Ugrás a tartalomra

 

A piros-fekete önfeledt táncot jár

Kányádi Sándorra emlékeznek az Irodalmi Jelen szerkesztői

Böszörményi Zoltán
MAJORANA KOLOZSVÁRON EMLÉKRE TALÁL

                  Kányádi Sándor 85. születésnapjára

 
Nyújtom a karom,
az emlékig ellátok,
a piros-fekete
önfeledt táncot.
A tűzpiros magány
szívembe fúlva,
fekete gondokat
ölel bennem újra.
Kétségét az ember
soha nem felejti,
öröme, ha marad,
az is csak szemernyi.

      Legények csapata, lányok,
      tüzes rózsák
, vad virágok.

Némán, kéz a kézben, konok szürkületben,
fényes tekintetük ölelkezik vétlen,
ajkukra az alkony vérsugara surran,            
feljön a Hold, s deli széllovakat ugrat.

      Legények csapata, lányok,
      az élet nagy tüze lángol.
      Feketében feszít a legény,
      piros a lány arcán a fény.

A Szamos partja néma és rideg.
A fodros víz felett emlék siet.
      Tükrében szomorú csillagok
      oldanak kesernyés illatot.

      Mint aki sohasem táncolt,
      nélküle élni is kár volt,
      legények csapata, lányok,
      tüzes rózsák, vad virágok.   
     

A tűzpiros magány
szívembe fúlva,        
fekete gondokat
ölel bennem újra,
a piros-fekete
önfeledt táncot.
Nyújtom a karom,
az emlékig ellátok.


Laik Eszter
SÁNDOROK KÖZT SÁNDOR BÁCSI

Jó néhány évvel ezelőtt egy könyvkiadóban dolgoztam, s ő bejött valami papírügyeket intézni, szerződés-aláírás egy pályázathoz vagy valami hasonló… Otthonosan huppant le az egyik félreeső, kopott fotelbe, simléderes sapkáját az ölébe ejtette, én pedig a dokumentumokkal sertepertéltem körülötte, és mutattam, mit, hol kellene szignózni. Nem tudtam, hogyan szólíthatnám. Itt kellene aláírni, s itt… Kávéval kínáltam, ásványvízzel, de kínban voltam – „Kányádi úr”? Szörnyen hivatalos. „Sándor”? Ez túl bizalmas, először találkozom vele személyesen, hogy jönnék én ehhez. „Ön”? „Iszik-e Ön kávét?” Még viccnek is rossz. Így hát, minden feltűnés nélkül, elegánsan megkerültem a megszólítást. Mondom, feltűnés nélkül, olyan észrevétlenül siklottam át e zavarba ejtő kis kommunikációs csapdákon, ahogy olajozott felületen siklik egy gépelem.
Aztán egyszer csak, fel sem pillantva a papírokból, mintegy mellékesen megkérdezte:
– Miért nem szólít Sándor bácsinak?
Torkomra forrott a szó. Micsoda éles szemű, akarom mondani, éles fülű, mekkora emberismerettel bíró, tapasztalt vén róka! Hogy rátapintott a problémás pontra, és hogy kihallotta egyből, hol a lényeg itt és most kettőnk között, míg elveszve matatunk a hivatalos iratok halmában! Bármilyen banális, számomra mégiscsak nagy tanulságok rejlenek a történetben (ez teszi egyáltalán történetté), melyek Kányádi költészetéhez, Sándor bácsiságához is kulcsot adnak.
Személyesség nélkül ugyanis értelmét és emberségét veszti minden mozzanat. Még ha csak egy papír aláírásáról van is szó. Személyes megszólítottság nélkül nincs költészet sem – az van a legkevésbé –, a költő, aki folytonosan égnek vagy földnek fordított arccal beszél, maga marad a maga közönsége.
Nem kerülhetjük ki a megszólítást. Ehhez talán kérdeznünk kell, hisz nem biztos, hogy rögtön értjük egymást, ha egy nyelvet beszélünk is. Később tudtam meg erdélyi barátoktól, hogy a bácsi arrafelé a tisztelet jele – nem úgy, mint mifelénk, a fővárosban. Meg kell hát tudni ezt-azt a másikról, megismerni, honnan jött, és hogy mi mit jelent neki, ami nekünk esetleg mást. Venni kell a fáradságot a megismeréshez. S aztán élvezni a gyümölcsét. Semmi sem jólesőbb, mint a közös alapokra felépített személyesség. Lelkesen szólítom azóta Sándor bácsinak, tudván, hogy a szeretetteljes tiszteletnek ez a legadekvátabb formája. Minden egyéb erőltetett, nyakatekert képtelenségnek tűnik ehhez képest – Kányádi nem lehet más, mint Sándor bácsi.
Abszolút értékét tekintve, és relatíve is, eddig élt Sándoraink mellett. A magyar költészetben mindent elmondanak a nevek: a szinte gyerekfejjel forradalmárrá érő Sándor csak Sándor lehetett, még szüleinek is; a meglett bölcsként is kisgyerek Sanyika nem vetkőzhette le huncut Sanyi-manóságát egész életében. És itt van harmadikként Sándor bácsi, aki szólaljon meg bármilyen hivatalos eseményen, Sándor bácsiként teszi. A gyerekek néha keverik is a Sándorokat. Mint egyszer elmesélte, őt is olykor Petőfi Sándor bácsizzák, amikor verset tanít a legkisebbeknek. A kócos fejekben a költészet még nem bonyodalmasan szétszálazott magánügyek sokasága, hanem egy és oszthatatlan, a Sándorok dolga. Csak jólesően meríteni kell belőle, mint egy nagy fazék finom levesből, mindegy, hogy ki teszi a tányérunkra. És talán így is van.
Kányádi Sándor bácsi az a típus, aki abban leli örömét, ha ízlik a „leves”. A költészet örömszakácsa. Ha körülülik az asztalát, betöltötte a küldetését. És körülülik, évtizedek óta, nem hagyják felállni sem. Fogalmam sincs, mi a titka. Nem népies, nem modern, nem erdélyi, nem pesti, nem gyerek és nem felnőtt, nem kötött és nem szabad ez a verselés – hanem az összes együtt. De még az sem. Sándor bácsi, ő maga. A költészete csakis önmagával jellemezhető, önmagával szorozható és osztható.
Amikor végeztünk a dokumentáció aláírásával, szedelőzködött, aztán elbúcsúzott. Rákérdezett még egyszer a keresztnevemre. Ha szélsebesen tovább is sodort bennünket az idő, akkor és ott fontos volt neki, hogy tudja.

Varga Melinda
A VERSRŐL

Kányádi Sándor Atyafiság című körömversére
    
„a vers is akár
a beton évekig hőt
termelve köt meg
s ha megkötött vulkáni
kőzetekkel lép atyafiságba”

A vers  képzelt világok kapuja.
Túlélőcsomag a valóságra,
a hó illatú tavaszokra, amikor az
ember arcát véresre csipkézi  a dér.
Képzelt hajókat tervezhetünk vele
az Isten háta mögött lakóknak.
A vers altató a rémálom
szmogos előszobájában.
A grafitrím egyre magányosabb
és ódivatúbb, helyette elegáns
szövegszerkesztők, ujjak alá
puhán simuló kockabetűk
veszik át a stafétát.
A versben meg lehet pihenni,
napfürdőzni a sikkes szonettek hátán,
a vers így lesz néha
lusta nyári árnyék,
máskor meg kohó, vulkánokban forró
erő, ami városokat rombol,
majd épít tornyokat  homokból.
A vers a lehetetlen szerelmek
szövete, a bőrünkre égnek észrevétlen,
s olyanok leszünk tőle,
mint az Olümposzon lakó istenek.
Az igazi vers az, amit mondani kell,
évtizedes szavatosságú elixír,
és nem a pillanatnyi állapotok
udvarias szolgája,
az igazi versek kőzetét nem bomlasztják
meg sem földrengések, sem hegyi patakok
csiklandós-finom érintései,
megmarad gépiesített évszázadokra is
amolyan luxuscikknek,
amit csak néha, nagy ünnepekkor
fogyasztanak az ínyencek és az egészen
különleges álmodozók.

 

Fotók: Laik Eszter, Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.