Ugrás a tartalomra

 

Budai tüskék

Látomásaid

a pusztulás fogatlan állat-ínyén
még felvillanó szentjánosbogár,
az ellentétek izzó sistergése
s az elmúlás örökös, csontig vájó
tudata
       
       (Faludy György: Monológ életre-halálra)

 

Átizzadt lepedőn fekszel.
A takaród nedves, homlokod forró.
Elalszol, míg beszélsz hozzám,
mozdulatlanságig remegsz.
A hegyeket napok óta nem látni,
az ég nem mutatja tűszúrásait,
leheletünkkel foltozza idegszálait.
Ködös emlékként telepszem rád.
Nem tudhatom, kik szeretnek titokban,
kik figyelnek, álmodnak veled éjszaka,
de nem átkozom őket, nincs gyilkolódás.
Kötőszövet vagyok csontjaid között.
Szemedben izzófényű könnyek,
máshol jársz, nem tudsz magadról.
Mindenemet kitapintod,
kirajzolódik bőrömön íves ujjnyomod.

Egyedül maradtunk a pusztulás
fogatlan állat-ínyén, meztelen.
Takaród nedves, homlokod forró,
látomásaid én is látni kezdtem.

Budai tüskék

(…) Amikor távol vagy tőlem
bicskákkal sáncol az álmom.
Sűrűbb az éj
cigány férfiak
ingére száradó vér. (…)

             (Osztojkán Béla: Fekete sirály: II.)

Hányszor sűrűbb az éj cigány férfiakra száradt ingeken?
Alvajáró minden mondaton a bicskákkal sáncolt ékezet.

Testté göngyölik Budán a húst, viaszból öntik a csontokat.
Az üregekbe gyufát tűznek, égő gesztenye-áldozat.

Göngyölve gurul maguk előtt a sűrű dombvidék,
lenyomatuk térkép, füstjelük sűrűn sáncolja az éjt.

A feltúrt földben csontokat talál a keverék,
kettéosztja a házat a sárgán csorgó repedés.

Körömmel kaparják a sót a jeges betonútról,
kőlevest aszfaltból, tüskék olvasztják a nyomort.

Egymás hátán egymást tartják, mi egymásra taposunk.

 

533 kártya

 

– Hány éves vagy? –  kérdeztem tőle szigorúan.
– Ötszázharminc – válaszolta mosolyogva.
– Akkor van még három éved, hogy megértsd –
mondtam neki, aztán megfordultam, elindultam kifelé a lépcsőn, le a kertbe, ki a kapu felé.
  A tükrök engem is idegesítenek.”
                                                              
     (Hernádi Gyula: A hátamon fekve szaladgálok)

A nosztalgia erősebb nálunk,
megterített asztalok alá bújik a szereleméhség,
a félelemtől összekoccanó fogsorok.
Némán kaparnak az otthonkás angyalok,
ököllel sebhelyezik a fát, lakótelepi zajra ébredek.

A boszorkányok lefedik előttem kártyáikat,
kézen fogva táncolják körül álmaim.

Ráncaik jövőt jósolnak nekem, jóslatukban múltjukat látom.
A kártyák nem hazudnak, szarkalábakon indulnak felém,
tetteim súlyáról beszélnek, felelősségről, amit érted vállalok.

Darabokra tépem a ráncokat, levetkőztetem őket, jövőm kártyáival
összeragasztom testüket, viseljék el ők, amit elhazudok magamtól,
mert idegesítenek a tükrök titkai.

Ötszázharmincnyi év az tapasztalat, de van még három megérteni,
miért látom magamban a vért, ha nem válik bennem vízzé,
poharamban ereim, ereimben aludttej kering.

A fotocellákon túl minden sokkal élesebb,
bűneink tejfehéren folynak lefelé az óbudai hegyeken.
Egyik reggelből a másikba teleportál
drótra kötve a sárga félelem.

 

1999-ben született Dombóváron, kisgyerekként Tamásiban élt, majd Siófokon töltötte gimnáziumi éveit. Jelenleg az ELTE Bölcsészettudományi Karán történelem szakon másodéves hallgató.
Esszét az Irodalmi Jelenben publikált, verseit a központi Előretolt Helyőrség, az erdélyi Előretolt Helyőrség, A hetedik és az ÚjNautilus közölte.

 

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.