlen.” – Maros András könyvét Bene Adrián vette szemügyre.

A humor és a gúny ingoványos terep, ha az esztétikai értékhez is ragaszkodnánk (bármit is jelentsen ez a regény műfaját illetően). Ezek a stíluseszközök világosan kijelölik a  szerzői pozíciót és az elvárt – cinkos – olvasói reakciót az olyan hétköznapi jelenségekkel kapcsolatban, mint az elhivatott, professzionális szintre emelt „turkálás” a bálás használtruha-üzletekben, vagy éppen kisemberek kétségbeesett törekvése arra, hogy gyerekük sikeresebb legyen náluk – ha nem Nobel-díjasként, hát a kifutók sztárjaként „befutva”. Tarthatunk emberi vagy társadalmi jelenségeket szánalmasnak, bizarrnak, nevetségesnek; érezhetünk késztetést ezek felmutatására, kifigurázására, közönségnek szánt írásmű formájában – ez még legfeljebb karcolat- vagy tárcatéma. Ha regénnyé duzzasztott cselekménnyel látjuk el, akkor ez a tárcaregény becézhető édes-bús (?) szatírának, de minden humorával együtt is lapos marad. Mert a szerkezet és a stílus meghatározza, hogy egy regény elolvasása után a szelektív hulladékgyűjtőbe való-e az újságokkal együtt, vagy a könyvespolcunkra. A prózában pedig talán a nyelvileg megfelelően formált mondatoknál is fontosabb, hogy legyen távlata, elbeszélői távolságtartása. Ha teljesen nyilvánvaló, hogy mi a mögöttes szándék, akkor az olvasónak sincs választása, nem mérlegelhet, nem kell gondolkodnia, fogyasztja a készen kapottat, poén esetén mosolyog. Érti, egyetért, összekacsint. Csakhogy. A gúny szolgálatába állított humorérzék lenézést foglal magában, ellentétben a szelíd iróniával. Az első egyfajta erkölcsi magasabbrendűséget feltételez, a második pedig együttérzést, megértést. Előbbi indokolt lehet a hatalom birtokosaival szemben, ha kártékonyak, vagy a fogyasztói társadalom és a celebkultusz álértékei rovására, de akkor ahhoz megfelelő – magasabb – értékszínvonalat kell képviselnie a szövegnek. Az amúgy is vesztesek vágyain, gondjain, ízlésén, esendőségén nevetni – nem éppen ezt támogatja. A regényben viszont ez van túlsúlyban. Ha lenne is alap a felülről lenézésre, a kifigurázás kioktató felhangja akkor is tönkretenné a prózát, már amennyiben vannak ilyen értelemben stilisztikai, művészi ambíciói a szerzőnek. Ha nincsenek, akkor szórakoztató irodalomként a könyv valószínűleg nem fog okot adni elégedetlenségre, kedves olvasó: könnyed, vicces, feledhető. Nem nagyon arrogáns, kicsit sem elegáns, arany középút, mondjuk utazáshoz.

A meglepetés erejével humoros hatást keltő, asszociációkra épülő epikus hasonlatok még éppen viccesek. A kisszerű külső megjelenésre és középszerű ízlésre vonatkozó, általánosításba burkolt élcek nem mindig ízléstelenek. Etikai kritika, polkorrektség (ageism stb.) kerüljön most zárójelbe, a humor kegyetlen, a humor sokféle, a test kiválasztási funkcióiig és a hanyattesésig terjed a skála, itt azért általánosságban jobb a helyzet. Bár a vékonycsőrű póling kihalásán és a madarászokon való ironizálás… legalábbis olcsó poén. („Kész, vége. A madárnak is, Pálnak is.”) A szexuális kétértelműségek (fütyülő mint pénisz vagy mint madárhívogató síp, ennek reszelése, avagy koitusz) erőltetése sem eredményez lehengerlő stílushatást. A groteszk, bizarr randibugyik, parizerrudak, karikatúraszereplők közepesek, nehéz ma már ilyesmivel szemantikai detonációt előidézni, ilyen az egész világ. A triviális figurák és heroikus törekvéseik kontrasztja lehetne a finomabb – vagyis nem ripacskodó – humor, a szellemesség forrása; ennek kiaknázása azonban legalábbis egyenetlen.

Kucsma Pál negyven év körüli madarász és felesége, a Spór üzletben eladóként dolgozó Ica egy kis lakótelepi lakásban élnek nyolcéves lányukkal, Hédivel. A férfi a madarakért rajong, a nő a Florina nevű énekesnőért. Magyarország, 2014. Egy kuponos szállodai hosszú hétvégén minden megváltozik, miután éppen gyermekszépségverseny zajlik a hotelben, a szervező pedig felfigyel Hédire (a plusz egy nevezési díj reményében). A jelenség valóban alkalmas arra, hogy elgondolkodtasson a szülők gyermekükre vetített ambícióinak groteszk voltáról. Kérdés persze, hogy a nőiesre sminkelt kislányok pedofilgyanús világát mi különbözteti meg a gyermek-parkettáncversenyekétől és a televíziós tehetségkutatókétól. Kinek mi az értékes, pont mint az irodalommal kapcsolatban. A verseny részét képezi a talent show is, amelyen Hédi rögtönzött fellépése a madárcsalogató síppal és – bizonyos háttérkörülményeknek köszönhető – váratlan győzelme abszurditásában Reáét idézi Spiró Feleségversenyében. Itt azonban minden túlzás ellenére a triviális szereplők és helyzetek inkább érdektelenek, mint mulatságosak. A gyermeke menedzselésében a jog határát is átlépő anya kalandjai sem visznek jelentősebb feszültséget a történetbe. Nehéz megmondani, mitől lesz egy tulajdonképpen olvasmányos (vagy inkább csak könnyen olvasható) lektűr érdektelen, mint a gyorséttermi menü. Ráadásul még ez is lebillen a tálcáról, amikor a kereskedelmi televíziók támogatásával létrejött magyar filmvígjátékok finom komikuma (részegen hármasszexre készülő sztárbemondó a nyakába hány az ittasan vezető Icának) egyszer csak átadja a helyét az ifjúsági kalandregény műfaji kellékeinek.

A káoszba fulladó döntőn a két rivális szépségkirálynő-jelölt hirtelen összebarátkozik, megszöknek, eltévednek az erdőben, miután elmenekülnek egy gyanús kamionos elől. Mindenki őket keresi, falusi rendőrök és polgárőrök, és persze a szülők, akik a kritikus helyzetben felülemelkednek nézeteltéréseiken. Végül minden rendbe jön: „Utaztak, haza, együtt, a teljes család, épen, egészségesen. Számít még valami?” Talán éppen ez a nyelvileg és írástechnikailag könnyen átlátható írásmód lehetett volna a szerencsésebb választás, kezdettől fogva. A felnőtteknek szánt szatíra más típusú szellemességet kíván, gondolatilag is, a stílus finomságában is. Rejtői humor vagy legalább mikszáthi (rendben, hát legyen Moldova György-i) anekdotikus hang híján nehéz fenntartani a szatíra szórakoztató feszültségét. A regény mint műfaj pedig már a különböző populáris zsánerekben is olyan mértékben reflexív, befogadói aktivitást igénylő, vagy legalább írástechnikailag kifinomult, hogy nehéz megfelelni az elvárásoknak. Aki pedig a kereskedelmi tévék műsorain pallérozta csupán ízlését, ahhoz nehezen fog eljutni a mű. A célcsoport szegmentálása után két ideális korcsoport adódott volna körükben, azonban a nyugdíjasok ízlésének ez talán kissé pajzán, a tizenévesek számára pedig túl sok szó van a felnőttek világáról. A köztes korosztály jóval kevesebbet olvas, ha igen, akkor műfajtiszta romantikus vagy kalandregényt. Tartok tőle, hogy hiba csúszott  a termékpozicionálásba, mind a szerző, mind a kiadó részéről.

Bene Adrián

Maros András: Befutunk. Scolar, 2017