A part homokján eleven Isten jár

Tengerparti reggel Heideggerrel 

                          Kilin Sándor emlékére

Lármázd fel a reggelt,
az ijedségtől megdobban a tenger szíve,
told arrébb a Nap korongját,
te is elférhess mellette.
Leírt szavak,
partokat összekötő hidak függenek.
Mosolyod megvilágítja értelmüket.
Egyensúlyát veszti egy levél,
lehull,
időtér figyeli, míg földet ér.
Ennyi vagyunk:
a végtelen gyűrődései.

Hullámok tükrében

Lengened kell, akkor is,
ha már nem leng senki sem,
s hullámok tükrébe meredve
újra s újra
muszáj vallatóra fognod a végtelent.
De ha a meddő próbálkozások órája lejárt,
s a kérges gond fölé zömök felleg hajol,
látod-e, mit vontat:
gyermekkori emléket,
meg nem valósult tervet,
halakkal teli tengert,
halk reményt,
talán sápadt hiányérzetet,
áttetsző sejtelmeket?
Hányszor mondtad
magadba botolva:
Ha nem lehet,
hát nem lehet!
(Az elérhetetlen amúgy is naponta ingerel.)
És mégis,
többször tapasztaltad már,
küszöbödet átlépi a folytatás.
Hisz akkor is,
ha úgy véled, már nincs tovább,
tervezned kell az acélszürke mát.
Percet sem törődnöd azzal,
hogy az elmúlásnak is,
mint minden jónak,
egyszer el kell múlnia.

A telihold szétnézett a szobámban

egész nap hánykolódott medrében
a tenger
mintha magam láttam volna
azon a forró éjszakán
amikor rád gondoltam
de csak a telihold
nézett szét a szobámban
s kíváncsian olvasta a padlón
az ágyban heverő könyveim címét
majd vállat vont
és tovasiklott

ma egész nap a sziget
déli partján álltam
figyeltem a medrében
hánykolódó tengert
madarat gondoltam
pedig nem volt sehol
egy árva madár sem
az ember mindig ott
és az akar lenni
ahol
és ami nem lehet

Valaki

benned hullámzik a tenger
habjai aggódva hánykolódnak
addig nézed tűnődve
míg fehér fodraiból
valaki
aki voltál
visszatekint rád

Halászok

naponta figyelem
a tengerben halászó férfiakat
közéjük vágyom
súlytalanságukat és
súlyos életüket kívánom
mozdulataikat
ahogy alábuknak az ismeretlenbe

Barbadosi reggel

Cérnára fűzött gondolatsor
remeg a pálmafák nyakában.
A létezést az idő apróra tördeli,
türelmes virágok arca szűri át a fényt.
A tengerből páraoszlopok magasodnak
 a málladozó ég felé.
A hullámok testét lég horzsolja fel,
s a csalit felett kolibri áll.
A part homokján eleven Isten jár.

A némaság határán

Hullámot hullámra ír a tenger.
Csapkodó szárnyak fenn a fellegek.
Megállnak a némaság határán,
bántja őket a lelkiismeret.