Ugrás a tartalomra

 

A magyar költészet jászola

A magyar költészet alig ismert, egészen korai nyomait tárta fel hallgatósága előtt Mandics György, akinek előadását népdalok, citera- és gitárjáték, valamint vetített képek is színesítették a Magyar Művészeti Akadémia estjén.

 

Mandics György a Magyar Művészeti Akadémia Élőfolyóirat-estek sorozatában tartott vetített képes előadást a Műcsarnokban elveszettnek hitt kora középkori költészetünkről. Mezey Katalin, az MMA Irodalmi Tagozatának vezetője köszöntötte a jelenlévőket, majd Csisztay Gizella polonista, műfordító mutatta be röviden Mandics György, az „igazi erdélyi polihisztor” életútját a temesvári indulástól a tanári, majd az újságírói munkán keresztül a sok kötetes tudós munkásságáig. A költő-tudós pályájából kiemelte találkozását Tar Mihály hagyatékával, melyet a költő dédunokáján keresztül kapott meg, illetve a Róvott múltunk című hatalmas munkát, amely minden egyes kötetének szinte önálló története van. Az indulás volt a legnehezebb, ugyanis a Gondolat Kiadó, amely 2007-ben megrendelte Mandicstól a könyv megírását, visszalépett a kiadástól. Hogy a mű megjelenhetett, Böszörményi Zoltánnak köszönhető, aki saját maga finanszírozta a kiadást. A mű 2011-ben megkapta a legjobb nyelvészeti kötetnek járó díjat. A követező két kötetet a román állam támogatta.

mandics-harman

Az MMA estjén Mandics György munkásságának egyik legizgalmasabb szeletét ismerhettük meg, mégpedig a Balassi előtti korból származó magyar költészet „leleteit”. A versek Jegercsik Csaba színművész hangján, illetve Csonka Boglárka (ének, citera) és Major Róbert (gitár) előadásában életre is keltek – régi századok hangulatát elővarázsolva a Műcsarnok előadótermében. „Mind azt mondja, ki nem tudja / hogy én nem búsulok soha” – énekelte Csonka Boglárka nyitányként a széki népdalt (és még több szép magyar dallamot), majd Mandics György vette át a szót.  Az alaptézis, magyarázta, hogy a régi magyar költészet zömmel elveszett, ám az első ránk maradt szöveg, a Pannoniai ének őrzi a magyar népdal hatását. A leggyakoribb középkor végi versek nyolcasok, amelyek Szent Ambrus latin himnuszfordításai formájában terjedtek el. A rovásírás-kutatás legfontosabb eredménye, hangsúlyozta a tudós, hogy felfedezték: 124 verses szöveg maradt ránk. Ezek közül a két legrégebbinek látszó csoport hat-, illetve hétszótagos sorokból áll.

A kutatók munkáját segítette az a II. Lajos király számára készült „tananyag”, vagyis daloskönyv, amelyet a királynak ahhoz kellett elsajátítania, hogy a magyar trónra ülhessen. Az összeállítás első része a magyar hitvilágról szól, melyben Kám az ősapa, akitől mindenki leszármazik. Jegercsik Csaba előadásában meg is hallgathattuk a Kám és fiai című verses szöveget, melynek képei, hasonlatai messze túlmutatnak egy száraz genealógián: igazi líraként szól a mű. „Elöö fiu vala Kus (…) kiböl nagy nép árad”; „ötöd vala Szizár, kitül Hunor s Magyar nemzete ered…”  – vagyis a versben ötödágon megjelennek a magyarok. Minden nép egy vizet jelképez, magyarázta Mandics György, valamely folyó útján érkezik. Attiláról például tudjuk, hogy a régi Volga folyó, az Etil nevét hordozza. Minél nagyobb folyóról van szó, annál nagyobb név kapcsolható hozzá. Ahogy a férfiak a folyókat testesítik meg – tette hozzá a tudós –, úgy a nők a mennybolton, csillagokként kapnak helyet.

mandics

Jegercsik Csaba a legrégebbi magyar virágéneket, a Rózsáról és Gyöngyvirágról címűt mondta el, amely a sóvárgó, be nem teljesülő epekedés, majd boldog eggyé válás versben elbeszélt, gyönyörű története. A vetítőn követhettük is a szöveget – Mandics György itt szemléltette, hogy a vers valamennyi strófája hét szótagos, és ez nem véletlen. A sorszerkezetben a hét ősanya és hét ősanya tükröződik – a kora középkori költők követték az ősi rendet.

Csakhogy ha tovább keresgélünk a régi költészet kincsei között, felfedezhetünk a hét szótagos költemények mellett hatosokat is. Ilyen például a Ciceró-kódexből származó Dajka dúdol című vers, amely a mindennapi életmód részleteit mutatja be. Legalább ilyen szép a szerelmes versek sorából való Élet képzete („Haj, éltem, feleltem, / Hold halovány fénye / Nevetett szemébe, Mondd magánvalóság ragyogó tündére”), amely szintén hat szótagú struktúrát mutat. S hogy miből ered a hat szótag? Ez is az ősök, a szkíták őseinek számából. S hogy a szkíta mondakört honnan ismerhetjük, annak is regényes története van. Egy 6–7. századi arab utazó, Al Dzsahani írt földrajzi tudósításokat a Fekete-tenger északi részén utazgatva. Írásai részletei más szerzők műveiben maradtak fenn. Beszámolóiból megtudható, hogy találkozott a „mogyorokkal”, akik télen lehúzódtak egy tóhoz, amelyen léket vágtak, halásztak, majd a halat megszárították. Amikor azonban jött a nyár, a tavat tápláló folyó mentén elindultak felfelé, megkeresték télire „kicsapott” nyájaikat, lovaikat, és friss legelők felé terelték őket. E történetet egyébként a Csíki székely krónika is leírja, emlékeztetett Mandics György, és megerősíti, hogy a székelyeknek hat nemzetsége van. A Dajka dúdol című versben olvashatjuk a „Szeret vizét inná” sort, amely a mai Romániában, a csángók földjén található folyóra utal. A Puffender-kódexben található a Székelyek hat fő nemzetsége című szöveg, amely megerősíti, hogy „a székeleknek hat fő nemzetsége vagyon”. Azt hihetnénk, hogy a mű az 1300-as években keletkezett, csakhogy a szöveg Mátyást is említi – hívta fel a figyelmet Mandics –, és ez későbbre datálja a költeményt (hacsak nem egy másik Mátyásról van szó).

szinesz

A Mária-siralom című, jól ismert költemény is azt tükrözi, hogy mielőtt az ősi nyolcas megjelent volna, a műköltészet hatosokból és hetesekből állt – láthattuk a vetítőn. Igazi élmény volt meghallgatni Csonka Boglárkától az Elment a két lány virágot szedni című népdalt, melynek többnyire csak első két versszakát ismerjük, ám most a régi legényválogató valamennyi strófáját hallhattuk.

enek

A hatos és a hetes versek szótagrendszerét azonban idővel bővíteni kezdték – folytatta az előadó. A Ciceró-kódexben található A magyarok elindulása Fűszíne völgyéből című, majdnem háromszáz soros vers például tizennégy szótagos, és ezt a költő meg is indokolja művében: „Vala hét fia és hét leánya Kamnak.” De nemcsak bővítésre, hanem kombinációra is találunk példát, ilyen a Ciceró-kódexben fellelhető Erdélyről című vers – ez Jegercsik Csaba tolmácsolásában szólalt meg. „Hallgass, fiam, öreg hegedüstől régi éneket, kit Erdelrül énekelek…” Ez volt az a mű, melyet Fadrusz János feltett szobra, a Tuhutum-emlékmű talapzatára, a rovásírást Tarr Mihály készítette. Fadrusz nem sokkal később igen gyanús körülmények között hunyt el – magyarázta az előadó –, a korabeli Akadémián ugyanis nem nézték jó szemmel a rovásírást. A két hatos, egy hetes, két hatos, egy hetes szótagok váltakozását a vetítőn is követhettünk – s lám, mutatott rá Mandics György, ismerős is lehet a lüktetése: valójában egy Balassi-strófát hallhatunk, csak nem olyan „gurulós”! Az alkotás valamikor 1450–1470 körül keletkezhetett, vagyis a Balassi-strófa nem a semmiből toppant elő – szűrte le a tanulságot az előadó. Egyébként még a „Mennyből az angyal” ritmikáját is felfedezhetjük benne – így gyöngyözik tovább a líra. Ebből a jászolból született hát a magyar költészet – zárta előadását Mandics György –, és csak reménykedhetünk benne, hogy nem fogják keresztre feszíteni.

 

Szöveg és fotók: Laik Eszter.

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.