Szakíts magadnak a fényből

tükröt tart eléd

esténként a táj imára kulcsolja kezét,
esőt kér, hóért esedezz, szélért könyörög,
verőfényért emeli az ég felé csillagszemét.
az álomban gyógyulnak a sebek,
mélyvízben úszik a bánat,
megfürdik, tiszta lesz,
az álomban elutazhatsz olyan messze,
ahol megszűnik az aritmikus dobogás,
és már nem riadsz fel,
nem kiabálsz, nem félsz.
az álomban csuda selymek
borítják cserzett bőrödet,
az álomban a könnyek tavából
tarka tavirózsák nyílnak,
az álomban a vadlúdak 
elviszik örökre az üvöltést,
a húsodba ívódott bánat vörösét.
az álomban szembe jön veled egy férfi.
tükröt tart eléd.
felismered az arcodban az ő arcát.
az álomban helyére kerülnek a dolgok,
minden pontosan oda, ahová való.
a ki nem mondott, nehéz igéket,
amit egész mostanig cipeltél,
befödi örökzölddel a moha,
erdei virágok nyílnak a nyomában.
és nem leszel, és nem leszel
már soha többé apátlan.
reggelre tejfehér nyugalom
terül szét a házak tetején,
hallod, ahogy szuszog az avar alatt
az idő, és tudod, hogy minden nappal
kicsivel jobb lesz,
reggel is belenézel a tükörbe,
a fél arcod hasonlít rá.
és nem, nem vagy már többé apátlan.
a hóvirágok harangszirmán
irgalom harmatja.
kinyílik benned egy templomkapu. 
 

Szakíts magadnak a fényből

A fagyos levelek fölött néhány fűszál
zöld kardjával az ég felé mutat,
a korai virágok levelei a fényt keresik,
a napsütés beszűrődik kopasz ágak között,
délben, amikor a legerősebb,
a föld mélyéig hatol,
hogy onnan egyik napról a másikra
zöldbe borítsa a mindenség talpát, az erdőt.
Begyógyultak a világ sebei, a lárma elült.
Krisztus minden évben eljön,
tavaly is itt volt, a karanténtavaszkor.
Moha zöldje a bűnbocsánat,
az ég megváltó kék,
nézz fel rá, és szakíts magadnak
a feltámadásból egy fehér csokorral.
 

hűvös
 

híg dél lépked a fák között,
avarból sző magának barna kabátot,
csipkebogyókból apró gombokat varr rá.
készül a hűvösebb napokra,
jégbőröző pocsolyákba süllyed,
menekül a saras ösvényeken,
kutyává változik,
kővel dobálják az emberek,
csak fut, csak fut,
lobog rózsaszín felhőhaja az égen,
homloka fehér deret izzad,
csak fut, csak fut,
megállás nélkül
önmaga elől
vagy versenyt az idővel.