a pőreség fehér foltjai villannak fel, a sóhajok felett árkádok magasodnak, a nesztelen omladékain csók pihen. 

Az Irodalmi Jelen fiatal szerzőit huncut kis költői játékra kérte fel. Walt Withman Ének magamról című költeményét kellett továbbgondolniuk, amely Böszörményi Zoltánt, lapunk főszerkesztőjét is megihlette, Az irgalom ellipszise című verseskötetében szereplő Csak kezek, és lábak, és fejek és Randevú című verseiben hivatkozik a műre, egyes költői képeket vendégszövegként emel be. Szerzőink ezekhez a versekhez is kapcsolódhattak, nemcsak az amerikai költő szövegéhez. Arra voltunk kíváncsiak, a legfiatalabb költő-írónemzedék hogy viszonyul a testpoétikához, milyen új megközelítési formákat és kifejezésmódot használ a téma körüljárására.

Te nevetve szelídítettél,
veres hajú, orosz boszorka.
Hóban forogva ölelkeztünk,
úgy, ahogy nem tudom, mióta.

A védelmi falanx legalább olyan erőteljes, mint a támadó: "... amelyek nélkül egy hatalmas hang, egy erős szín hiányoznék a világirodalomból. A költő az ember nélkül, ez a költő - nagy és páratlan költő - enélkül az ember föl nem óriásodhatott volna. A törpéknek, akár a jeles törpéknek is, az óriással szemben nem szabad pöffeszkedő jogot érezniük a mindig fölényt jelentő megbocsátásra." – amiben egyet kell értenünk.