Nyári rondó a Comói-tó partjáról, két tételben, 2020. júliusában

I.
A csendnek nincsen árnya

Nincs már kocsmalárma.
A csendnek nincsen árnya.
A leszálló pára
apró gyöngyeit se rest
imává fűzni az est.
Fent a tetők mögött,
égi hajótörött,
imbolygó fényben áll.
Meg se mozdul, úgy üzen,
pislákoló éji zen –
ősrégi madrigál.
Bár ellobban az ég,
senki nem alszik még.
Kialudhat a szem,
átragyog mindenen,
elér s válladra ül
megnevezetlenül,
hogy egyszer azt, ami
emészt vagy elmerül,
ki tudd majd mondani.
Akkor összefut a csend.
Ilyen lehet a Rend,
hol bevégzett mű a lét,
innen szívja ihletét,
meg se szólal, úgy üzen:
neked szóló éji zen.

II.
A csendnek is van árnya

Dalfélét dúdolok.
Dalfélét dúdolni
kiváltképp jó dolog.
„Gyömbér, gyanta, borostyán,
nem izgat a borostám.
Csak ne vedd el, jó Uram,
asztali borocskám!”
Látod, boldog vagyok.
Voltom vak homályán
a pillanat túl ragyog.
Velem van nőm, fiam,
kutyám. Mindannyian.
Ennél, mondd, lehet-e
szebben megöregedni?
A Comói-tó kékjét
lehet-e feledni?
Dúdolnám tovább a dalt,
mit apám szőtt régen
egy vályogház hűvösében,
a börzsönyi fák alatt.
Dúdolnám, de nem tudom,
hiába akarom:
mintha szégyenemre várna,
a csendnek is van árnya.
A folytatás elmarad.
Azt a vers tudja csak.