Ugrás a tartalomra

 

A magyar nyelv kiteljesítője

 

 

 

 

Kétszáz évvel ezelőtt, 1817. március 2-án született Nagyszalontán Arany János. A bicentenárium alkalmából a Magyar Országgyűlés és a Magyar Tudományos Akadémia a 2017-es esztendőt – március 2-i kezdettel – Arany János-emlékévvé nyilvánította. A magyar irodalom egyik legnagyobb alakjára annak a portrénak a néhány részletével emlékezünk, amelyet Szerb Antal rajzolt róla legendás irodalomtörténetében. 

 

 

A magyar nyelv kiteljesítője

 

Ha az Ezeregyéjszaka dzsinnjei egy nap felkapnák Magyarországot, és elvinnék távolabbi egekbe, úgy hogy a helyén nem maradna semmi más, csak Arany János tizenkét kötete, ezekből a mágikus könyvekből maradék nélkül ki lehetne olvasni a magyarság eidoszát. Minden szál hozzá vezetett, és minden szál tőle vezet, a magyar szellemi életnek ő a sugárzási központja.

*

Benne teljes szintézisre jut népi realitás és nemesi história, romantikus hagyomány és a Petőfi-féle vívmány. Hite szerint kálvinista, de megértője és kifejezője a katolikus középkor lelkének. Átéli és költészetté teszi a XIX. század kétféle nemzetfelfogását: az optimistáét és a pesszimistáét. Legmagyarabb magyar költő lévén, oly nyitva áll a magyarsággal összeegyeztethető európai szellemáramlatok számára, oly sokat tanul a Nyugat legnagyobb mestereitől, mint senki más. Ily módon a teljes magyarság hordozója és képviselője. Csak egy réteg hiányzik belőle, az, amely a magyarságból is hiányzott még pályája kezdetén, és amellyel pályája végén rosszkedvűen találja magát szemben: a városlakó polgár világa. Ezen az egy csonkaságon múlik, hogy az a magyarság-kép, amit művében ad, ma már történelmi múlt.

*

Intelligenciája kötötte össze Európával, nem politikai hite, mint Petőfit. Csodálatos megértő és beleélő képessége volt. Neki köszönhetjük a magyar irodalom legjobb fordításait: három Shakespeare-darabot és a lefordíthatatlan Arisztophanészt.”

*

[K]öltői tevékenysége legjobban a régi korok ötvöseire emlékeztet: az aprólékos gond, lelkiismeretes részletmunka és a műhelyvirtuozitások fölött érzett művesi öröm.

*

Mint a Dürer melankólia-angyala tengere, villámai és homokórája közt, úgy ült Arany férfikora legjobb esztendeiben nagy és nem haladó trilógiáinak  töredéke mellett, és félő volt, hogy beválik, amit magáról mondott ebben az időben: »Így lettem, mint műveim legnagyobb része, töredék.«

*

És mégse maradt töredék. Furcsa módon megadatott neki, hogy öregkorában álljon be nála az a belső felszabadulás, amely egyébként az első ifjúkort szokta jellemezni: a lírai gátak felszakadása, a szubjektív mondanivaló előretörése. Ha a nagy hallgatás, melybe bűvölve volt, nem is szakadt fel egészen, mégis a hatvanéves Arany olyan közvetlenül kezd beszélni magáról és a világról, mint azelőtt soha. Megírja legravaszabb, legvirtuózabb balladáit, végleg lezárva ezt a műfajt, és ad valamit, amire kevés példa van a világirodalomban, ami Goethe mellé állítja: az öregember líráját.

*

Most már a hetvenes években vagyunk – az ősi alapépítmények, melyeken a nemesi magyar társadalom és kultúra állt, bomladoznak (…). És mélyen szimbolikus, hogy a kornak egyetlen igazán nagy irodalmi terméke egy öreg költő jellegzetesen öregkori alkotása. Aranyban a nemesi kultúra öregedett meg és alkonyodik le, a szép napok teljes, bánatos ragyogásában.

Ha nem volna a Trilogie der Leidenschaft, és nem volnának Arany Őszikéi, az ember azt gondolná, hogy a lírát jobb a fiatalokra bízni, akikben nemcsak Erosz beszél ritmikusabban, de a halál is rendszerint bátrabban szólal meg. De Goethe és Arany öregkori lírája valami más, a fiatalság által megközelíthetetlen emberi értéket jelent: a végső bölcsességet, ami végső rezignáció, és amire már egy másik világból hull ezüstös sugár.

*

A város zaja elől a Margitsziget tölgyfái alá menekül kapcsos könyvével, melybe verseit írja, a tölgyek fészekszedő falusi gyermekéveit juttatják eszébe, és tölgyfakoporsóban akar nyugodni, ha csontjait egyszer »meg kelletik adni«. Ebből a nagy öregkori nosztalgiából születik Arany János lírájának quinta essentiája, a legaranyjánosibb vers, a Vásárban:

 

Legyen is, legyen is megáldva e föld,
– Isten maga telke – mint rég ezelőtt, 
Mikor én is »markot hajtani« kezdtem, 
S nem sikerült, bár hogy’ s mint igyekeztem.
 
Így – vézna, ügyetlen testi dologra – 
Adtam fejem a bölcs tudományokra,
Barázda helyébe’ szántván sorokat,
– Nem kérkedem ezzel, mert azt se’ sokat.
 
De hogy a mezőt, az anya-természet 
Kebelét elhagytam, sajog egy érzet,
Holtig sajog itt benn – s tüzesebben vér,
Láttodra, te búzás alföldi szekér.

 

Ez Arany János igazi hazaszeretete: a nemzeten, az eszmén, a fajtán és a faji végzeten túl az igazi szerelem a földnek szól, amely búzát ad, és ami az ős valóság. Ennek a hazaszeretetnek a meleg, életadó ízét érezni Arany minden sorából és Arany legfőbb alkotásából, az Arany-féle nyelvből.

*

Mert »barázda helyébe szántva sorokat«, úgy megművelte a nyelvet, mint a földművelő a földjét: nem a titáni fantázia vad alkotóerejével, mint előtte Vörösmarty és utána Ady, a másik két nyelvalkotó – hanem kiápolva belőle minden kalászt, mely magyar földben sarjadt, türelmesen. Arany János megvalósította mindazokat a költői lehetőségeket, amelyek a magyar nyelvben »a priori« adva voltak. Amelyek elsőül az Ómagyar Mária-siralomban szólalnak meg, első igazi művelőjüket Gyöngyösiben találják meg, azután Amadén, Faludin és Csokonain keresztül érkeznek Aranyhoz, hogy megváltsa őket, mint ahogy a szobrász megváltja a kőben szunnyadó szobrot. Ebben nem tévedett az Aranyt kanonizáló irodalomszemlélet: Arany János és a magyar nyelv valahogy ugyanazt jelentik.

 

Szerb Antal: Magyar irodalomtörténet. Magvető, 1934 – tizedik kiadás, 1992. 335–373. l.

(Hudy Árpád összeállítása)

  

  

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.