„Én egy olyan magyar költő vagyok akinek van tengere”
Május 6-án, a Zuglói Európa-nap rendezvénysorozat keretében került sor a Közös tenger című verses felolvasóestre, melynek alkalmával Fenyvesi Orsolya, Izsó Zita, Simon Bettina és Terék Anna olvasta fel szövegeit.
Május 6-án, a Zuglói Európa-nap rendezvénysorozat keretében került sor a Közös tenger című verses felolvasóestre, melynek alkalmával Fenyvesi Orsolya, Izsó Zita, Simon Bettina és Terék Anna olvasta fel szövegeit. A Janković-Izsó Nóra és Csüllög Anna által feldolgozott dalok (Sufjan Stevens, Florence and The Machine, Johnny Flynn) szintén a víz és a tenger jelentésvilágát, tematikáját dolgozták fel, így az előadott versek és a zenei hangok precíz interakciója működtette az értelmező és értelmezett közötti végtelen játékot.
A négy költői hang különböző módon szólítja meg a tengert, ugyanakkor közös vonások is fellelhetők a szövegvilágok között. A Nagy Vízhez társított költészeti konnotációk rendszerében hangsúlyos helyet foglal el a halál és a élet (feltámadás), a múlt, jelen és jövő dialektikája. A felolvasott szövegek jelentős részében a tenger a konfliktus, az összecsapás helyszíneként körvonalazódik, más esetekben azonban feloldozó jellegű. Izsó Zita egyik versében konkretizálódik a város és a tenger együttes tere, Velence a jövő, a visszatérő fiatalság illúziójaként értelmeződik, ugyanakkor így ér véget a szöveg: „Velencére gondolsz, és nem veszed észre, / hogy a jövőd lassan süllyed, / mint a vízre épített városok.” (Víz alatti felvétel)
Terék Anna részleteiben olvasta fel egy terjedelmes versét, melyben szintén megjelenik a tisztító és feloldozó tenger: „Reggel, amíg a nyílt vízre jutok, / felváltva rágok el kétszer / tizennégy imát, / öt miatyánk, két üdvözlégy, / majd újra és újra és újra.” (Sziget)Terék Anna szövegében a tenger mindinkább szakralizálódik, a hűtlenség bűnét érvényteleníteni képes felső erőként mutatkozik. A tenger, folyó legyőzhetetlen nagysága és ereje közel minden megjelenített szövegben „feltör”, álom- vagy éppen emlékáradatként, de legfőképpen a megsemmisítés képzetét hívja elő. Izsó Zita versében például tömegeket pusztít el a víz: „Még sokáig nem merjük hinni, hogy ez már a part. / Nem tudjuk, hányan kerültünk ki, / és hányan vesztek oda.” (Eloldozás)
A Simon Bettina felolvasta versben elhatárolódni, már-már eltűnni látszanak azok a poétikai tartalmak, amelyek a víz, a tenger lényegi jellemvonásait hordozzák, ám az ismerősnek tűnő házak lebontása révén a pusztulás ugyancsak előtérbe kerül: „könnyedén szoktunk hozzá a pusztuláshoz és a zajhoz, / a hazavezető utcákat viszont nem tudtuk elfelejteni.”(bontási terület) A szóban forgó vers következő részeiben már a költözésről olvashatunk. Az új házban a növények elpusztulnak, a rendszeres öntözés sem segít rajtuk, a padló azonban átnedvesedik. Ezen a ponton jelenik meg a tenger, a versben megszólaló én a lakást azokhoz a házakhoz hasonlítja, amelyek a tenger közelében épültek. Az öntözés, a Másik által működtetett pusztító, szisztematikus eljárás odáig vezet, hogy az otthon (lakás) kényelmetlen, idegen közeggé válik. Az én-te viszony problematikája az öntözés aktusa, a lakóhely megsemmisítése és az idegenség-tapasztalata által mutatkozik: „amikor észreveszem, hogy a szavaimat / feleslegesnek tartod, mintha bútorokra helyezett tárgyak lennének, / megpróbálok úgy alkalmazkodni hozzád, / hogy próbálkozásom láthatatlan maradjon.” (bontási terület) E versben ugyanakkor a romboló víz a nyugtató, otthonos tenger zúgásával kerül ellentétbe: „a házfalak közötti mozdulatlan csendben a tengeri kagyló belsejének zúgását hallgatom”.
Fenyvesi Orsolya Deltatorkolat című szövegében a folyóvíz, jelesül a Duna bír olyan pusztító erővel, akár a tenger Izsó Zita, Simon Bettina verseiben: „olyan sebesen pergett a Duna, / hogy nem voltak többé épületek, / csak lakások az épületekben.” Az otthonosság képzete maradandó, a város viszont eltűnni látszik.
Ugyanakkor a víz az elhangzott szövegrészletek némelyikében az emberi sokaság ellentétes pólusaként tételeződik. Fenyvesi Orsolya így ír a hullámokról: „A parti fényekben váltak ragyogó habbá / és mintha ez a fehérség lett volna a hangjuk, mert egyébként csend volt, és semmi sem mozdult, csak az emberek.” (A világítótorony). A szerző A hit fokozatai című szövegében pedig az emberek pillantásaitól a társadalom perifériájára szorult költő szólal meg, aki nem bír szabadulni a tenger és az általa (feltételezetten) megsemmisített emberi test látványától: „Ki tudja, téged a világnak mely pontján foglak megtalálni, / ott leszek-e akkor, amikor kilépsz a vízből.”
A négy szerző részben eltérő szemléletű, máskor egybecsengő költeményei mellett a különféle művészeti ágak ábrázolásai is az egyéni, megmásíthatatlan tengert keltik életre. Mondhatni, mindenkinek van egy saját tengere, mely a Bosnyák téri rendezvényről hazaindulva tovább árad bennünk.
Szöveg és fotók: Kiss Júlia
