Milyen hidegen

Tarts meg, kedves, mert elhajlok,
és ha elhajlok, előbb-utóbb
eltörök, s nem kellek majd neked –
magamnak sem kellek, ha eltörnek,
hát még úgy, ha eltöröm magam.

Most különíts el engem a tértől,
most vedd észre, nagyon jól látszik,
mekkora űr is vesz körül engem,
milyen hidegen fúj bennem a szél.

Egy filmről kérdezem őket, és saját
történelmüket mesélik el.
Válts meg engem itt a híd alatt,
ahol hullámoktól terhes az aszfalt,
és égni tekintek a lámpa szemébe.
Hagyj el engem, hagyj a híd alatt,
ha fázom, majd megfürdök a fényben,
az aszfalttól tanulom meg a tengert.

Igazam volt korábban,
rémes ezt belátni, észrevenni újra
a szörnyeteg színét a gyönyörben és viszont;
nem nagy dolog, tényleg, versnek is kevés,
de a vonzásról szólt ez mindig,
és másról sohasem fog.

Tarts meg, kedves, mondom,
eldőlni készülök,
ilyen könnyű testeknek pedig
örökké tart lezuhanni.