El nem küldött levél Pilinszky Jánosnak
Képtelenség kijózanodni a világból.
Ki megölelt, tán nem is szeretett.
Sivár falak között kallódtál szertelen,
benned dalolt mennyország és pokol.
Mi összetartott,
ellenséged is lehetett,
erők sodrásában menekültél,
rohantál az éj kazlai között.
A parázna szerelem mire kellett,
ha együtt élni veled nem tudott?
Roppant seregek, zászlót lengetők
vitték, hirdették: itt vagyok,
és azt is:
ha újra ellenállok, talán veletek maradok.
A közöny degeszre tömött
hátizsákját soha nem cipelted válladon.
A gőg,
csak a gőg gyújtotta lángra az időt,
mert ki hervadni készült,
maga előtt görgetett
élőket és holtakat,
a lázadók szívébe
oltotta a lázadást.
A panasz vörös hegyű
lándzsákat repített a kék égre,
de itt, a földön is,
kék volt a magány,
felette a tűnődés
és a félelem fekete madarai,
iramlottak át meg át.
Száműzött,
ki a csönd sorsát
mellébe zárja,
kékülő szájjal
fájdalmat kiált?
Vezekel, ki rád talált,
titkok szövetét
kegyelemmel szövi át,
felpróbálja a kéjruhát.
A hajnal rendszerében,
értelmet erősít a fű.
A csillagok visszavonulására
csak az figyel,
kiben a lét már megpihent.
Ránk testáltad a jövőt,
a szomorú kételyt,
a szép és tiszta kiábrándulást.
Néma tutaj úszik
a nyugtalanság vizén,
kérges árnyékot
növeszt a fény,
az öntudat párnáin tündököl
szép fejed.