Kopár sziklák fölött színarany istenarc – Az utolsó napok

Az utolsó napok

Lehúztam negyven évet
ezen a világvégi, poros provincián,
ahol sosem történik semmi. Negyven éve
nézem a messzeségben a kopár
hegyek körvonalát, a sárszínű folyót,
azt a néhány nyomorúságos
utcát, a vályog- és faházakat,
(ahol nyaranta fuldoklunk a portól,
télen a hó elvág a külvilágtól),
meg azt a pár vidékies villát a dombon,
ahol a  savanyú szőlő terem,
fanyar, fukar bogyók egy naptalan vidéken
(a bor, ami belőle készül
jóformán  ihatatlan). A capitolium
megpróbál várost mímelni: középen
az ormótlan triász:  Jupiter, Héra és Minerva,
a durva, elnagyolt vésővonások,
harmadrangú mester kezére vallanak,
(ráadásul Minervának letört az orra!).
Különben mindegy: úgyse tiszteli
őket már senki, mint ahogy
Mithrászt s a többi megjegyezhetetlen
nevű és homályos eredetű
istenséget sem. Baj, betegség,
jégeső idején kapkodva és  hitetlen,
futunk szárnyuk alá, de elfelejtjük őket,
amint a nap kisüt. Legfeljebb puszta névként,
mint elcsépelt hasonlat tárgya élnek
tovább a gördülékeny
üres versezetekben – ilyenek
még itt, a világ végén is születnek,
pár megkeseredett,
kegyvesztett hivatalnok, leszerelt katona,
vagy száműzött szónok bíbelődik velük,
elűzni az üres esték unalmát.

Eközben a folyón túl,
szemek, akár éh farkasok szeme,
szempárok ezrei, tízezrei 
villognak vészesen: minket figyelnek
a tölgyerdők ködéből, ahol a szent ligetben,
a mély sötétségben, fában, patakban,
istenek élnek, a kopár sziklák fölött
színarany istenarc lebeg: a hold.
Ahol minden férfi harcos, a gyermek
alighogy járni megtanult, letört
ággal, kóróval a kardvívást gyakorolja:
durva vászonba öltözött
asszonyaik örökké
szoptatnak, és tűzgyújtással vesződnek,
nem ismerik a szerelem fortélyait, melyek
a csömörből  újabb vágyat csiholnak,
mert  nem ismerik, a csömört sem,
szűkös életüket komor erény
uralja és a vakhit vakmerése.

Néha megpróbálom magunkat
az ő szemükkel látni: az irigység,
undor  és megvetés kegyetlen
éleslátásával, vagy szenvtelen
vadász-pillantással, amely a préda
szokásait fürkészi a homályból:
szánalmas lények vagyunk, semmi kétség!
Veszélyérzetünk eltompult, a testünk
puffadt a tétlenségtől és a sok
hústól és egzotikus fűszerektől.
Unalom, szorongás és rossz emésztés
fakítja  sárgás szürkére a bőrünk –
szürkék vagyunk, akár az árnyak, 
sápadtak, mint  a holtak szelleme,
mert azok is vagyunk:
mozgó, táplálkozó, párzó halottak!
Árnyakként kóválygunk egy árnyvilágban,  
ahol az élet  forrása kiszikkadt,
lelkünk üres, elménk a semmit őrli,
megértünk  régesrég a pusztulásra! 

Sokszor, ha éjszaka
álmatlan járkálok, és nézem a vizet,
üresen fénylik, csillagok fekete tükre,
de én közeledő
csónakok árnyát látom, emberi
árnyakat, evezőik hangtalan
ütemes mozgását, fülemben az utolsó
percek csöndje,  mielőtt még kitörne
a falakat reszkettető üvöltés,
nyílvesszők sziszegése, reccsenés,
törött csonté, bezúzott koponyáké,
a láng süvöltése, ahogyan falni kezdi
a fát és vályogot, életem összegyűjtött,
lim-lomjait. Ha erre gondolok,
úgy látok mindent, ami most körülvesz,
az ezerszer megunt sivár látványt, a vályog
házak falát, Minerva törött orrát,
mintha máris csak emlék,
halványuló emléke lenne annak,
mi nemsokára por lesz és hamu.

S ettől minden megunt
tárgy hirtelen ragyogni kezd, telített,
izzó fénnyel, ahogy csak
sötétedés előtt szoktak a dolgok,
s egyszerre olyan  gyöngédség fog el,
a szeretet olyan vak áradása,
hogy annak töredéke,
egyetlen morzsája elég lett volna,
mikor még nem volt késő, mikor volt még idő,
hogy mentsem és megvédjem bármi áron
őket és önmagam.

Fotó forrása: YouTube