Ugrás a tartalomra

 

Ki nyer ma? – kortárs vers- és prózaösszeállítás 1848-ra

Böszörményi Zoltán

Arad csillagvárában Damjanich hallgat

 
Merész álom, metafora a szabadság,
színével, illatával magához láncol.
Ülök egymagam, és arra várok, bennem
ismét feleszméljen a múlt és a mámor.
Felragyog a világ, engem is ragyogtat,
míg tekintetem vérszínű eget bájol,
új március, büszke emlékek romjain
szunnyad a köd, és kéken virít a távol.
Ma kérdez a nemzet, felel rá a költő,
forró derűt ír az idő homlokára.
Imát, hazát visel fellázadt szívében,
Petőfi, Arany lírai bizománya.
Arad csillagvárában Damjanich hallgat.
Fű nő a csend alatt. Megtépázott, csonka
ország él, emlékszik, nevel új virágot,
akaratát az ég fényeibe fonja.
Hajnalodik a tavasz, s arra vágyom,
bárcsak az öröm bennem is fellobogna.
 

Thorma János: Aradi vértanúk

 

 

Filip Tamás

Ki nyer ma?

Mi ez a gyönyörű? Kit köszönt ez
a magasztos fanfár, s a kórus; úgy
reszket tőle kis gyermekszívem, hogy
nem kanalazom a paradicsomlevest
tovább, csak  nézek megbabonázva,
mintha szegényes konyhánk átváltott
volna egy másik dimenzióba, ahol
szebbek a fények, a hangok, az árnyak.
A Ki nyer ma? – szólt a rádióban, és
zavarba jöttem, hogy már nem is
a fülemben, de ereimben zúgnak
a fenséges dallamok, pedig a zenei
általános zenétlen osztályába jártam,
mert hallásom gyengének ítéltetett,
ritmusérzékem pedig csapnivalónak,
de ez az enyém, nekem ragyognak
diadalmasan ezek a hangszerek,
győztesen lebegek köztük én is,
szívem fölemelte a mű, az élet
fényében úszom, s ha Kodály és
a Budavári Te Deum megkérdezte
volna: Te ki vagy, kisfiú? – tán azt
felelem: egy indián, aki soha
nem hagyja cserben a magyarokat.

Than Mór: Buda ostroma

 

 

Barta László                                            

Március idusán
Levélféle Mikes Kelemenre (is) gondolva  
          

„Édes néném!” Oly távol és mégis oly közel van az én szívemhez, lelkemhez ez az ünnepi március, március 15-e, a magyaroké, a miénk, az enyém!

Gyerekkori képek, emlékek villanása. Hajdani szobánk faláról – még Kolozsvárott – Petőfi Sándor gipszreliefje tekintett énrám, figyelte, kísérte cseperedésem, serdülésem. A polcon könyvek között egy vaskos, keménykötésű kötet: Gracza György – Az 1848-49-es szabadságharc története, sok képpel, korabeli nyomtatványok másolataival, harci jelenetekkel, fegyverekkel, arcképekkel: Petőfivel, Kossuth-tal, Bemmel és Gábor Áronnal ismertettek meg. Korán, nagyon korán. Aztán később, iskolásként, diákként és olvasmányaim után mindinkább megnyílt előttem a világ, mindinkább tudatosult bennem, hogy mit jelentett márciusi forradalmárnak lenni. Büszke voltam, hogy magyarnak születtem! Harcolni a szabadságért, harcolni a zsarnokság, az önkény ellen – ez volt akkor igazi tett!
Bizonyára minden magyar embernek megvan a maga ilyenszerű emléke, a magamé csak egy a sok közül.

„Édes néném!” Hadd írjam én is Mikes Kelement parafrazálva: úgy szeretem Pestet és Budát, hogy nem feledhetem Kolozsvárt, nem feledhetem Kézdivásárhelyt, soha nem Sepsiszentgyörgyöt! És nem feledhetem Homoródszentpált, szüleim faluját, mellette Karácsonyfalvát sem, gyerekkorom boldog, álmodozó helyszíneit, ahova mindig nagy jó volt visszatérni, ahogy az iskolai vakációk, rokonlátogatások helyeire is, viszontlátni az ottani kedves ismerősöket, rokonokat, a mindig mosolygó, huncutkodó bakfislányokat! Úgy szeretem Budapestet, Magyarországot, hogy nem feledhetem Erdélyt, a Szülőföldet!

Pedig akkortájt, ifjonti koromban odahaza kevés márciusi forradalmi élményem volt. Csak a hatalom által szűrve, tiltva, és csak hézagosan. De idő múltával mind több és több. Hajdani kolozsváriként hadd írjam meg Neked, hogy az erdélyi országgyűlés a kolozsvári Vigadó épületében 1848. május 30-án kimondta Erdély egyesítését Magyarországgal. Az ám, néném! Akkor volt jó kolozsvárinak lenni! Abban az évben megszűntek a nemesség kiváltságai, s jogegyenlőség lépett életbe! Hát nem erre vágyik, ezt szeretné most is minden magyar ember? Egyenlő jogokat, jobb életet, kiváltságok megszüntetését!
Azt sem feledhetem, „édes néném”, hogy forradalmárköltőnk, Petőfi emlékével kolozsvári létem alatt bizony nagyon gyakran szembetaláltam magam. Amikor a házsongárdi temetőbe menet eltávozott szüleim sírja felé igyekeztem, a Főtér felől a Petőfi utcába kanyarodtam be. A hajdani Biasini szálló falán szerény emléktábla jelzi, hogy itt szállt meg Petőfi 1847-ben. Mikor ezt láttam, olvastam, dagadt a keblem. Petőfink itt szállt meg az én szülővárosomban! Micsoda gondolatai lehettek akkoriban? Vajon milyen strófákat fűzött akkoriban fejében? A hősi ’48-as forradalmi tettekre emlékeztetett még Kolozsvárott a Fő tér és a régi Deák Ferenc utca sarkán álló épület emléktáblája is. A jó öreg Bem apó, Bem József tábornok 1848. december 25-én csapataival bevonult Kolozsvárra, sok akkori magyar örömére. Kiűzték, elkergették az osztrák csapatokat. Micsoda karácsonyi ajándék volt ez az ott lakóknak!
Későbbi útjaim, barangolásaim idején Segesvárnál, Fehéregyházán, az ottani emlékműnél szinte belém szorult a szusz. Csak néztem az eget és a kukoricást, Ispán-kútját, ahol Petőfi valamikor levegőt szívott, földet taposott, ahol eltűnt, ahol utoljára látták. És szinte fájt, hogy nem látom Őt felénk jönni lobogó tekintettel, kigombolt, kihajtott fehér inggallérral, nem félve a felé vágtató kozák dzsidások hadától… „Édes néném”, valahol ott volt velem, velünk, emlékezetünkben, ott volt, és aztán eltűnt a kukoricásban, eltűnt az örökkévalóságban...
Volt még egy jó pár lélekemelő, torokszorító emlékem, találkozásom az akkori forradalommal, szabadságharccal kapcsolatban. Igaz, ezek többnyire már csak emlékhelyek, emléktáblák, amelyekről sohasem hiányzott egy-egy csokor virág, emlékező koszorú.
Így láttam ezeket későbbi lakhelyeimen, Kézdivásárhelyt és Sepsiszentgyörgyön is. Kézdin, a főtéren szoborba öntve őrzi ágyújával Gábor Áron az ottani atyafiakat, mintha csak strázsán állna. Most, amikor már más szelek fújnak arrafelé is, jó volt látni itt az Óhazában a tévé jóvoltából, hogy az utódok, a maiak, a város apraja-nagyja nem felejtették el az egykori székely ágyúöntőt, az 1848-as háromszéki hadiüzemek szervezőjét, a honvédőrnagyot. Ott, a téren emlékeznek a forradalomra és a hősi halált halt Gábor Áronra, aki az 1849-es uzoni csatában vesztette életét. Sepsiszentgyörgy főterén, szépséges park közepén áll egy obeliszk, talapzatán két kőoroszlánnal az 1848-49-es szabadságharc emlékére. „Képzeld, néném”, ezen a talapzaton szinte mindig van virág! Még az átkosban is volt – mesélték a régi szentgyörgyiek –, hiába leste, figyelte a gyűlölt Szeku még éjjel is, hiába tiltották, mégis minden évben valakik virágot helyeztek el ott, igaz, lopva... de csak azért is! Itt, ebben a székely városkában hangzott el Gábor Áron híres mondása a szabadságharc kezdetén: Lészen ágyú! Nem ijedtek meg az ellenségtől, az ottani népek összefogtak! Mertek kiállni! A szabadságot akarták, a zsarnokság és az önkény helyett!

„Édes néném”, ahogy az Idő halad, és a Sors kereke forog, változnak a dolgok körülöttünk. Változik az életünk. Semmi sem állandó, ez akár közhelynek is hangzik. Nem árulok el nagy titkot, csak ismétlem a híres latin mondást: historia est magistra vitae, azaz a történelem az élet tanítómestere. Mennyire igaz! Birodalmak jönnek létre, és buknak el. Diktátorok, diktatúrák úgyszintén. Ez történt a Kárpátok géniuszával, a Kondukátorral is – még a nevét sem érdemes leírni –, aki szinte negyedszázadon át önkényeskedett, basáskodott. Utolérte a végzete és az emberek gyűlölete, haragja. Meg a 20. század nagypolitikai játszmája. Azt kapta, amit megérdemelt. Úgy végeztek vele és hasonlóképpen gyűlölt párjával, ahogy…
Sokan fellélegeztünk akkor odaát. Hittük és reméltük, hogy majd egy jobb világ jön el, az diadalmaskodik. Úgy tűnt azokban az években, hogy megváltozik a világ, megszűnik az önkény nálunk és a körülöttünk lévő országokban is. A nagy szocialista tábor egyszer csak összerottyant. Az Óhazában békés átmenet, rendszerváltás állt be. Ki hitte volna korábban?!
Tény, hogy egyszer csak a Sors kereke velem is nagyot ugrott. Most nem részletezném, miképpen, de a lényeg, hogy 1990 márciusában eljöttem Erdélyből. Nagy reményekkel, várakozásokkal. Igen, az a március sorsfordulást hozott. Képzelheted, mennyire vártam ezt a pillanatot, mennyit ábrándoztam, milyen hőn vágytam ezt. Megszabadulni a kisebbségi léttől! Magyarnak lenni a magyarok között! Egy szebb jövőt reméltem utódaimnak, lányomnak, fiamnak. Ha már az én életem úgy sikerült, ahogy, talán az övék majd másképp alakul az óhazában! Sokan hittük ezt akkoriban, százak, ezrek sokasága!

 „Tudod, néném”, azért írom ezeket Neked, mert március idusa emlékezetembe idézi a Mikes Kelemen urunk leveleiből kisugárzó hűséget, vágyakozást, a hazaszeretetet, a honvágyat: „Én úgy szeretem már Rodostót, hogy soha el nem felejthetem Zágont!”, írta. Én meg úgy szeretem már Budapestet, Magyarországot, hogy soha el nem felejthetem Kolozsvárt, Erdélyt! Kolozsvárott maradt addigi életem egy része, ott maradtak a házsongárdi fák alatt pihenő szüleim. Sepsiszentgyörgyön hagytam egykori, szép reményekkel indult házasságom romjait, két aprócska gyerekkel. Gondolhatod, Néném, nem volt könnyű átköltözni!

Új élet reményével, új fészekrakás szándékával, izgatott várakozással a jövő felé 1990. március idusa előtt pár nappal érkeztem álmaim városába. Elhiheted, „édes néném”, soha máshova, szebb városba nem vágyódtam úgy, mint Budapestre! Nem szégyen leírni: megrendítő volt ott állni pár nap múlva, 1990. március 15. reggelén a Nemzeti Múzeum kertjében, rengeteg ember gyűrűjében, látni a sok nemzeti zászlót! A suhogó lobogókat cibálta a tavaszi szél, és ragyogó napsütés volt, éppúgy, ahogy azt elképzeltem még odahaza, odaát, sok éven keresztül a Kossuth rádió ünnepi közvetítését hallgatva. És amikor itt és most felharsant a Himnusz, bizony legördült arcomon néhány könnycsepp... és akkor az otthon maradottakra, a gyerekeimre gondoltam, hogy én ITT, és Ők OTT! Torkomban gombóccal néztem a körülöttem lévőket – ki halkan, ki hangosabban énekelte a Himnuszt. Borzongtam, de nem fáztam! Így éltem át azt, amiről még odahaza, Kolozsvárott, Erdélyben csak álmodoztam gyerek-, serdülő és felnőttkoromban. Ott lenni, ahol ’48 -ban Petőfi, Jókai és a többi ifjak március idusán, a Nemzeti Múzeum lépcsőin állva hirdették a 12 pontot. És a legenda szerint Petőfi elszavalta volna híressé vált Nemzeti dalát (tudjuk, hogy nem ott és nem akkor tette!). Zenghették együttesen, egymás vállát átölelve, zuhogó esőben: Talpra magyar... és ...rabok tovább nem leszünk!
Íme, „néném”! Lengett szabadon a korábban nekünk, erdélyieknek tiltott zászló, amit odahaza csak kis darabokban, csíkokban a szekrény mélyén rejtegettünk. De azon a napon biztos elővettük, megnéztük, megsimogattuk. Igaz, bezárt lakásajtók mögött. Tiltotta, félte a hatalom a hazaszeretetet, a magyarságtudatunkat, az igazi érzéseinket. Ezeket, ha rejtve is, de nem feledve, a miénknek vallottuk!

Sajnos az utóbbi évek ünnepségei, úgy érzem, felemásra sikeredtek. Valahogy furcsa és szinte érthetetlen. Mi történt a mostani magyarsággal?! Acsarkodás az ünnepen! Magyarok rázzák az öklüket, és üvöltenek. Magyar a magyar ellen! Te ezt érted, „néném?” Nekem ezt nehéz nézni, szívfájdító, érthetetlen.
Sérelmek, sértegetések, szidalmak röpködnek a levegőben különböző helyeken. Van, ahol béke van, és örömükben összekapaszkodnak, egymásra mosolyognak az ünneplő emberek. Más helyeken, pár utcával odébb pfujolás! Valahogy nagyon megosztott lett a mostani magyarság. Vajon ezt akarták, így képzelték a szép jövőt a hajdani márciusi ifjak? Nem inkább összefogást, egyetértést?!
Igen, tudjuk, vannak bajok és nehézségek. De mikor nem voltak?!
Most, amikor inkább össze kéne fogni, egymásba kapaszkodni, összedugni az okos fejeket, így meríteni erőt a szürke hétköznapok bajaira, szorításaira. Összefogva, és nem gyűlölködve! „Néném”, ezt odahaza korábban sohasem képzeltem volna. Odaát évszázadokon át csak úgy volt megmaradás, ha összefogtak a magyarok, a székelyek! Hogy ez megtörténhet mostanában itt, ki gondolta volna? Egyes tereken ünnepelnek és szónokolnak a szabadságról, békéről, és közben a másokat szidnak, mocskolnak.

Isten, áldd meg a magyart!..., hallani. S hogy megbűnhődte már e nép a múltat s jövendőt!... Ilyet odaát nem hallhattam-láthattam, nem érezhettem ily felemelőn, ennyi ember között szabadon!... És ettől elindult szememből a könny, lefolyt az arcomon, éreztem a forróságát, éreztem, hogy gyorsabban ver a szívem... Mert itt vagyunk a nevezetes helyen, mind magyarok, és együtt nézhetjük a szépséges magyar zászlót, a piros-fehér-zöld lobogót! „Néném!” Hidd el, kell nekünk az önbizalom, az összefogás, kell az optimizmus! Igenis kell! Talán így megmaradunk. Mi magyarok, határon innen és túl. Mindnyájan!
           
Kérlek, „édes néném!”, postafordultával biztass minket! Megérdemeljük, ránk fér!

 

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.