mindörökké nagyapa

nagyapámnak akkor lett vastagbélrákja, amikor el
kellett adnia a lovait, nem tudta feldolgozni, hogy
eljárt felette is a szilvapálinkás idő, s ebben a megrészegült
jelenben már nem stráfszekérrel hordják a szenet, amit ő
mázsaszámra lapátolt fel, s erős karján, mint a térképen
a folyótorkolatok, úgy duzzadtak az erek, az izmok,
majd hazahajtott, kikötötte a lovakat, abrakot adott,
motyogott is mindig – szalmaszállal a szájában – nekik valamit,
olyankor érdes tenyerével végigsimította a lovai nyakszirtjét,
majd megpatkolta őket, lábukat indigókék kötényében
az ölébe vette, a patkószegeket én adogattam neki,
amikor beléjük ütötte, rándítottak egyet a lábukkal,
és közben arra gondoltam, hány kalapácsütésnyi
a fájdalom, amit ki kell bírni, amikor a lovakat el kell altatni,
mert gyógyíthatatlan, kiöregedett pejek, istállószagú
a múlt, az időt össze kell seperni az udvaron, és többé
nincs miért felkelni éjjeli kettőkor, nincs kiket megitatni,
és ez nagyon tud ott legbelül szúrni, maradnak a kútmélységű
hegek, nagyapa kiapadhatatlan lágertörténetei a szalmalevesről
és arról, hogy mindig középen kellett menni a hármas sorban,
az árok mellett vezényelt osztagban, mert ha valaki a szélen
a fáradtságtól felbukott, azonnal belelőtték az árokba, ezért kellett
hát középen menetelni, hogy ha megrogyott is a térd, a két szélső
bajtárs a hónaljnál fogva megtartotta őt, amíg erőre nem kapott,
s közben a családjára gondolt, mert csak így lehetett kibírni
a húgyszagú vagonokban utazásokat, a könnyező sírásásokat,
és a vágóhídra vezető gyomorszorító útját a lovaknak, amikor is
elmaradoztak a jókedvű kurjantásai nagyapának, valami nagyon
összetörhetett benne, talán az emlékek vizespohara, amelyből
nagyokat kortyolt még egy márciusi éjszakán, aztán odahívatott
magához, és én nem tudtam, hogy ilyen halkszavú lesz a vég,
ahogy odasúgta a fülembe, még ma is hallom: becsületesen élni,
kislyányom, becsületesen élni, ez a legnagyobb dolog, a legfontosabb a világon.

mindörökké nagyi

amikor kiderült nagyiról, hogy nagybeteg,
mondtam, hogy vigyük ki Amerikába, ott biztosan
meg tudják gyógyítani, mindenhová húzgáltattam
volna szegényt, míg végül megértettem, hogy
foltos kis csillagok vannak a testében:
a tüdőben, a májban, a vesében, szóval erre mondják,
hogy menthetetlen, de ez csak egy orvosi műszó,
amit el kell fogadnunk, de mi van, ha nem akarjuk,
mert közben eszünkbe jut a folyós tejbegríze, a levetetett
szemölcsének helye az orránál, a hattyús úszógumim, ahogyan
tartotta, míg én belemásztam, a kötőtűje, amint különös
alakzatokat írt le vele, egy sima, két fordított, egy sima, két
fordított, és így tovább, így fogy el az életünk is, mint a fonal,
persze most illene ebbe a versbe Morta, aki a római mitológiában
életünk sorsfonalát elvágja, de nagyi nem hitt a Moirákban,
ő az Úrjézuskrisztusban hitt, a lányában hitt, az unokáiban,
a savlekötőben és az Eleniumban, az élére vasalt ágyneműkben,
a cimmerfrájos vendégeiben, a gyöngyházfényű rózsafüzérében,
olyan gyorsan morzsolgatta, hogy én csak néztem, mennyi Miatyánk
kell vajon az üdvözüléshez, nagyi, te már tudod, amit én még csak
sejteni merek, hogy odaát kötsz nekem egy hosszú éjszakát,
amit végre végigaludhatok, úgy, hogy közben csak téged látlak,
amint fényesre pucolod nagyapám lábán a csizmaszárat, ahogyan
megpirítod a tarhonyát, és üvegesre a hagymát, hagymaszagú lesz
abban az álmomban az otthonkád, lepattogzanak róla a gombok,
kicsi kis emlékdiribek-darabok, jó lesz zsebre vágni őket, hogy, ha
majd felébredek, valamivel bizonyítani tudjam, nálad jártam át-
utazóban, és akkor, ha véresre kaparom az öt sebem, ki fog
belenyúlni, hogy meggyőződjön róla: én vagyok-e a Megváltó,
vagy csak egy elmebeteg unoka, akiben kicsi kis harangok szólnak:
Dicsőség a magasságban Istennek: Glória in excélsis Deo!