1. Az éden

 

Öleltelek méteres hóban,

a tó tavaszi énekében. 

Felidézve Amerikából,

ma is hiszem, ez volt az éden.

 

Azok az égi havazások

és Szibéria visszajárnak.

Tested templomát imádtam,

negyvenöt éves bősz vadállat.

 

Te nevetve szelídítettél,

veres hajú, orosz boszorka.

Hóban forogva ölelkeztünk,

úgy, ahogy nem tudom, mióta.

 

A havazás megbolondított,

berkenyeágról cinke nézett,

öled kútjából ittam ismét,

smaragdzöld szemed megigézett.

 

Amerikából visszanézve

mindez távoli, kusza álom.

A tó tavaszi énekébe

áttűnő arcunk mégis látom.

 

A fehér tajga elvarázsolt,

már nem voltunk fiatalok,

de ifjúságunk visszahozták

sámándobok, sámándalok.

 

Elveszetten öleltelek,

Éreztem, végre hazaérek.

Rajtunk, s a fehér ragyogáson

nem lehet úrrá az enyészet.

 

 

2. Autópályán, Amerikában

            

A tegnap a végtelen autópályán utazva

a kontinens belsejébe, a végcél Jova,

a végtelen kukoricaföldek között,

villámló délibábok jelenései közben,

hallgatva Amerika szavát és megidézve Walt Whitmant,

éppen egy éneket kezdtem volna el magamról,

amikor váratlanul feltűnt a szibériai tajga.

Havas berkenyeágak. Cinkék. Bokrok között játékfarkasok.

A tízéves Tánya kacagása, amint piros kabátkájában,

derékig süppedve a hóban felénk rohan,

és csilingelő nevetése átkel az évtizedek sivatagán,

megmozgatva faágakat, permetez hajadra a hó.

Te is nevetsz. Fiatal vagy még, elragadó,

szemed zöld tükrén feltámad minden, ami volt.

Ott vagyok én is, meggörnyedt, ősz szakállú aggastyán,

de te megismersz, karod kitárva lépsz felém,

csókod, mosolyod visszafiatalít.

Pörgünk az időben, emlékeink vándorai.

Feltűnnek a normandiai sziklák,

Pétervár hagymakupolás tornyai. A téli palota.

A Champs-Élysées. A Nyevszkij Proszpekt.

A Tuilleriák kertje. A Téli Palota.

Nevetsz, de szikrázó szemedbe fullad a táj, és

az Izsák hídon váratlanul takar el egy délibáb.

Felhőkarcolók a sztyeppén,

távolabb a Ladoga-tó hazudozó hullámai.

Csókák kerengnek a tornyok körül,

aztán elnémítja örök károgásuk egy erős,

méltóságteljes harangszó, bim-bam, bim-bam.

És ott állunk a Notre-Dame előtt. Szuzdáli nyár,

tétován ácsorgunk a kolostorok között.

Egyszerre szól negyven-negyvenkét harang,

és valahol a végtelen ukrán pusztákon,

fiatalon a fűbe fekszem hallgatni a föld hangjait.

Álom ez, eltévedünk labirintusában.

Nincsen ébredés. Ki nem juthatunk soha.

Végtelen amerikai kukoricaföldek között

imbolyog az autópálya. Megérkezhetünk-e még

egyáltalán valahova? Ha igen, hová?

Hallom Amerika dalát, a sztyeppéken kóborló,

örökké eltévedő szél hangjaiba vegyül.

Elragadják. És hullni kezd a hó.

Hatalmas, fehér hópelyhek keringenek,

eltakarnak mindent.

Csak egy berkenye merevedik ki,

alatta állunk, a háború második évében,

és elképzelni sem tudjuk: hogyan is lehet tovább?

  

 

3. Egyedül

 

Azok az égi havazások,

de Léna vajon hol van?

A csatornán ellebegve

magamat látom holtan.

 

A helyszín pördül, elforog.

A múltat visszahozzák

feldübörgő sámándobok.

Megérkezek-e hozzád?

 

Méteres hóban egyedül,

a kunyhónk tovatűnt már.

Elsüllyed, az éjbe merül

a szuzdáli örök nyár.

 

Kereslek a Champs-Élysées-n,

a breton tengerparton.

Kereng a sok, tétova én.

Visszamosom az arcom

 

egy szibériai folyó

jeges, tiszta vizében.

Pilinkéz szálkás porhó.

Álomban, félig ébren

 

együtt leszünk megint a 

kopár hegyen, az éjben.

Léna, orosz boszorka,

ugye visszajössz értem?

 

 

4. Amikor ujjaink összeértek…

 

A tóban úsztunk,

azt hiszem a Ladoga-tóban, reggel,

arccal a felkelő napnak, mert a láthatáron

akkor tűnt fel a tüzes narancs,

egy pillanatra olybá tűnt, vérzik a víz,

és azt hittem, ez az óceán,

a normandiai sziklákat visszatekintve,

mégsem láttam sehol,

rájöttem, a víz sem sós, amíg bámészkodtam,

óhatatlanul is ittam egy kortyot,

csupán az érzékeim játszottak velem megint,

ujjam tétován ujjadhoz ért,

miközben egymás mellett úsztunk,

mint mindig, villamos szikra rázott meg,

remegtem. „Mi ketten

vonzzuk és taszítjuk egymást!” – nevettél

a pétervári cukrászdában ismerkedésünk után,

amikor először érintettelek meg,

valami vers kéziratát keresve a táskámban,

s úgy éreztem, elektromos áram rázott meg,

mintha szikrázott volna csodálatos vörös hajad is.

Bevallottad azonnal, úgy érezted te is.

Nevettél. „Megráztuk egymást, polgártárs,

mint Krisztus a vargát. Kegyeskedjék

vigyázni velem, fiatalember!

Én veszélyes vagyok,

ha nem vette volna észre! Rázok!”

Vörös hajad, zöld szemed azonnal elvarázsolt.

Kitörök az üvegvilágból, éreztem már Párizsban

két év múlva, végleg rabul ejtve kezed,

és tétován forgott körülöttünk a füstös helyiség.

A vak zongorista a La palomát játszotta.

Azóta is, ha hallom, megjelenik ez a

ki tudja, hova tűnő, ócska párizsi kávéház,

és látlak, amint világoszöld ruhádban,

felkecskézett lábbal ülsz velem szemben,

elbűvöl kivillanó combod íve,

hosszú szipkából cigarettázva,

merőn nézel rám,

mint aki mondani akar valamit.

Örvénylenek karmazsinvörös pontok,

rám szegeződő, egy életre foglyul ejtő,

smaragdzöld szemed mélyén.

Ismerkedünk.

Félrehajtott fejjel hallgatod

az Üvegvilág mélakóros verseit.

És akkor, ott, az ihlet révületében,

mintegy görcsben írom az első,

a legeslegelső verset Hozzád!

És most, szembeúszva a felkelő nappal,

mondani kezdem ezt a

régen elveszettnek hitt verset.

Meg nem állíthat semmi.

Lehet, hogy a Bajkál-tóban úsztunk mégis?

Irkutszk volt szibériai utunk első állomása?

Emlékszel, nyári melegben érkeztünk oda,

Kiderült, csak másnap jönnek utánunk

ismerősöm küldöncei,

egy nomád életmódot folytató, vándor,

Szibéria végtelen terein kóborló

manysi törzs tagjai. Elhatároztuk: megfürdünk,

már Tánya is tudott úszni,

de egy idő után kiküldted, napozzon,

s mi szembeúsztunk a felkelő nappal,

valahol a sugárzásban, szemed mélyén

feltündökölt a bíborsziget,

amit te fogsz ígérni nekem,

és megint eszembe jutott első, neked írt versem.

Akár a Ladoga-tóban úszva,

vagy az óceánban, a normandiai sziklák alatt,

a Szajnában, a Néván,

olyan mindegy, hol, mondani kezdtem,

nem törődve, hogy újra és újra

megtelik a szám vízzel.

Te ámultan hallgattál,

és lassan megérintetted a mellkasom.

Éreztem, nedves szád a számra tapad,

kétségbeesetten biciklizve se bírtam

fenntartani kettőnk súlyát,

újra meg újra lemerültünk, de kit érdekelt?

És én heves csókjaid közben is

zavartalanul mondottam

a bennem csodálatos módon feltámadó,

régi verset.

 

Az üvegvilág megsemmisülése

 

Üvegvilágban éltem, árnyékomtól is féltem,

sötétségben sétáltam, de te eljöttél értem.

 

Széttört üvegvilágban is árnyékunkat láttam,

amint összefonódott. Bíborszigetünk vártam.

 

Bonyolódtak a dolgok. De veled leszek boldog

a bíborszigetünkön. Köröttünk víg koboldok.

 

Nem tudtuk, hogy mi jön. Tűzözön vagy vízözön?

Szorítottam a kezed, és megráztál. Az öröm

 

elvakított. A neved mondtam, érintgettelek,

és megrázott az áram. Mivé lennék nélküled?

 

Te vagy, akire vágytam. Tengerben, havazásban,

Párizsban, Péterváron. Szemedben örök nyár van.

 

Elsuhansz, mint az álom. Széttört üvegvilágom

romjain ücsörögve, sudár alakod látom.

 

Láncon totyogó medve. Vágyom nevetésedre,

A bíbor szigetünkön maradj velem örökre.

 

Aztán kiúsztunk a partra. Dideregtünk.

Szám kiszáradt, annyira kívántalak,

ha a Ladoga-tónál történt mégis?

Lehajtott fejjel, kézen fogva

indultunk el a villamosmegálló felé,

hogy visszadöcögjünk albérleti paradicsomunkba.

Ha Normandiában akkor,

a meleg homokban rohanva

igyekeztünk egy emberfej alakú szikla mögé,

remegve kihámoztalak dresszedből,

és máris egymást ölelve forogtunk a homokban.

Ha a Bajkál-tónál történt mégis, megsemmisülten,

botladozva indultunk Tánya felé,

aki hatalmas homokvárat épített önfeledten,

és ránk mosolyogva mutatta a tornyot,

amelyben van egy kis szoba,

ahol mi ketten fogunk élni,

amíg ő lenn, a huzatos termekben,

a hold szűrt fényében,

tündérekkel táncolva a királyfit várja.

„Mert, ahogy eljött éretted is papa –

nevetett Lénára, és huncut szeme megvillant –,

úgy jön el értem is a királyfi.”

Szél kelt,

felszárította a pocsolyákat és a könnyeket.

 

 

5. Egy csokor lila orgona

 

rémálom

 

Lila orgonát adtam neked,

régi szobánkban Péterváron,

és hallgattam szívverésedet.

 

Sokakért jöttek azon a nyáron,

vártuk, mikor szól az ajtócsengő,

ma olybá tűnik, mint egy rémálom.

 

Vörös hajadon hófehér kendő,

Asztrovot várjuk. De egyre késik.

Nehezen telik el az esztendő.

 

Gázrózsa lila lángjában fénylik,

ki tudja, olíva, smaragdzöld szemed?

Ívelt combjaid lököd az égig.

 

Arcomra tévedt lepke a kezed,

Forgunk rozoga, ócska díványon.

Tested testemre feszül, megremeg.

 

Túl a síráson, bún, kacagáson,

egyre ismétlem, Léna, a neved.

amíg Alekszej érkezését várom.

 

Köröttünk pucér, víg angyalsereg.

Hívnak. Virágos réten rohanunk.

Így őrizem a nevetésedet.

 

Egyszerre mozog négy lábunk, karunk,

repülünk. Túl a mezőn az éden.

Azt hittem akkor, hogy meg is halunk.

 

Túléltünk mindent. Tiéd az érdem.

Innen nem érti soha senki meg.

Visszamehetnénk? Csupán ezt kérem,

 

hátha végül tán, mégis megértelek.

 

 

6. A bíbor sziget

 

Mindig meg szerettem volna kérdezni,

hogy az a bíbor sziget milyen, és hol van?

A bíbor sziget, amit te ígértél nekem,

abban a pétervári cukrászdában,

ismerkedésünk első fél órájában,

miközben két év múlva Párizsban

a vak zongorista

hamisan játszotta a La palomát,

és engem már teljesen elvarázsolt

a zöld szemed.

Aztán a Bajkál-tó partján,

l939 júniusában arra gondoltam,

majd akkor kérdezem meg,

amikor ketten maradunk végre,

a homokvár toronyszobájában,

abban a toronyban, emlékszel,

amit kilencéves lányunk épített nekünk,

amíg úsztunk,

egymás ujjait alig érintve,

szembe a nappal…

De valahogy ez se jött össze,

ezt a tornyot se láttuk meg soha,

se a toronyszobát.

Mindig meg akartam kérdezni,

de állandóan közbejött valami,

hol egy bokaficam, hol egy házkutatás,

hol többet ittam a kelleténél,

hol egyáltalán nem ittam.

A tajgában vándorolva is örökké

meg akartam kérdezni,

és utána Péterváron is,

amikor, visszatérésünk után,

először sétálgattunk

a romok között, városunkban,

és néztük a Vezér plakátokról ránk tekintő,

engesztelhetetlen, hernyóbajuszos arcát.

Akkor is, amikor l946 szeptemberében

kiástuk a füzeteket a nyaraló kertjében,

és fennhangon olvastad a régi verseimet,

amelyeket, für alle Fälle,

amúgy is kívülről tudtunk,

hiszen már Lomonoszov megírta:

a természetben semmi nem vész el,

csak átalakul,

de ezek a versek nem alakultak át,

azok voltak, amik, és dideregtünk,

és rám néztél, és azt mondtad,

ugye, hogy érdemes volt, Vászja, érdemes…

De nem fejezted be a mondatot, némán néztél.

És a repülőn, Amerikába menet is

meg szerettem volna kérdezni,

de jött a bájos légikisasszony,

légörvénybe kerültünk,

fogtam a kezed,

rájöttem, jobb, ha nem kérdezek olyasmit,

amire pontosan tudom a választ.

A bíbor sziget mi voltunk ketten, Léna.

A bíbor sziget volt az életünk.

 

 

7. A vörösfenyők kísértetei

 

Azok az égi havazások

Szibériából visszajárnak.

Orgonálnak rőt farkasok.

Emléke sincs immár a nyárnak.

 

Ezüst holdfényben egy lapályon

Téged kereslek. „Gyere be!” –

suttogom, de elnyomja hangom

kecskefejők bús éneke.

 

Az első ősz Amerikában,

nagy tavak partján egyedül.

Még nem jöttél meg Washingtonból.

A hold arca vízbe merül.

 

Hajnalodik. Vörösfenyők közt

idegen árnyak imbolyognak.

Halott barátaim kísértnek?

Szellemei indiánoknak,

 

kiket véres harcok után

erről a földről űztek el,

s most didergőzve visszajárnak?!

A tóba fúlt hold nem felel.

 

Kimegyek a fenyők közé,

hajnal lopakszik a vízen.

Megint a sámándobot hallom,

megvéd Szibéria, üzen.

 

Aztán gépkocsi berregése,

guruló fény dűlőúton.

Éppen időben érkezel.

Árnyseregem tovaoson.

 

 

8. Oszip jelenései

 

Reggel feketerigók ébresztenek,

tolvaj szarkák csörögnek,

estefelé a szélkiáltók kórusa nyűgöz le,

éjszaka a baglyok huhogása.

A hold eszelős uszályában,

a vörösfenyők között

tétova árnyak köröznek.

Távolabb, a lapályon

lila lidércfények pulzálnak.

Hallom a hangokat is,

ilyenkor erősen magam elé képzelem

a sámándobot,

felemelkednek a dobverők,

nem fogja őket kéz,

mégis megszólaltatják a varázsdobot.

Tompa remegés árad mindenünnen,

és moraj hallatszik az alsó világból,

aztán eláraszt a felső világ békéje.

A sámándob elhalkul, véle tűnnek az árnyak,

békétlen indiánok szellemei,

csak Oszip marad, mindig csak Oszip,

szemürege vádlón mered rám a homályban,

mondani akar valamit, de csak tátog,

csontvázfeje inog a feltámadó szélben.

Már hetedik alkalommal jön el.

Vajon mit akarhat?

Csontujjai skarlát betűket rajzolnak a levegőbe,

de mielőtt elolvashatnám, ellobbannak,

és remegő árnya mögött feltűnik a farkas.

Miért élnél örökké? – kérdem magamtól,

hátam egy vörösfenyőnek vetve

nézegetem a baglyokat, sárgán villog a szemük.

A sűrűben valami kisebb állat motoz,

felhők mögé tűnik a hold,

a sötétségben is érzem,

hogy Oszip mondani akar valamit,

de képtelen megszólalni, nincs is szája,

hátrébb foszforeszkálva lobban el a farkas.

Erősen rá gondolok, biztatom, szólaljon meg,

mondja el, mi van odaát, hamarosan én is megyek.

„Gyere be – hallom a Léna hangját. – Megfázol.”

 

 

9. A két holló

 

Visszajárnak még Szibériából

fenséges égi havazások.

Szél sír holdfényben, a lapályon,

ónszürke égen varjú károg.

 

Tölgyfák között két holló sétálgat.

Egyik fekete, fehér a másik.

Csőrükben lopják a jövendőt.

Szibériától Amerikáig.

 

Házunk mögül, vörös fenyvesből,

kísértenek hű, baráti árnyak.

Eltévedek az életemben.

Szólongatnak. Régóta várnak.

 

A tó tükrén siklanak tova,

nem hozhatják vissza a múltat,

el nem vihetnek még magukkal,

égi káprázat közé hullnak.

 

Kerengnek sárga, veres levelek,

csattog felettünk mennyei olló.

Messzire tűnik Szentpétervár.

Mit akar tőlem ez a két holló?

 

Nyolcvannégy éves vagyok. Még mire

várok az őszben, Amerikában?

Álmomban egyszer holló voltam.

Barbár vidéken szabadon szálltam.

 

„Hazamegyünk-e? – kérdezi Léna. –

Honvágyad lehet, azért vagy fáradt.

Oroszországban biztos nagy hó van!…”

Egymásra nézünk. Tudja a választ.

 

 

10. Búcsú

 

Utolsó éjjel a faház remeg.

Mindennek vége. Búcsúzom. Vége.

Felhők mögött kereng a hold. Ezüst

fénye megtörik a tó tükrében.

Két vörösfenyő közül az árnyak

ugrásra készen, egymás nyomában,

még várakoznak. Talán elvisznek?

Nyugtalankodnak. Odasétálok.

Megnyugtatna, ha megérinthetném

őket, de kezem áthatol rajtuk.

Oszip is ott áll, indiánok közt.

Szél fésüli lucfenyők ágait.

Hullámra hullám. Nyugtalan a tó.

Búcsúzni jöttem. Elmegyek haza.

Ki tudja, menyi lehet még hátra?

Két felhő közül kibukkan a hold.

Lapályon görög. Magához vonzza

kísérteteim. Egyedül vagyok.

Most búcsúzom el Amerikától.

Képzelgéseim itt érnek véget.

Némán kerengek vörösfenyők közt.

Mit akarhattak tőlem az árnyak?

Miért nem visznek el már magukkal?

Sámándob pereg. Az alsó világ

lidércfényei még felvillannak,

de a tó fölött ugrásra készen

ott vár a hajnal. Fények emelnek.

Hullámok közül bukkan ki a nap.

Gyengül a holdfény. El is enyészik.

Mindennek vége. Elmegyek végre.

Vár Szentpétervár. Otthon már hó van.

Békebeli vad, nagy havazások.

Hazarepülök az orosz télbe.

Végére értem a hosszú útnak.

Elengedhetnek látomásaim.

Ha vége lesz, otthon legyen vége,

semmi esetre sem a repülőn.

 

 

11. A levelek, a levelek…

 

A levelek, a levelek.

Suttogó levéláriák.

A hangod vagy a szél susog?

Hogyan is lehetne tovább?

 

Szuzdáli harangok szava

kiáltja át az éjszakát.

Sereglenek vendégeink.

Hogyan ne lehetne tovább?

 

+ A versciklus – akkor úgy gondoltam, Bogdanov utolsó, nagy számvetéséről van szó! – megrendített. Mintegy legyezőszerűen tárult ki a versek sorozata, összegezve nagy témáit. Különben az Erie-tó partján íródott, 1989 őszén hetekkel hazatérésük előtt. Akkor már Léna nagymama is, ő is nagyon elfáradtak, láthatólag idegesítette őket a washingtoni nyüzsgés, s ezért édesanyám javasolta, hogy menjenek le a nyaralóba, pihenjenek, talán a táj békés csendje is jó hatással lehet rájuk. Ott, a tóparton s a vörösfenyők között sétálva, magányosan gondolta át életét, s írta meg a nyaraló napsütötte teraszán, az erős őszi fényben élete nagy összegező verseit. Igen, élete szereplői, helyszínei visszajárnak, legyezőszerűen nyílva szét tárják fel a múlt már elfeledettnek hitt, bűbájos vagy nyomasztó részleteit. Egyetlen szerelmi vallomás a versciklus, Léna nagymamához, akivel immár ötvenhét esztendeje járják az útjukat, amely immár az alkonyatba fut. És itt olvasható az Üvegvilágban és a párizsi füzetekben sehol nem szereplő első, Lénához írott szerelmes verse is, s feltűnik barátja, Oszip Mandelstam árnya is, az indiánok árnyai között kóvályog a vörösfenyők között, a hold rőt, ezüstös fényében, és valamit mondani akar neki, de nem tud megszólalni, nincsen szája. A halálra készül a költő várja az elkerülhetetlen véget, hogy majd, ahogy annyiszor megjövendölte, nyolc évtizede tartó földi vonulásának befejeződése után, végre szabadon, fénysugárként lobbanhasson tova egy másik világba. Igen, akkor, amikor megdöbbenve, meghatódva először olvashattam a verseket – csodálkozva is, honnan van még ebben az agár-sovány öregemberben ennyi erő? –, azt hittem, ezzel az utolsó, nagy, kíméletlen szembenézéssel lezárul költészete, de tévedtem. Még hátra volt két és fél év, s hazatérésük után, pétervári magányában fáradhatatlanul írt, egyre írt, mintha csakugyan bele akarta volna írni magát a jövőbe. De ez már egy újabb történet. – Tatjána Bogdanova

 

 

 

 

---

Fotó: Magyar Művészeti Akadémia