Ugrás a tartalomra

 

Nők a cekkerben

A szív

 

Csak egy köteg izom, mantrázom, semmi közöm hozzá, nem az enyém, bármi történjen, én végül kisétálok innen. Pitvarok, kamrák, jobb- és bal oldalon, billentyűk, erek. Nem hagyom, hogy bármi megérintsen! Az elmúlt húsz évben sikerült bezárnom a szívem, igazi cápa lettem. A mosdóban állunk, a kollégám beszél, bólogatok, megmosom a kezemet.

– Lépjen magasabbra, onnan jobban lát és szóljon, ha rosszul van – mondja a professzor, majd felveszi a maszkot. Rettegek, hogy hamarosan minden orvos meghal a műtőben, egyedül maradok a felnyitott mellkasú beteggel, be kell fejeznem az operációt. Kiver a víz. Riporter vagyok, nem tudok operálni. Főnök akarok lenni, ezért jöttem ide, ezzel a riporttal kiüthetném a rovatvezetőt a székéből. Reggel idefelé a dugóban arra gondoltam, ha a beteg a műtőasztalon meghalna, nagyot ütne a cikkem. Emiatt akkor sem volt és most sincs lelkiismeret-furdalásom.

Emelvényen állok, amit a műtőasztal végéhez toltak, a beteg fejéhez. Olyan kis lépcsőszerű dolog, amit a könyvtárakban használnak, hogy az olvasók elérhessék a magas polcokat. A legfelső fokon várom, hogy a szike belemélyedjen a szövetbe. Mire beöltöztettek és sterilizáltak, az altatóorvos már elvégezte a feladatát. Amikor meglát, hadarja: az alvó nő hatvannyolc éves, szívkoszorúér-problémája van. Bámulom fején a zöld kórházi fityulát, a szájába dugott vastag csövet. Szeme csukva, de a szemhéja alatt még meg-megremeg a szemgolyó. A melle nagy és zsíros, fekve szétterül a testén, a hasát is hájasnak képzelem, bár le van takarva. Arca sápadt, amikor kérdezem, rendben van-e így, biccentenek. A professzor készülődés közben odaveti az altatóorvosnak, ha nem küldték volna rá az újságot, más operálna, de mivel címlap sztorit és kiváló reklámot szeretne, maga jött.

A műtőben közben egyre gyorsabban peregnek az események. Szavakat hallok a maszkok alól, de azokat nem értem. A furcsa ollószerű fémszerkezet elmerül a nyitott mellkasban, szétfeszíti a bordákat.

Csak csont, vér és hús, mantrázom. Nem én vagyok és nem az én rokonom, semmi közöm az egészhez. Főnök akarok lenni!

Hánynom kell.

Eszembe jut a tavalyi riport, akkor hánytam először munka közben. Falusi lakodalom, tyúkkopasztás, a forró vízbe mártott toll és bőr szaga. Ilyen lehet a pokol bűze. Az asszonyok kopasztottak, beleztek. Macskák dörgölőztek a lábukhoz. Az eléjük dobott belet rángatták, húzták. Végül pálinkával tették rendbe a gyomromat.

Nem tudom, mióta operálnak, nem érzékelem az időt. A műtőasztalon fekvő asszony arcát bámulom, hogy ne lássam a szétterpesztett bordák alatt tátongó mélységet. Félek, ha odanézek, beszippant.

Igazi cápa vagyok, ezt is kibírom!

A nő egyenletesen veszi a levegőt a csövön keresztül. Homlokán tengernyi ránc. Szeme alatt sötét árok, szemhéja puffadt. Biztosan átvirrasztotta az éjszakát, titokban sírt, ne lássák, hogy fél, imádkozik, felkészül a halálra. Nagyanyám, mielőtt meghalt, a fülembe súgta: eljött az időm. Évek óta nem voltam a sírjánál, halottak napján sem, pedig egyszer jártam abban a temetőben, egy ismert színész temetéséről tudósítottam. Most megfogadom, a jövő héten elkísérem a nővéremet a sírhoz, ő havonta megy. Ettől a gondolattól melegség önt el, görcsöl a gyomrom, a Miatyánkot suttogom. Elkapom tekintetem a sápadt, merev arcról.

 Csak egy idegen, csak hús és szövet, csak egy cikk, én meg cápa vagyok, erősítem magamat.

A bordaterpesz maximumig tárul, sárga folt bukkan elő a mélységből. Csalódottan bámulok, kérdezném, hol a szív, az a vörös, lüktető izomtömeg, ami miatt itt állok, de nem merek szólni. Az egyik orvos az éles pengével megnyitja a sárga foltot. Rám néz, magyaráz, szeme csillog, homlokán verítékgyöngyök. Nézze csak, mondja, ez a sárga, a zsírréteg. Így jár, aki szalonnát eszik. Röhög. A többiek is nevetnek. Gyakorlott mozdulatokkal lefejti a zsírt a szívről, pont úgy, ahogy a lakodalomra készülő asszonyok szedték le a hájat a tyúkokról. Az orvos állítja, ezzel most meghosszabbították a beteg életét, kapott néhány ajándékévet, pedig a koszorúéhez még hozzá sem nyúltak.

A professzorhoz fordulok: maga mit csinálna az ajándékéveivel? Itt hagynám ezt a kócerájt és világkörüli útra mennék. De ezt meg ne írja! A stáb ismét nevet, udvariasságból én is mosolygok. Arra gondolok, az még jobb cikk lenne, ha a professzor kapna agyvérzést műtét közben és ő halna meg, nem pedig ez a szerencsétlen nő.

Újra hánynom kell. A falon lévő csempén hajszálvékony repedés, bámulom, hátha attól jobban leszek.

Ha tudnám, mennyi van még hátra az életemből, csinálnék egy táblázatot, pontosan leírnám, mit kell megtennem, gondolom. Eszembe jut az apám, meg kellene látogatni a szeretetotthonban. De ott büdös van, az öregek pedig méregetik az idegeneket. Utalom ezt. Mégis, most először nem keresek ellenérveket a látogatásra, a nyitott mellkason tátongó lyuk elnyelte az apám ellen felsorakoztatott vádjaimat. Most biztosan elmegyek hozzá, suttogom a maszk alatt újra és újra.

Éles géphang térít magamhoz. Az emelvényről fehér hangyaboly a műtő. Semmit nem értek a beszédfoszlányokból, de érzem, baj van. Az egyik orvos két kézzel belenyúl a nyitott mellkasba. Attól tartok, mindjárt kiemeli a szívet és a kezembe adja, kezdjek vele, amit akarok. Egyre több a műszer, orvosok tolonganak az asztal körül. Rémültek. A professzor áll és néz, gumikesztyűjén feketévé öregszik a vér. Órák teltek el vagy csak percek? Nem tudom. A fehér hangyaboly elcsitul, a gépvisítás megszűnik. Csend. A halál időpontját a műtősnő egy nagy könyvbe jegyzi be.

Ezt nem írhatja meg, néz rám a professzor. Arra gondolok, nem veheti el tőlem életem legnagyobb sztoriját, meg a főnökséget. Elhatározom, leleplezem, mert bár pontosan nem tudom, miért halt meg az asszony, de érzem, a professzor hibázott. Nézem, ahogy a halott asszonyból kihúzzák a csöveket, lekapcsolják a gépeket.

Elmúlt a hányingerem.

Miközben az előtérben a szemetesbe dobálom a műtőben viselt sterilruhákat, elhatározom, nem érdekel semmiféle fenyegetés, megírom, amit láttam. Azt is megfogadom, felkutatom a halott nő családját, sőt keresek nekik egy ügyvédet, aki milliókra perli majd a kórházat.

Cápa vagyok!

Előveszem a telefonomat, a jegyzetek közzé beírom: család, ügyvéd, nagyanyám sírja, apám meglátogatása. Kicsit lejjebb: vért adni a Vöröskeresztnél.

Egy évvel később, miután sem a halott nő családját nem kerestem fel, se pénzt nem szereztem nekik, sem a leleplező cikket nem írtam meg, sem nagyanyám sírját nem kerestem fel, sem az apám nem látogattam meg a szociális otthonban, de még csak vért sem adtam, ismét riportra megyek. A szűk kis utcában hatalmas dugó. Mentőautó próbál előbbre jutni, mindenki félreáll. Eszembe jut az egy évvel ezelőtti műtét, a sápadt arcú nő, hogy bár megígértem, semmit nem tettem. Belenézek a tükörbe. Üres vagyok.

 

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.