Közös ügyeink

Ötvenes, úszósapkás férfi zihál a kettes rajtkőnél, a medence víz alatti peremén állva, jobb kezével a rajtkőbe kapaszkodva. Széles karcsapásokkal, nagy lendülettel közeledik egy másik, lábtempójával össze-vissza fröcskölve a szomszédos sávokban úszókat. Mikor a falhoz ér, ő is feláll a peremre, kifújja magát, a férfi felé fordul, és megkérdezi, indul-e.

– Pihenek még egy kicsit. Tudja, én adójogász vagyok. Igen megterhelő volt ez a mai nap.

– Nahát! Ez érdekes. Ugyanis én is adójogász vagyok.

– Nagyon örülök, kolléga! Megjegyzem, a karórájáról rögtön sejtettem. Kitűnő darab. Hány méterig vízálló?

– Köszönöm! Százötven méterig. De mondja csak! Nem találja különösnek, hogy egy medencében, éppen egyazon időpontban, két adójogász is tartózkodik?

– Ars longa, vita brevis! – nevetett az úszósapkás adószakértő.

– Értem, mire gondol. Nagyon szellemes! – nevetett most a kettes számú adójogász is.

Ahogy beszélgettek, észre sem vették, hogy egy harmincas éveiben járó, szép arcú nő is a falhoz ért. Fejét a víz fölött tartva, mellúszásban érkezett.

– Ne haragudjanak, hogy ismeretlenül megszólítom önöket. Tudják, megütötte a fülemet a latin szó. Önök véletlenül nem jogászok?

– De igen! – felelte büszkén az úszósapkás. – Adójogászok.

– Képzeljék, én is adójogász vagyok!

– Ezt el sem hiszem! Egyszerre három adójogász úszik egyazon medencében! – lelkendezett a kettes számú.

– Négy! – hahotázott a hármas rajtkőnél egy hatvan körüli, kopasz férfi. – Doktor Bezerédi László, szolgálatukra! Áfaügyek, végrehajtás, felszámolások – mutatkozott be vidáman.

– Corvo rarior albo – álmélkodott az úszósapkás adószakértő.

– Ahogy mondja – szólt oda egy fiatal, kissé molett nő az egyes rajtkőtől. – Konyár Andrea adójogász, mérlegképes könyvelő.

Nevettek az adójogászok, örömükben a vizet csapkodták, kacagták a világot.

– Ecce homo, kollégák! Hát ecce homo! – gurgulázott az úszósapkás, fuldoklott a nevetéstől, majdnem a peremről is lecsúszott, úgy izgalomba jött e váratlan találkozástól.

Nagydarab férfi közeledett a fal felé. Pillangóúszásban szelte a vizet, szélesre tárt karjaival nagy hullámokat vetve. Mikor a falhoz ért, bukófordulást kísérelt meg, azonban egy adójogásznyi hely sem volt már a falnál, így véletlenül a bájos kollegina hátáról rugaszkodott el. A nő először csak levegőért kapkodott, aztán gyorsan megjött a hangja. Feldúltan kiabált a férfi után.

– Hallja, álljon meg! Hogy képzeli ezt?

A férfi megfordult, lábával a vizet taposva levette úszószemüvegét, és kissé kiemelkedett a vízből, hogy széles válla is jól látszódjék. Ellenállhatatlannak szánt mosolyával a nőre nézett, és távoli csókot dobott felé.

– Normális maga? – kiabált dühtől vörösen a nő. – Én adójogász vagyok!

– Ne mondja! Magácska adójogász? – csodálkozott el őszintén a nagydarab. – Én is az vagyok!

Ebben a pillanatban, mielőtt elmérgesedett volna a helyzet, hirtelen megszólalt a hangosbemondó:

– Kérem a medencében tartózkodó adójogászokat, hogy fáradjanak át a kettes sávba, és ott folytassák sporttevékenységüket. A medence többi sávját, kérem, hagyják szabadon! Kollegiális tisztelettel az uszoda vezetősége.

Mikor a medencében úszó huszonhét ember meghallotta a hangosbemondót, megzavarodtak kissé, értetlenkedve néztek egymásra, nem is igen tudták mire vélni az utasítást. Még a kettes rajtkőnél verbuválódott szakértői közösség tagjai is furcsállkodva nézelődtek a szomszédos sávok felé. Aztán egy középkorú férfi az ötös sávban megtörte a mozdulatlanságot, és engedelmeskedett a felszólításnak. Esetlenül vergődött át a köteleken, hason csúszott át rajtuk, de végül elérkezett a kettes sávba. Lassan a többiek is követni kezdték, ki félénken araszolva, ki nagy tempóban, ki lendületesen a víz alatt érkezett. Végül mind együtt voltak. Csak egy idős, ősz hajú férfi úszott rendületlenül a hetes sávban. Az úszósapkás átkiabált neki.

– Uram! Mi a maga foglalkozása? – a férfi azonban nem hallotta, csak úszott tovább, nem is zavartatva magát. Az úszósapkás tehát még egyszer rákérdezett.

– Hogy én? Osztályvezető az adóhivatalban. Akarom mondani, nyugalmazott osztályvezető – mondta az öregember, a kérdésen értetlenkedve.

– Hát akkor jöjjön ide! – csapott a vízbe derűsen az úszósapkás. – Itt mindenki adójogász. Itt végre magunk vagyunk!

Megtelt a kettes sáv, szinte alig maradt hely, a köteleken is adószakértők csüngtek. A széles vállú, nagydarab férfi, aki a sor elején állt, nem feledkezett meg arról, hogy miért is jött, és pillangóúszásban megindult. A többiek is követték. Mindenki a saját tempójában, de vigyázva arra, nehogy összeütközzenek, nehogy zavaróan egymás talpához érjenek, nehogy kellemetlenül rátelepedjenek a kollégákra, beleúszva az intim szférába. Így szelték a habokat az adójogászok, fegyelmezetten, ahogy jogkövető emberekhez illik, senkit sem zavarva a kettes sávban. A medence kellemesen hullámzott, akár a Balaton egy meleg, tavaszi délutánon. Bölcs, visszafogott szakértelem lengte be az uszodát. Vígan úsztak a jogászok. Remek muri!, kiáltotta csak úgy a semmibe az úszósapkás. A többiek nevettek, kacarásztak, egymást biztatták.

A medence szélén álló két fehérköpenyes férfi karba tett kézzel figyelte a jelenetet. Csöndben tanulmányozták a medencét, majd kis gondolkodás után az egyik megtörte a csendet.

– Mozgásterápia – szögezte le gúnyosan. – Nem mondanám eredetinek. A diagnózis pedig…

– Vegyes felvágott – válaszolt a másik, és jobb kezével a vízre mutatott. – Ott, az úszósapkás például paranoid skizofrén.

– Grandiózus típus – bólintott az orvos.

– Feltehetően – hagyta rá a másik orvos. – De nézze, a lényeg, hogy jól érezzék magukat. Itt van szavuk. Itt ők fontos emberek. Itt ők valakik.

– Nem is tudom. Én nem terelném egy sávba őket. A végén még kárt tesznek egymásban. Pláne, ha valamelyik katatón.

– Nem érti. A lényeg a kooperáció – mondta a terapeuta, és megigazította a szemüvegét. – Fontos az együttműködés. Hogy legyenek közös ügyeik.

Aztán a lába mellől felvette a hangosbemondót, bekapcsolta, és elkezdte a tempót diktálni:egy-két-há, egy-két-há, egy-két-há!

A szakembergárda igyekezett felvenni a ritmust. Volt, akinek rögtön sikerült, mások gyengébb ritmusérzékük miatt esetlenebbül követték a tempót. Végül a terapeuta levette szemüvegét, és a medence szélén álló kis asztalra tette. Levette cipőjét, zokniját, majd a fehér köpenyt is, ami amúgy is esetlenül állt rajta. Immár fürdőnadrágban nyújtózkodott párat, megmozgatta tagjait, és a kettes rajtkőre állt. Nagy levegőt vett és elrugaszkodott. A széles vállú adójogász mögött csapódott a vízbe, talán kicsit a lábát is megérintette, de az nem szólt egy rossz szót sem.

Így úsztak mindahányan, szigorúan a ritmust követve: egy-két-há, egy-két-há, egy-két-há!