Egyfajta költői létminimumra törekedtem

 

Alig jött ki a nyomdából Az Úr Nyolcadik Kerülete, máris recenziók, minikritikák, személyes olvasónaplók jelentek meg róla, rendhagyó kötetbemutatók, pörgős interjúk öregbítették a hírét. Úgy tudom, a kiadás nem indult ilyen sikeresen, volt olyan kiadó, ahol a szerkesztő kardinális részeket vágott volna ki a kötetből, a „cigány”-t például nem találta politikailag korrekt megnevezésnek, félreértelmezte, sőt a „karakteresebb” örömlányokat is ki akarta söpörni a kéziratból. Szándékos döntés volt végül az Athenaeum Kiadó, szélesebb olvasóközönséget akartál megszólítani vele 

Kalandos sorsa volt, tele váratlan és kellemetlen fordulatokkal. Legalább annyit tanultam az emberek egy részéről a különböző szerkesztőknél és kiadóknál tett kirándulásaim során, mint amennyit a nyolcadik kerület utcáin sétálva. Az emberek sokfélék, a legtöbbet tőlük lehet róluk tanulni. Ez egyrészt nagyon tanulságos, másrészt pedig rengeteg idő, nekem pedig csak egy életem van, az meg – ahogy telnek-múlnak az évek – egyre fogy.

Utólag viszont hálás vagyok a nyolcadik kerület Úristenének: az alatt a bő két év alatt, amíg arra vártam, hogy kiadásra kerüljön a könyv, sokat értem, mármint prózaírói szempontból. A kezdeti csacska odakenések prózai szövegekké értek, a várakozás hosszú hónapjai során megteltek olyan technikai és egyéb tudásokkal, melyekről korábban legfeljebb olvastam vagy hallottam, de a rajtam átfolyatott változatot még csak fel sem ismertem.

Ehhez persze kellett még valami. Nagyon hálás vagyok Orbán János Dénesnek, hogy annak idején eszébe jutott, hogy írjak heti sorozatot Az Úr nyolcadik kerületéből a Napi Gazdaságnak, később pedig a Magyar Időknek. Aztán pedig Fehér Bélának, hogy a lap belső átalakítása után átvette és megtartotta a Lugasban a heti rendszerességgel publikált tárcanovelláimat. Ha ők nincsenek – és velük a heti leadásokhoz kötött rendszeres munkára kényszerítés –, akkor a mai napig pisloghatnék az egyre szaporodó Facebook-posztjaimat dédelgetve, könyv ugyan nem született volna belőle. Ha meg mégis, az csapnivaló lett volna.

S hogy miért az Athenaeum Kiadó? A dolog egyszerű. Amikor nagyjából egy éve kiírtam a Facebookra, hogy adieu az előző kiadónak, ma bontottam szerződést, szabad ember vagyok, Szabó Tibor Benjámin azonnal hívott, hogy mikor érek rá bemenni hozzá. Nem sokkal később meg is állapodtunk. Mit mondjak még? Nagyon hálás vagyok nekik, a kiadó valamennyi munkatársának, hogy ilyen hozzáértéssel és nagy szívvel álltak az egészhez, gyönyörű könyvet kaptam tőlük „ajándékba”.

A kötet szerkesztője, Nagy Koppány Zsolt székelyföldi. Igaz ugyan, hosszabb ideje Budapesten él, így kicsit másfajta társadalmi szocializáció van mögötte, bár mi tagadás,
Kolozsvárnak, Székelyudvarhelynek is megvan a maga „nyóckerje”. Mennyire kell ismernie a szerkesztőnek a már-már szürreális kerületet ahhoz, hogy ne szörnyülködjön
el a gyerekprostituáltakon, és ne gondolja azt: költői túlzás, ha egy gyereklány így gyűjt nyaralásra, édességre; illetve hogy elhiggye: van olyan boszorkány, aki ondóból jósol?

Szerintem semennyire. Párszor ugyan tettünk egy-két kört a környéken. Vagy amikor elugrott értem kocsival, és megvárakoztattam, bekopogtattak hozzá az anyósülés ablakán a lányok, de ez nem tapasztalat, még csak nem is anekdotikus, ez semmi. Drogoznia sem kellett ahhoz, hogy meg tudjon szerkeszteni tőlem vagy inkább mástól ilyen szövegeket. Egy szerkesztő ne kövesse a method acting technikáit, elég, ha a szerző ebbe a játékba belemegy, amennyiben fontosnak érzi vagy olyan a személyisége. A szerkesztőnek legyen tiszta feje és nagy alázata a szövegben és a szövegből kirajzolódó textuális és reáliákból összeszőtt világok felé – Zsolt pedig ebben egészen egyedülállóan zseniális. Néha kicsit féltem is, annyira nagy benne a szerkesztői untermann életérzés.

 

A munkafolyamat része volt egy „nyóckeres” séta?

Csak úgy sétáltunk egyszer vagy kétszer a környéken. Azt gondoltam, hogy nagyon kíváncsi a kerületre, ő meg ebbe beletörődött.

Hosszú ideje írod a könyvet, először a Facebookon bukkantak fel a különféle történetek, majd folyóiratokban publikáltál belőlük, többek között az Irodalmi Jelenben is ( Macskaboszorkány, Hogy ne kárhozz el). Mi motivált, hogy könyvben is kiadd, és mi alapján válogattál, hiszen sok történet kimaradt? 

A válogatásnak sok apró kis szabálya mellett egy igazán fontos törvénye volt: működjön könyvként. Nem érdekelt, hogy mi dobok ki, csak az, hogy ami végül egy testté összeáll, az ne egy halott test legyen, hanem Frankensteinként életre kelthessem. Ne tudd meg, hogy mennyi ideig agyaltam, amíg rátaláltam a mostani nagy és kis szerkezeti megoldásokra.

És hogy mi motivált? Az elején semmi sem, eszembe sem jutott, hogy ebből egyszer én vagy bárki más könyvet akarna. Aztán az olvasóim és a facebookos követőim nyaggatása – ha ennyire szeretnének egy könyvet, egyben a polcukon tudni a nyóckert, legyen könyv ebből a projektből, rajtam ne múljon! –, végül pedig már csak az, hogy ha megjelenik a könyv, akkor végre pont kerül egy évekig tartó mondat végére, én megnyugodhatok, és végre csinálhatok valami mást, új mű írásába kezdhetek, ezzel már nincsen több dolgom. Legfeljebb egyszer egy második rész összehegesztése.

 

„Ha akadnak igazságok ebben a műben, azok nem a történetírás, hanem a szépirodalom igazságai” – John Williams mondatát fordítod át, és használod mottóként, így hangzik: „Ha akadnak igazságok ebben a könyvben, azok nem a szépirodalom, hanem a kerület igazságai”. Az Úr Nyolcadik Kerületéből még a kötet megjelenése előtt rádiójáték készült, ahol Lev Tolsztoj Anna Kareninájából idézed az alábbi kulcsmondatot: „A kertvárosok mind hasonlók egymáshoz, minden rossz hírű negyed a maga módján az.” Miért fontosak ezek a mottók, és miért olyan szerzőket emelsz be, akik picit talán távolabb állnak a te írói világodtól?

Jajj, hát! Nagyon intimet kérdeztél most! De nem hagyom magam! Az égvilágon semmi fontosság nincs ezekben a mottókban! Egyszerűen csak szembejöttek az utcán, és kicsit tekertem rajtuk, aztán odaraktam az anyag elejére. Csak azért, mert elég jól hangzanak. A többi nem érdekes.

 

Ha jól sejtem, a kötetcím A Kálvária téri könnyező Szűz Mária esete című novellából nőtt ki, ugyanis ebben jelenik meg legmarkánsabban a transzcendencia.

Be kell vallanom őszintén, hogy tévedsz, ne haragudj. Az említett novella annyira későn született, hogy már régen lezártuk a kéziratot, amikor megírtam. Nagy macskaszemekkel néztem Zsoltra, hogy szerintem ezt fontos lenne még belepasszintani, valahogy valahová. Hasonlóan érveltem, mint amit te is mondtál: a transzcendencia miatt. Mégiscsak ez lett az a szöveg, amiben egyszerre van jelen minden, amit látok a kerületben, és amit a kötetcím is elindíthat az olvasóban: az a megfoghatatlan szemétdombi transzcendens, ami büdöske báját adja a valódi és az én könyvemben megjelent nyolcadik kerületnek is.

 

A babona, hiedelmek, az átkozódás, a kuruzslás, a káromkodás is kapcsolódik ehhez a sajátos transzcendenshez, és inkább a roma közösséggel hozható kapcsolatba. Kicsit olyan, mintha visszamennénk az időben, vagy mintha nem is Budapesten, hanem egy vidéki kisvárosban laknánk. Jól érzékelem, mennyire figyeltél szándékosan ezekre a furcsaságokra?

Azt hiszem, csak ezekre figyeltem. Még akkor is, amikor leugrottam egy liter tejért a sarki kisboltba vagy vártam a buszra. Engem ez izgat, talán ez az én belső világom is. Babonás, hiedelmeskedő, átkozódó, kuruzsló, kurvaanyázó és transzcendens is. Nyilván hülyeség ezt így mondani, de annyira része voltam a könyvem megírásának, hogy ez az egész rólam szól. Minden lehető értelemben, de ebbe nem szeretnék belemenni. Legyen elég annyi, hogy amennyire valaki része lesz a lakókörnyezetének – tudatosan vagy önkéntelenül –, úgy lettem én is része ennek a valamennyire időn és téren kívül helyezhető világnak. Arra lehet szemed főként – főleg éveken keresztül folyamatosan –, amilyen te magad is vagy. Még akkor is, ha erről korábban halvány lila fogalmad sem volt. És még akkor is, ha úgy élted le az egész életedet, hogy mindig elvonatoztál saját magad mellett: láttad kiírva az állomástáblán a neved, de egyéb teendőidre hivatkozva mindig másnapra vagy a jövő hétre halasztottad volna, hogy leszállj. Nekem is ilyen lett volna mindez, ha például úgy dobja a gép, hogy az Újlipótvárosban vagy a Széll Kálmán tér mellett találok magamnak egy lakást.

 

Fontos társadalmi problémákat mutat meg a könyv, tudatosan figyeltél ezekre a témákra?

Nagyon! Minden moralizáló vagy magyarázó részt lelkifurdalás nélkül kidobtam. Az a pár mondat, ami mégis maradt, szerintem fontos. Nem a morál vagy a megítélés mintázatának alakításához, hanem az éppen ott elmondott történet megértéséhez, illetve prózapoétikájához. Életem egyik súlyos hibáját követtem volna el, ha elkezdek itt ítélkezni és ennek köszönhetően véleményt manipulálni. Brutálisan félrement volna az egész könyv, és nemcsak a könyv, hanem az írója is elkárhozott volna a maga bölcsészdiplomás világmagyarázatai között.

 

Nem tartottál attól, hogy sztereotípiákba futsz bele?

Azok futottam belém.

Lehet, hogy bölcsészi okoskodás csupán, de az én olvasatomban a nyolc fejezet: Gyerekek, Lányok, Fiúk, Nők, Férfiak, Öregek, Állatok, Boszorkányok és szellemek fejlődésregényként is értelmezhető, emberi életutak körvonalazódnak ki belőle, ebben is van valami mágikus, transzcendens… Kérlek, fejtsd ki, milyen szerepe van ezeknek a fejezeteknek, jó helyen tapogatózom-e?

Jó helyen. Nem nagyon tudok ehhez mit hozzáfűzni, legfeljebb azt, hogy ezek a fejezetcímek és a történetek ilyen módon történő rendezése kísérletet tesz az emberi élet teljességének pocsolyában történő visszatükröztetésére. Meg van bennük egy olyan játék is, hogy a könyvet se egyféleképpen tudd olvasni: elejétől a végéig. Se pedig úgy, hogy össze-vissza lapozol benne, mint egy viccgyűjteményben. Hanem legyen benne egy harmadik típusú olvasás lehetősége is: ha kiragadsz minden fejezetből egy-egy történetet – a biológiai és a társadalmi nemekre figyelve vagy azokon túllépve –, akkor összeállhat egy valaki teljes élete, a születéstől a halálig. Azaz pont ez a trükk, nemcsak egy, hanem nagyon sok valakié. Ha belemegyünk a dolog ontológiájába, akkor az emberélet ritkán kattintott polaroidokon teljesen véletlenszerűnek és kiszámíthatatlannak látszik. Se előre megjósolva, se utólag összegezve alig van benne valami logikus egymásra épülés. Még akkor sincsen, ha ezt magyarázatokkal össze tudjuk illeszteni. De ahogy mondtam az előbb, én minden magyarázatot – azaz ilyen kapaszkodót – szándékosan kihúztam. Ha érteném az életet meg az embereket, akkor regényt írtam volna: az az a műfaj, ami ennek a tudásnak a tökéletes illúziójába képes beleringatni az olvasót. Az íróról nem is beszélve…

 

Az sem lehet véletlen, hogy ritmusa, lüktetése van a különféle történeteknek, ha egymás után olvassa az ember őket, olyan, mintha egy hosszúvers lenne, tudatosan csigázod az olvasód, játszol vele, viszed egyre beljebb és beljebb a „nyóckerbe”, a tragikusabb történeteket feloldod egy kis humorral, aztán jön egy kis lírai betét, esetleg szerelem, aztán hirtelen egy hátborzongató rész újra.

Persze, hogy! Szerintem egy olvasó vagy befogadó nemcsak azért lapoz, hogy eljusson a következő oldalra, vagy mert arra folytatódik a könyv, hanem azért is, mert titkon mindig reménykedik abban, hogy a lapozás után valami – újabb – váratlan dologgal találkozik. Legyen az fordulat, impulzus, élmény vagy más agyterületére ható zsigeri, illetve intellektuális hatás. Valahol hasonlít ez ahhoz, ahogy reménykedve befordulunk egy utcasarkon: jöjjön szembe váratlanul gyerekkori szerelmünk vagy rég elföldelt nagyapánk szelleme szotyizzon a sarok túloldalán. Egy-egy jobb cirkuszi műsor is így működik [PDL 2016 januárja óta a Fővárosi Nagycirkusz dramaturgja – a szerk.], vagy például egy Shakespeare-dráma is. Szerintem túl is magyaráztam, nem akarnálak untatni a hülyeségeimmel.

 

Az örömlányos történetekben érzek egy kis Petrit is. Kevés költő van, akire ne hatott volna Hogy elérjek a napsütötte sávig című verse. Hogy vagy te ezzel?

Ki nem állhatom azt a verset.

 

Petri mellett például Kubiszyn Viktor is eszembe jutott, meg Krúdy Gyula, hogy említsünk egy klasszikust is. Ilyen prózai műnél lehet egyáltalában előképekről beszélni, hatottak rád más Budapest-történetek?

Igyekeztem minden hasonló irodalmi szöveget kitörölni a fejemből. Ha mégis itt-ott felfedezhető hatás, az csak a véletlen műve lehet.

 

A novellák tele vannak költői képekkel, nagy örömemet leltem ebben, megvallom, első pillanattól kezdve úgy éreztem, ezt a könyvet egy vérbeli költő írta, aki lusta volt entert nyomni. Nincs itt valami átverés, nem akartak ezek a szövegek inkább versek lenni?

Szerintem inkább az a lustaság, ha megnyomod az entert. Nincs gondolat, nyomsz egy entert. Azt hiszed, abból baj nem lehet. Mert az vers lesz. Elhanyagolhatóan semmilyen poétikai techné az enter-használat. Manapság pedig inkább visszaélnek vele. Nyomogatja azt az entert boldog és boldogtalan. És a legtöbbjüknek itt véget is ér a költői tudása, nem adnak többet hozzá a magyar költészet történetéhez, mint Pumped Gabo a kereskedelmi média útkereséséhez.

 

Egyes vélemények szerint nem jó túltolni a prózai szövegben a poétikát. Miért érzed szükségesnek a hangulatfestéseket, költői képeket?

Egyetértek ezekkel a véleményekkel. Igyekeztem csak ott élni ezzel az eszköztárral, ahol feltétlenül szükségesnek éreztem. Egyfajta költői létminimumra törekedtem. Szerintem hibás az az elképzelés is, amelyik idegesen kiirt magából vagy a szövegből minden poétikát, egyfajta realista minimalizmus zászlóját magasba tartva. Az írói példaképeim – például Jerzy Kosiński, Heinz Sobota, Juan Rulfo, Gabriel García Márquez, André P. Brink, José Saramago – mindegyike beleszőtte finoman a költői eredeztethetőségű hangulatfestést vagy világnézést a szövegeibe. Az ő prózaviláguk áll hozzám közel, és ha tovább folytatnám most ezt a monológot, akkor ott találnám magam, hogy kósza impulzusaimból próbálnék egységes esztétikai horizontot felállítani. Ilyenem pedig nincsen, még önmagam elvárásai sem kötnek, szabad vagyok ilyen tekintetben. Azt hiszem.

 

Ami viszont határozottan jót tesz a szövegeknek, és úgy érzem, sok köze lehet ahhoz, hogy verseket írsz, a tömörség, a sűrítettség, nyoma sincs töltelékszavaknak, túlbeszéltségnek.

Most véglegesítettük a nemsokára megjelenő verseskönyvemet. Többen elolvasták, és többször azt írták az egyes versek mellé, hogy sok, túlírom az ötletet, legyek visszafogottabb, húzzam ki a töltelékeket. Érzek itt némi ellentmondást, de hát egye kánya, ilyen ez.

 

Nem sokkal Az Úr Nyolcadik Kerülete után olvastam a készülő versesköteted, az Álmaink piros sportladájának kéziratát. Nemcsak a címadó vers, hanem néhány kultikus darab a prózakötetedben is megtalálható. Mi az oka a párhuzamnak, szereted a műfajok közötti átjárhatóságot, vagy pedig egyszerűen voltak olyan történetek, amelyeket versben és prózában is meg kellett írni?   

Én csak játszottam, leginkább a formákkal. Van több tucat történet, aminek máris sok formája van – vers, novella, anekdota, standup, rádiójáték, tárcanovella, mese, dialógus, képregény, facebook-poszt –, és ha jövőre tényleg megvalósul a színpadi változat, akkor lesz belőle monológ vagy jelenet. Szeretek játszani, ilyen módon is felfedezni a világot.

 

Melyik volt meg előbb, a vers vagy a novella?

A tyúk vagy a tojás? Legelőször az író volt. Meg a történet az utca porában.

 

Nagyon sokból, például A vak lányból, az Egy macskaboszorkányból lehetett volna vers, mégsem írtad meg így is. Miért nem?

Ha szeretnéd, írok belőlük verset, ezen ne múljon!

A Kutyás álom viszont, amely versben és prózában is megjelenik, arra utal, hogy az alkotónknak különleges viszonya van ezzel a négylábú lénnyel.

Van egy csivavánk, rendkívül kedves és öntörvényű jószág. De ezt a kutyás álmot nem róla írtam. Dobbykáról – ez a neve, mint a házimanónak a Harry Potterben – majd egy mesét fogok írni, a címe és egy-két kaland már megvan belőle. A címe Gülü Úr. A többit nem árulhatom el, mert máskülönben az ágyamba vizelne, ez a deal köztünk.

 

„Kora este volt, vénasszonyok nyara, langyos, illatos, fecsegő.” / „Álmos este volt. Vágytalanul lógatták hosszú leveleiket a fák.” / „Este volt, a nap utolsó sugarait már éhesen felzabálták a város sorra magukhoz térő fényei.” Ha ennyiszer szerepel az este, és ilyen szép leírásokban, egy-egy történet kezdőmondatában, biztos nem véletlen. Mintha feszültségfokozó szerepe lenne…

Ha a fentebbi leírások fokozták a feszültséget, akkor bizony olyan szerepük volt. Egyébként most direkt e miatt végigpörgettem a könyvet. A reggelekről mindig lapidáris stílusban írok, reggel volt, és ennyi. Ott nem színezgetek. Ezek szerint az estéim költőibbek, ezt eddig nem tudtam magamról, ezentúl jobban odafigyelek, köszönöm.

 

Nem akarom a versesköteted tartalmát lelőni, de az egyik versre mégis rá kell kérdeznem, a címe sokatmondó: Miért ne írjak verset? És azt írod, hogy: „Mert a versnél a próza jobban fizet, / Egy novella ér szonettből vagy tizet. // Mert hol tízmillió költő vesz körül, / Ott para, hogy majd egyik sem üdvözül.” Valóban ennyire verselő nemzet lennénk? És mit gondolsz, a regény és novella viszonyáról, miért szorult kicsit háttérbe az utóbbi időben a rövidpróza?

Azok vagyunk, nem? És itt visszautalnék az egyik korábbi válaszomra: nyomogatja az entert boldog-boldogtalan. És itt véget is ér a poétikai tudás vagy a verstani háttér. A kortárs költészetről író fiktív Szepes Erikának vagy Szerdahelyi Istvánnak hamar véget érne összegző monográfiája: egy sms-be beleférne. Most persze csak viccelek.

A kérdésed másik felére csak nagyon hosszan lehetne válaszolni. Ha megpróbálom röviden, akkor az megint belefér egy sms-be: azért szorul háttérbe a rövidpróza, mert regénykényszer van. Regénykényszer nyomasztja az embereket. Sűrű ködként telepedett rá a világra. Megüli a lelket. Satöbbi. Egyszerűen mindenki regényt akar írni – miközben ömlenek belőle például az enteres versek. Megkérdezem a kreatívírásos hallgatóimat a félév utolsó óráján, milyen terveik vannak: majdnem mindegyikük regényt tervez írni. Egy leadott szakdolgozat, három készre csiszolt vers vagy két novellácska után máris. A költők is mindig regényről beszélnek, vagy már írják is. Aki zseniális novellistaként indul, sokszor ők is. A drámaírók pedig átírják valamelyik színpadi művüket regényes formára. Aki eddig újságíró volt vagy tévés celeb, ők is. Mindenki. Mintha ettől válna valaki felnőtté, komoly alkotóvá, komolyan vehető emberré. Hát nem! De nagyobb baj, hogy ezek a regények aztán el is készülnek. És nem csak magának vagy az asztalfiókjának. A legtöbb pedig – akár nem jelenik meg, akár megjelenik – csapnivaló. Túlírt, fecsegő, alig van benne szerkezeti tudás, alig végiggondolt struktúra, alig építmény. Áradó, prózapoétikai szempontból monoton és érdektelen szövegtengerek ezek, nem pedig regények. És tudod, mi a legnagyobb baj? Hogy egy regény hosszú! Ha kapsz egy barátodtól vagy tanítványodtól három verset, azt akkor is hamar elolvasod, ha rosszak, de nagyon örülsz, ha jók. Hát, a regényekkel nem ez a helyzet. Ez a mindenhol jelenlévő és gyakorlatban megvalósuló regénykényszer erős próbatétele az emberi kapcsolatoknak vagy a barátságoknak. Még akkor is, ha jó mű készült el.

 

Mikorra várható Az Úr Nyolcadik Kerületéből egy Oscar díjas-nagyjátékfilm, országos színházi premier?

Színházi premier jövőre lesz, a másikról nem tudok, de ígérem, az interjú után az első dolgom az lesz, hogy megnyitom a spam-mappát, hátha ott figyel egy e-mail.

 

Kérdezett: Varga Melinda

                                                            Fotók: Bach Máté, Mohácsi Árpád László, Szekáry Zsuzsanna