A mírus
Kezdetben láthatatlan volt.
Igaz, volt, akik látták, mikro- és makroszkóppal, tele- és üresszkóppal, sztetoszkóppal, periszkóppal, kaleidoszkóppal. Le is rajzolták szemfüles komputerek, hajszálra olyan volt, mint egy jól fejlett borona, csak szivárványszínű.
El is nevezték boronamírusnak.
Aztán hétköznapi halandók számára is láthatóvá vált, kontaktlencsével, pápaszemmel vagy akár puszta szemmel, hiába, az evolúcióban nincs megállás. Amit nem látunk, az nincs, ami viszont van, az előbb-utóbb láthatóvá válik.
„Láttyátok, feleim, szümtükkel.”
Eleinte mákszemnyi volt, aztán morzsányi, majd borsószem nagyságú, később svábbogár méretű, rövidesen meg már akkora, mint egy délceg patkány. De nem sokáig, mert nőttön-nőtt, gyorsabban, mint az infláció és az ózonlyuk. Terjedelme hamarosan meghaladta a karácsonyi hízóét, húsvétra pedig már maga mögé utasította nagyságrendben az elefántot. És nem volt megállás. Nagyobbra nőtt az óriási dinoszaurusznál, és nemsokára Godzilla is olybá tűnt volna mellette, mint egy szerény nipp a nagymama vitrinjéből.
És eljött a nap, amikor újra láthatatlan lett.
Hogyan is láthattuk volna, hiszen már mindnyájan benne voltunk.
