Odakint a tavasz kezdődik el

Ganz

Messziről úgy tűnt, beszél az épület,
és lélegzik a túlvilág a Népszigeten.
A tetőről az oszlopok mentén ömlik a víz,
visszhangzanak az esőcseppek.
Bakancsod alatt recseg,
a rétegesen lerakódott üvegszilánk, a sár.
Magába szív a tér.
Egyedül vagy,
mintha ebben a pillanatban nem lenne
rajtad kívül a világon senki,
aki életben tartja illúzióidat.
A rohadást hallgatod,
a szervesült romlást.
A kivert ablakokon beszakad a fény.
Egy idegen lelkében sétálsz,
bent, az épületben szakad az eső,
odakint a tavasz kezdődik el.

Emlékőrzők

Felhasadt szemöldökébe szerettem bele,
lányos arcát megtörte a seb.
Hasított bőrkabátban
és papucsban jártam a várost.
Az eső utáni hangját kerestem,
illatát az utcalámpafényben.
A szigetet néztem a rakpartról,
bámultam a sötét fák közé.
Lerészegedtünk és videókat vettünk fel.
Az orrom megtelt az ismerős szaggal,
szédültem.
Egy fekete kutya követett az éjszakában.
Fémes íze volt a nyárnak,
hússzínűvé vált az égbolt.
Az eget fényképeztük és saját árnyékunkat.
Emlékőrzőkké váltunk, mint a táj.

Júniusi jég

Próbálok nem féltékeny lenni
arra a kutyára, akit tegnap simogattál.
A folyamatos jelen, olyan akár a fotográfia.
Őt szeretni olyan, mint felhőket
fényképezni egy életen át,
egyetlen fát a kert végében.
Mozgásképtelenné válok,
miközben folyton változó arcát nézem,
akár egy túlexponált képet.
Nem tudom őt egyben látni.
Júniusi jég a fűszálak között,
térdem töri az olvadás,
széthordom a lakásban maradékait.

A verseket Szekáry Zsuzsanna festményével illusztráltuk