Megálló – Oberczián Géza karcolata
A nő csak egy-két lépést tesz, amíg a száguldó autó megjelenik. Amint felismeri, mekkora a veszély, egy pillanatra megdermed, tágra nyílt szemmel mered az autóra, majd sikítva hátra ugrik – de a babakocsi elszabadul, billegve gurul tovább.
A nő arra gondol, hamarosan hazaérnek. Elfáradt a lassú, lötyögős sétában, a kicsi is nyűgös már, mégis örül, mert csak felülnek a villamosra, és a ház előtt leszállnak. Jó ez a meghosszabbított vonal, régen mindig át kellett szállni, hosszan várni a hidegben – sokszor inkább el sem indult, csak felhívta a nagymamát, és keresett valami átlátszó kifogást. Áll a zebránál a babakocsival, és amikor a lámpa zöldre vált, elindul a járdasziget felé. Fél szemmel látja, hogy egy lány lohol mögötte, hosszú barna haja hullámzik, el akarja érni a zöldet.
A lány fél, hogy el fog késni, első randiról nem illik. A fiú közömbös számára, a barátai erőszakoskodtak, adjon neki egy esélyt. Semmi kedve az egészhez, de olyan régen van már egyedül, hogy erőt vett magán. Bár inkább egyedül, mint megint egy olyan gyávával, dönti el.
A néni a padon ül a megállóban. Ölében csokor, maga elé néz, és azon mereng, milyen hosszú az út a temetőig. Túl messzire kellett költöznie, miután a férje meghalt, kár, hogy egyedül nem tudta fenntartani a házat. Szerdánként meglátogatja a sírt, az egész délelőttje rámegy, és persze az a kis nyugdíja is elfogyna, ha nem ingyen utazna: nagy szerencse ez, nyugtatja magát.
A fiú az út másik oldaláról indul a megállóba, jegyzeteit igazgatja, nehogy szétcsússzanak. A délutáni vizsgán jár az esze, az egyik tételt próbálja felidézni, meggyőződése, hogy azt fogja húzni, elhatározza, hogy a villamoson újra átolvassa.
A kis piros sportkocsi csikorgó gumikkal indul a kereszteződésből, és élesen jobbra kanyarodva, lassítás nélkül hajt a zebrára.
A nő csak egy-két lépést tesz, amíg a száguldó autó megjelenik. Amint felismeri, mekkora a veszély, egy pillanatra megdermed, tágra nyílt szemmel mered az autóra, majd sikítva hátra ugrik – de a babakocsi elszabadul, billegve gurul tovább.
A lány éppen odaér, mikor a nő elbotlik a járdaszegélyben. Hanyatt esne, de a lány elkapja. A nő rohanna a babakocsi után, de a lány visszatartja, kezével eltakarja a nő szemét, a sajátját is behunyja, amikor a piros autó elszáguld előttük, és várja a csattanást.
A fiú jegyzetei szanaszét hevernek az úton, teleírt fehér papírlapok repkednek mindenfelé.
A néni felnéz a hirtelen zajra, a csokrot elejti, elhűlten bámulja a jelenetet, lassított felvételként játszódik le előtte az egész. Látja a lányt, ahogy elkapja a nőt, látja a babakocsit, ahogy gurul át a zebrán, a fiút, ahogy a babakocsit az utolsó pillanatban rántja magára, ahogy elesik, hallja, hogy a baba felsír, mikor kiborul az ülésből. A sportkocsi dörögve elhajt. Gondolkodás nélkül a gyermekhez siet, felveszi, nyugtatgatja, körbe forog, keresi, kinek adhatná, de pillanatnyilag nincs senki, hát a vállára veszi, és dúdolni kezd. A kicsi elhallgat és elnehezül. A néni csodálkozik, honnan tudja, mit kell tennie, hisz sosem volt gyereke.
A fiú feltápászkodik, felállítja a babakocsit. A lány odakíséri a sokkos anyát, nem engedi el, fülébe sugdos: minden rendben, semmi baj, minden rendben… A néni beteszi a gyermeket a kocsiba, de még fogja a kezét, amíg a fiú feltolja a járdaszigetre. Odaérnek mindannyian, mire befut a villamos.
Az anya és a néni egymás mellé ül, a néni simogatja a nő kezét, az pedig a gyereket nézi megkönnyebbülten. A fiú összeszedi a jegyzeteit, és felszáll a többiek után. Leül a lánnyal szemben. Szia, mondja neki. Szia, mondja a lány. Mosolyog.
