A határok őrzői
Mint mindennap, ma is a hátsó teremben ebédeltem, most harcsapaprikást túróscsuszával. Unottan bámultam ki az ablakon, nem volt nagy mozgás az utcán, mindössze egyetlen nő. A tekintetemmel követtem, aztán egyszer csak szem elől tévesztettem, majd pár másodperccel később szinte a semmiből lépett elő. Ekkor vettem észre a repedést, amely keresztülszelte a kis ablakot.
Egy darabig figyeltem ezt a jelenséget, aztán hirtelen megcsendült az ajtó feletti csengettyű. Kábultan álltam fel a helyemről, mert akkor már éppen egy bácsit figyeltem. Nehézkesen indultam meg jobbra, az ajtó felé, egyszerre haladva az öregemberrel, így pont ugyanabban a pillanatban értünk a repedéshez. Az idős bácsi mintha éveket öregedett volna. Járása görnyedtebbé vált, göcsörtös kezében egy botot szorongatott, ruhái koszosan, szakadtan lógtak rajta, az utcát vöröses fény derengte be, a házak helyén romok álltak. Miután magamhoz tértem, kiszolgáltam a vevőt, és visszatelepedtem a helyemre. A fennmaradó pár órámban minden egyes embert így követtem. Volt, aki eltűnt, de aki megjelent, az mindig másképpen. Megváltoztak. De nemcsak a hajuk, a küllemük, az alakjuk. Az egész lényük, a kisugárzásuk.
Az ezt követő heteket az internetet böngészve és könyvtárakban töltöttem. Minden metafizikai értekezést elolvastam, és minden könyvet végig akartam lapozni, amely írhat a párhuzamos univerzumokról. Még az ezzel kapcsolatos konteó-elméleteknek is a megszállottja lettem. A munkahelyemen pedig folyamatosan feljegyzéseket készítettem a járókelőkről. Pár hét kutatás után a könyvtárban összefutottam egy fickóval. Elkezdtünk beszélgetni, és kiderült, hogy ő is hasonló jelenségeket lát, és már egy éve kutat a témában. Hatalmas megkönnyebbülést éreztem. Nem én vagyok az egyetlen, nem zakkantam meg. Egészen hajnalig ecseteltük egymásnak a tapasztalatainkat, és rengeteg dolgot osztott meg velem. Át kellene valahogy jutnunk az üveg túloldalára, mit gondolsz? – kérdezte. A legkézenfekvőbb ötletünk az volt, hogy holnap munka közben fel-le sétálgat a szemközti úton, miközben telefonon tartjuk a kapcsolatot, és elmondom, mit látok, aztán fordítva. Olyan izgatott voltam, hogy aznap éjjel nem bírtam lehunyni a szememet. Egy órával korábban érkeztem, és egyből hátrafutottam. A repedés eltűnt. Kétségbeesve hívtam fel a főnöknőt, hogy ez mégis mi. Nem értette, miről beszélek. Szédülni kezdtem. A telefon kihullott a kezemből, és éles sípszót hallottam. A fülemre szorítottam a kezemet. Pár pillanatra minden elsötétült. Violaszín plafon.
Az ágyamban feküdtem fájó fejjel, kótyagosan. Kitámolyogtam a konyhába, és igyekeztem visszaidézni, hogy mitől érzem magamat ilyen szarul. Valami ablak, repedés meg munkahely. Könyvek. Annyira koncentráltam a képek visszaidézésére, hogy még a hűtőből kivett lábost is kiejtettem a kezemből. Amikor pedig már teljesen feltakarítottam a harcsapaprikás és túróscsusza maradványokat a földről, már egyetlen jelenetet sem tudtam felidézni.
