El nem küldött levél Pilinszky Jánosnak

Képtelenség kijózanodni a világból.

Ki megölelt, tán nem is szeretett.

Sivár falak között kallódtál szertelen,

benned dalolt mennyország és pokol.

Mi összetartott,

ellenséged is lehetett,

erők sodrásában menekültél,

rohantál az éj kazlai között.

A parázna szerelem mire kellett,

ha együtt élni veled nem tudott?

Roppant seregek, zászlót lengetők

vitték, hirdették: itt vagyok,

és azt is:

ha újra ellenállok, talán veletek maradok.

A közöny degeszre tömött

hátizsákját soha nem cipelted válladon.

A gőg,

csak a gőg gyújtotta lángra az időt,

mert ki hervadni készült,

maga előtt görgetett

élőket és holtakat,

a lázadók szívébe

oltotta a lázadást.

A panasz vörös hegyű

lándzsákat repített a kék égre,

de itt, a földön is,

kék volt a magány,

felette a tűnődés

és a félelem fekete madarai,

iramlottak át meg át.

Száműzött,

ki a csönd sorsát

mellébe zárja,

kékülő szájjal

fájdalmat kiált?

Vezekel, ki rád talált,

titkok szövetét

kegyelemmel szövi át,

felpróbálja a kéjruhát.

A hajnal rendszerében,

értelmet erősít a fű.

A csillagok visszavonulására

csak az figyel,

kiben a lét már megpihent.

Ránk testáltad a jövőt,

a szomorú kételyt,

a szép és tiszta kiábrándulást.

Néma tutaj úszik

a nyugtalanság vizén,

kérges árnyékot

növeszt a fény,

az öntudat párnáin tündököl

szép fejed.