Muszka Sándor: Szégyen
Névtelen
Itt látható a nevenincs férfi
a kórházfolyosón, kacag és sír.
Ismeretlen nyelven kiáltoz,
nem tudni róla semmit.
Itt látható a nevenincs nő is,
tántorogva jár, álmait játssza el.
Simogat, ölel, gyereket ringat,
tépi, cibálja katéterét.
Itt látható a nevenincs gyermek,
égett arcbőrrel, riadt szemekkel.
Ha etetik, eszik, ha itatják, iszik.
És itt látható maga a kórház,
kitört ablakokkal, ázó falakkal.
Kertjében egy szál rózsatővel.
A zsúfolt szobákból nem látni ide.
a kórházfolyosón, kacag és sír.
Ismeretlen nyelven kiáltoz,
nem tudni róla semmit.
Itt látható a nevenincs nő is,
tántorogva jár, álmait játssza el.
Simogat, ölel, gyereket ringat,
tépi, cibálja katéterét.
Itt látható a nevenincs gyermek,
égett arcbőrrel, riadt szemekkel.
Ha etetik, eszik, ha itatják, iszik.
És itt látható maga a kórház,
kitört ablakokkal, ázó falakkal.
Kertjében egy szál rózsatővel.
A zsúfolt szobákból nem látni ide.
Egy napra még visszatér a nyár
Egy napra még visszatér a nyár,
fénycsóva biceg a kórházfolyosón,
a csövekben emelt morfiumadag,
makogtató láz.
Végigfut az arcokon,
táskásodik a plafonon a mész,
bomlik és hull,
nem áll, nyugta nincs.
Vonat hangja a falakon túlról,
sietős léptek, az alsó szinteken
esztelen lárma.
A kápolnában misére gyűlnek,
mosakszanak a harangzúgásban,
most oltják el cigarettáikat,
pont így szerette Isten az ő fiát.
Egy napra még visszatér a nyár,
végigbiceg a kórházfolyosón,
csattog a mankó, ahogy elhalad,
mit kerestek itt,
hol a madár se jár.
Album
Meghúzom itt magam, elfelejtenek,
s ki elfelejt, az már meg is bocsátott.
Nem így akartam, itt van a fénykép,
megcsókolom, szerettem nagyon.
Nyolcvankilencben állunk a gyár előtt.
Ez meg egy másik, itt érettségiztem.
Sört iszunk, azok az estis barátok,
az egyéves lányom járni tanul.
Az asztalnál jobbra ő volt a sógorom,
szilveszter éjjel vele rúgtunk be,
újév reggelre megbolondultam,
ma sem értem, mi történhetett.
Hét évet voltam bezárva,
meg akartam többször is halni,
sósavat ittam, és kétszer levágtak,
a jobb kezem béna, a balt lekötözték.
s ki elfelejt, az már meg is bocsátott.
Nem így akartam, itt van a fénykép,
megcsókolom, szerettem nagyon.
Nyolcvankilencben állunk a gyár előtt.
Ez meg egy másik, itt érettségiztem.
Sört iszunk, azok az estis barátok,
az egyéves lányom járni tanul.
Az asztalnál jobbra ő volt a sógorom,
szilveszter éjjel vele rúgtunk be,
újév reggelre megbolondultam,
ma sem értem, mi történhetett.
Hét évet voltam bezárva,
meg akartam többször is halni,
sósavat ittam, és kétszer levágtak,
a jobb kezem béna, a balt lekötözték.
Levegő
Emlékszem, akkor a munkásszálló előtt
álltam hajnalban, kezemben üveg.
Annyira csendes, békés volt minden,
nem reszkettem, nem zavart semmi.
Nem voltam többé a tékozló fiú,
akkor hajnalban a munkásszálló előtt.
Üvegszilánkok erdején át
édesanyám jött elém, és nevetett.
álltam hajnalban, kezemben üveg.
Annyira csendes, békés volt minden,
nem reszkettem, nem zavart semmi.
Nem voltam többé a tékozló fiú,
akkor hajnalban a munkásszálló előtt.
Üvegszilánkok erdején át
édesanyám jött elém, és nevetett.
Zéró
A folyosó végén egy hulla feküdt.
Az alkalmazottak rendre feljelentették egymást.
Egy otthon lakói magukra zártan,
minden a szabályok szerint.
Az alkalmazottak rendre feljelentették egymást.
Egy otthon lakói magukra zártan,
minden a szabályok szerint.
Szalonna, tészta, hús.
Szalonna, tészta, hús.
Legtöbbjüket láb nélkül hozzák.
Nem bírnak enni az ammóniától,
reszket a kezük.
Szalonna, tészta, hús.
Legtöbbjüket láb nélkül hozzák.
Nem bírnak enni az ammóniától,
reszket a kezük.
A csavargókra és kötekedőkre a kapus vigyáz,
nem lelik magukat semmiben.
A falat támasztják, cigarettáznak.
nem lelik magukat semmiben.
A falat támasztják, cigarettáznak.
Hó jő, mondják, fájnak a csonkok,
ütőerünket elszorították.
ütőerünket elszorították.
Tetem
Csonkok, fekélyek, szagló pelenkák,
bomlásnak indult, viruló tetemek.
Mint akik hosszú útról tértek meg,
ülünk a napon, és nincs szavunk.
Már elmondtuk százszor, mi elmondható volt,
csak magunkban hívjuk a késlekedő halált.
Perc múlik percre, vér cseppen, húgy csöpög,
annyira szeretnénk mindent feledni.
Az éjszakák sem enyhítik kínjaink,
emlékeztetnek arra, kik voltunk.
Átkozottak, kiket nem fogad be a föld,
és nincs helyünk sehol rajta kívül más.
bomlásnak indult, viruló tetemek.
Mint akik hosszú útról tértek meg,
ülünk a napon, és nincs szavunk.
Már elmondtuk százszor, mi elmondható volt,
csak magunkban hívjuk a késlekedő halált.
Perc múlik percre, vér cseppen, húgy csöpög,
annyira szeretnénk mindent feledni.
Az éjszakák sem enyhítik kínjaink,
emlékeztetnek arra, kik voltunk.
Átkozottak, kiket nem fogad be a föld,
és nincs helyünk sehol rajta kívül más.
Paletta
Kellett a piros – mindennél jobban.
Kellett a zöld is – a folytonos lebegés.
Az apró kis barna – hogy többé ne kétkedj,
a színt váltó sárga, kellett a kék.
És kellettek hozzá az oldódó porok
– kitölteni az űrt, mi végül is felfalt.
Kellett a zöld is – a folytonos lebegés.
Az apró kis barna – hogy többé ne kétkedj,
a színt váltó sárga, kellett a kék.
És kellettek hozzá az oldódó porok
– kitölteni az űrt, mi végül is felfalt.
