Abafáy-Deák Csillag: Egy szót sem hagyva ki – Kölüs Lajos: A szó világ nélkül, a világ szó nélkül
Abafáy-Deák Csillag
Egy szót sem hagyva ki
Egészen úgy, ahogyan írva vagy mondva volt, egy szót sem hagyva ki – lehet igazat és nem igazat mondani, emlékezni. Ahogy tetszik. Nem tetszik, ha hiányzik egy szó, egy vessző vagy egy pont. Egy pont határán sem, mert mindennek van határa. Egy szónak is, egy betűnek is (VersKép, Halotti beszéd, 2000). A világnak is, egy képnek is. Képtelenség szó nélkül kommunikálni. Vagy mégis? Az ember valamikor nem tudott beszélni, csak mutogatott, gesztikulált, mimikáját használta. Képes volt talán a gondolatávitelre is, olvasott mások gondolatában. Zsubori Ervin is olvas, szájról, hagyományról. Szóról szóra száll, fészket rak, összeszed mindent, ami a fészket fészekké teszi. Szavakból béleli a fészket, bársonyos puha. Milyen szép a magyar nyelv, azt mondja, képes valamire, ebben benne van a ’kép’ szó.
Aki szóról szóra tanulja meg a leckét, lehet magabiztos, de nem biztos, hogy érti is, amit megtanult. Pedig szóról szóra megtanulta (100 szó, Radnóti Miklós: Nem tudhatom…, 2009). Miként egy kém tanulja meg a titkos jelszót, titkot, amit át kell majd adnia, amit közölnie kell valakivel. A szó kommunikáció, jelzés, hogy vagyunk, létezünk, nemcsak a magunk, hanem mások számára is, hiszen értjük a szót. Szót értünk, akkor is, ha vitában állunk másokkal, ellenfelünkkel, ellenségünkkel, akikkel igazán nehéz szót érteni. Sokszor magunkat sem értjük. Fáj, ha nem értenek bennünket, nem értik vagy félreértik, amit mondunk vagy mondani szeretnénk.
Sokszor elakad a szavunk, megtörik a szó, sőt a lélek is (Szárnyas oltár, 1992/1995). Filmszakadás ez, képkockák jönnek, de nem folyamatosan. Hiányzik valami. Egy szó, egy mondat. Valakinek, elfogadjuk a szavát, mert hiteles, mert hű önmagához, a világhoz. A több szóból álló kifejezés, amely mást jelent, mint ami a szavak szó szerinti jelentéséből következne. Szó és jelentése, kontextusa nagyon fontos. Zsubori Ervin mixel, összerak szavakat, elhagy szavakat (Karakterek, Shakespeare: Hamlet, Monológok a megszólalás sorrendjében, 2017). Nem Bábel tornyában vagyunk, ahol sokasodnak a szavak, ahol zűrzavar uralkodik, mindenki más nyelven beszél, bár meglehet, hogy ugyanarra a szóra gondol, ugyanazt a szót emlegeti, ismétli – csak a nyelv más, miként az adott szó hangzása. Képsorokká alakítja a szavakat, még olvashatóak, sőt úgy írja őket egymás alá, hogy minden szó tisztán olvasható. A kép tere szótemető lesz, meghalnak a szavak, struktúrájuk válik fontossá. Asszociálunk, ahogy egybe vagy egymás után olvassuk a szavakat.
Rejtett és titkolt világba lépünk, amikor már a szavak is eltűnnek, holttá válnak, mint a Holt-tengeri tekercsek. Apokrif mondatok és szavak (Embernyomatok, Közös pont keresése, No3:Beethoven: 20. szonáta, 1991). Shakespeare-től, másoktól. A szavak összetettsége még formailag él, látszik, de egyben meg is szűnik, új jelentés hordoz, a kép világát, a forma világát. Nem a szavakat tisztázza, inkább a szavakat rendíti meg, billegteti őket, sőt megszünteti a szavakat. Inkább elnémítja őket, ahogy az ember belső beszédje is elnémított szavakból áll. Vagyis gondolatokból, érzésekből. Zsubori a szavak testét formálja át, miközben formájuk érzéki voltát hangsúlyozza. Itt már megszűnik a szó szerinti értelem, fogalom, a szó nélküli világ uralkodik. Ahogy egy kézszorításból is sok mindent megtudunk. Egységben vagyunk-e másokkal, kedvesünkkel, barátunkkal, ellenfelünkkel vagy sem. A szó világos fogalma szűnik meg, formálódik át. A szavak metamorfózisát látjuk. Az átalakulás csodáját éljük át. Egy szavunk sem lehet, egy szót sem ejtünk ki a szánkon. Csak csodálkozunk (Hetedik, 2003).
Elfog a kétség, hogy Zsubori elektrografikái olyanok, mintha egy vallás receptjei lennének, amelyek állandóan és szóról szóra idézik a Szentírást, az üdvösség igéit, írók, költők szavait – ugyanakkor mindig saját magához szabva értelmezi azokat. A szó még ugyanaz, de az annak tulajdonított jelentés már inkább beszél rólunk, mint a szó kimondójáról, Zsubori Ervinről, aki a középpont, aki egyben arra akarja kényszeríteni a Végtelent, hogy körülötte keringjen. Körülötte kering (PPP, 2006/2018), mert nem akar megváltást, csak szabadságot, hogy szabadon kifejezhesse azt, amit érez, amit gondol a világról, önmagáról (Grimm legformásabb meséi, 2000/2018).
A megértés kalandos útját választotta. Nyomogatjuk a mobiltelefont, a tévé távkapcsolóját, villanások, egyik kép a másik után. Pillanatról pillanatra változik a világ képe, semmi sem állandó, csak a képek kavargása. Zsubori Ervin ebben a folyton változó világban képes megállni, szétnézni könnyedén. A szó devalválódott, vagy a képi gondolat hódít világszerte? Vége a Gutenberg-galaxisnak? Fénymásológéppel, számítógéppel, telefaxszal vagy más elektromos berendezéssel készített grafikáiból szemlézünk. Az elektrografikus technikák ugyanis – „elmozdítás”, „kézikép”, „fényfestmény” – transzformációs eljárások, miként a „direkt felvétel” is az, hiszen a gépre helyezett háromdimenziós tárgyból kétdimenziós alkotás lesz (http://arnolfini.hu/arnolfini-szalon/kovats-borbala-az-elektrografika-e…).
Zsubori Ervin a tipográfia eszközeit használja fel arra, hogy a néző figyelmét a képi mondanivaló lényegére koncentrálja (Szabó Lőrinc: Különbéke, 22 negatív szó/ 22 pozitív szó, 2009). Megértse és elmélyítse a fontosnak tartott kulcsszavakat. Közvetítse minél jobban a művész által kifejteni kívánt mondanivaló szerkezetét, elemeit. Ehhez grafikai, tipográfiai elemeket használ. A tagoltság mellett az egyes részek összetartozását, az egész dokumentum egységét igyekszik megőrizni és kifejezni. A tipográfia alapvető céljai: felkelti a figyelmet, értéket ad, egyszerűsít, kiemeli a fontos részeket, rendszerez, egységet teremt, részekre tagol.
Egyik korábbi kiállításán láttam a N+1, avagy aranyból van a lányok köldöke iker képversét, amely spirálként szellemesen újrabetűzte a „magán” és a „mással” fogalmait (Magánhangzó analízis, Mássalhangzó analízis). (Abafáy-Deák Csillag – Kölüs Lajos, https://www.ujmuveszet.hu/2018/02/n1-avagy-aranybol-van-a-lanyok-koldok…)
Művei a vizuális költészetbe tartoznak. Olyan grafémákat hoz létre, amelyek maguk is nyitott művek, nemcsak a felhasznált irodalmi szövegtestek. Egyben a metafizika világát is megidézi, a misztikumot, a rejtettet, a rejtőzködő értelmet, a néma nyelvet, a nyelv előtti állapotot. A fekete és fehér képviselte minimalizmus, letisztultság a belső dizájnban is visszaköszön, a többértelműségre helyezve a hangsúlyt. Egy szót sem hagyva ki.
Kölüs Lajos
A szó világ nélkül, a világ szó nélkül
Kétezer-tíz márciusában Géczi János mindennap írt egy haikut, s azt elküldte e-mailben Zsubori Ervinnek, aki még aznap asszociált rá egy re-haikut. E sajátos költészeti párosnapló versei a Március-haikuk. Igaz, hogy most május van, és nem haikukat látunk, olvasunk, de szavakat annál inkább, mondatokká állnak össze, töredékké, elhalványodnak, összemosódnak, kiegyenesednek, kiemelkednek, rímelnek egymásra, egymás mellett és egymást kiegészítve állnak. Végül tektonikusan összesimulnak, ahogy a föld bazaltkérge, nem látni az illeszkedést, a forradást, a hegeket. Felhővé válnak a szavak, mondatok, verssorok. Elvesztik jelentésüket, immár képként néznek vissza ránk. Szó-képek, kép-szavak. Új vizualitás. Nem képverseket látunk, mint régen Apollinaire-től (A megsebzett galamb és a szökőkút), hanem a szövegképtelen világ képpé formált jelenét.
Zsubori Ervin alkotásai, elektrografikái a dolgok és érzelmek világába hatolnak be, ennek a látható és láthatatlan világnak új tartalmát és új összefüggését keresik, kutatják. Nincs itt prófétai szerep, sem az emberi jövőt boldogító igaz- és mesemondás. A köznapi olvasási móddal ellentétes teret alkot, léteznek a szekvenciák, a horizontális és vertikális, sőt átlós szókapcsolatok, gyakran nem létezik az értelmes olvasási mód. Betűzni lehet a szövegfolyamot, de összefüggő értelmét keresni bajos volna. Hiába ismerjük a verset, tudjuk kívülről, itt most az ismertet el kell felejtenünk, mert egy ismeretlen képi világ áll előttünk. Nekifeszülhetünk ennek az ismeretlen világnak, valóságismertünk kérdőjeleződik meg. Az olvasási szokásunk mond csődöt. Nem szöveget, hanem képet kell látnunk, olvasnunk.
Felfedező utat kell tennünk a képek között, felfedezni a rendszert, a struktúrákat, amelyek a képi világot szervezik, felépítik és működtetik. Nem a megszokott, korábban eltanult, megtanult ismeretekre, érzésekre, beidegződésekre, kontextusokra kell hallgatnunk. Zsubori Ervin nem a vágyott és álmodott emberi jövő felől közelít a képekhez, mint tette ezt Apollinaire. Ám Zsubori is kísérletezik kifejezési formáival, az elektrográfia adta lehetőségekkel. A látszó világ helyett egy képzeletbeli világot állít fel, hoz létre. Világában a logika él, szabályoz, fogja össze a bomló világot, a bomló szöveget, tartja fenn a rendet, még akkor is, ha a szövegtestek elmozdulnak, egymásra csúsznak, megszűnik saját létük, beolvadnak egy magasabb egységbe. Önmagát ajánlja fel, saját képzeletét, mit ért meg és fog fel abból a világból, amely körülveszi, amelyben él. Élteti a küzdelem, amelyet önmagával vív, a világgal. Nem a békét adó belesimulást választja, kerüli azt, a külső akarat mindenhatóságát. Önmaga akaratát hangsúlyozza, annak kockázatát, hogy amit létrehoz, az lehet, hogy téves, lehet, hogy nem jó, nem mindenkinek fog tetszeni. Biztos kézzel alkalmazza az elektrográfia mesterségét. Számolja a napokat (Az eltűnt idő Marcel Proust halála óta, 2018).
Arthur Schopenhauer könyvét, A világ mint akarat és képzetet idézhetném, mely szerint a gonosz és a kiszámíthatatlan akarat teremti és tartja a világot szenvedésekkel teli, örökös körforgásban. Az ember az, aki megpróbál szabadulni hatalmától, hol az esztétika (művészetek) útján, hol az etikai út révén, ahol is az aszkézis vezethet el az akarattól független szabadsághoz. Zsubori Ervin erős akarattal és szándékkal nyúl tárgyához, kifejező eszközeihez. Olyan egységet hoz létre, amely művészeti ágak színtézisét jelenti. Térbeli (kép) és időbeli (hang) művészetek válnak eggyé, a szó mint hang megszűnik, képi mivolta a tér és idő változását, hullámzását hozza létre. Merészen él a tipográfiai eljárásokkal, műveit a vizuális líraiság hatja át.
A szavak és betűk új viszonya, kapcsolata jön létre, amelynek rendje csak látszólag önkényes, nagyon is tudatos tervezés, elgondolás nyomán teremtődik meg, és jön létre újra, de már a nézőben. A sorokból kirajzolódó ábrákra, formákra figyelünk. Vagyis a képre, amely Zsubori Ervin képzeletében született meg, és amely képzeleti forma az elektrográfia módszerével elnyerte adott, végleges formáját. Végleges-e az adott forma? Minden bizonnyal, még akkor is, ha az adott műből nem egy példány létezik, hanem több is. Ám a kép olvasási módja, a néző által alkalmazott olvasási mód egyben meg is szünteti a végleges formát, mert a néző képzeletében kiegészül a kép, újrastrukturálódik, azaz átalakul, átformálódik.
Filozófiai megközelítéssel fogalmazhatunk úgy is, hogy Zsubori Ervin a világ egységét ragadja meg, tálalja elénk, annak egyidejűségével (szimultanizmusával). Nemcsak egymás mellé helyezi a képeinek tárgyát, a szöveget, hanem új struktúrában teremti újjá azokat, az elektrográfia szuggesztív módszerével. Leggyakrabban fekete és fehér felületek követik egymást, a színvilág tehát semleges, felidézi bennem a halál jelképét, a sötét világot, a fehér lepelt. A rajzszerűségre figyelek, a vonalakra, kereszteződésekre – mint a szövegből sugárzó áthallások. Átlépések egyik világból a másik világba. Áthallunk valamit, aminek nincsen hangja, de mégis halljuk, mert látjuk, reflexszerűen.
Lírai látomások egy lírainak nem igen nevezhető korban. A végtelent ostromolják ezek a látomások, az ismeretlent tárják elénk, amely a valóságban nem létezik, de agyunkban igen, mi teremtettük meg, hoztuk létre. És a világ tele ismeretlen dolgokkal, tele olyan kérdésekkel, amelyekre nem tudjuk a választ, sem ma, és talán holnap vagy holnapután sem. Zsubori Ervin az emberi tudatot veszi célba. Eltéríti a megszokott vágányról, nem a remízbe futtatja, nem is vakvágányra, hanem arra ösztönzi, csodálkozzon rá a világra, sőt önmagára, a titokkal teli világra, a titokkal teli emberre.
A gondolat elhal, mihelyt szavakban ölt testet – írja Schopenhaurer a már idézett könyvében. Lehet egyetérteni vagy ellentmondani neki, egy tény, Zsubori Ervin a gondolatait képekbe burkolta, képekből építi, hozza létre. Nem mondja ki, mutatja, ábrázolja. Ez a ki nem mondás képeinek ereje. Nem vezet rá semmire, nem tanít vagy okít valamire. Csupán láttat. A látás erejét adja vissza a nézőnek. Az önállóságát, mert a nézőt alkotótársának tekinti. Csendre kényszeríti a nézőjét, mintha Zsubori egy némafilmes lenne. Mintha emlékezne arra, hogy a némafilm sztárjai nem akartak soha megszólalni. A csend hiány ma, csend nélkül unatkozni, élni sem tudunk. On air – ismerjük a feliratot, adásban van. Csendre int. Az air (ária) jelenthet egyszerűbb hangszeres zenedarabot is, többnyire kétrészes dalformában. A korálzenében a fő dallamrészt jelölték evvel a szóval. Zsubori elektrográfiái hasonlítanak a korálzenéhez. A koráldallamokra az egyszerűség és jól énekelhetőség jellemző. Ritkák a nagy hangközugrások, ambitusuk kvint és oktáv között változik. Általában modálisak vagy tonálisak, módosított hangok nem sokszor fordulnak elő bennük.
