„Fényesen csendel a tükör
csak úgy magamagának,
az esti csendben, a háborúban,
kipillant, kikacsint
(mondom, a háborúban,
a negédes háborúban).”
(Zudor János: Tükör)

...A háromszoros adózásunktól én is hihetetlenül ki vagyok borulva. Ha csak szóba jön, felmegy a vérnyomásom, tessék csak nézni, hogy’ remegnek az ujjaim! Egyszer a bevétel után nettózunk egyet, ugyebár, aztán a bruttónkból megint csak el kell különíteni a kötelezőket az államnak, majd a boltban a fizetésünk még huszonhét százalékát elveszítjük az áfa miatt. Higgye el, ez engem is felbosszant, csak szerettem volna elmondani, hogy itt, ennél a vállalatnál nagyra értékeljük ezt a rengeteg munkát, amit a cégemért, khm, cégünkért tesz. No, de rövidre is kell zárnom, mert el kell hoznom a gyereket az óvodából...

E.-nek

Arca mint fáklya, úgy ragyog,          
elhiszi azt, amit gagyog.
De jó
meló.

Pilonok tépdelik részekre az eget,
ráhajlanak az útra; terpeszkednek az árnyak.
Nézegetem a nőket, mind gerjeszti a vágyat,
a formás ajkaik sajátos sokszögek.

Nehézkesen indultam meg jobbra, az ajtó felé, egyszerre haladva az öregemberrel, így pont ugyanabban a pillanatban értünk a repedéshez. Az idős bácsi mintha éveket öregedett volna. Járása görnyedtebbé vált, göcsörtös kezében egy botot szorongatott, ruhái koszosan, szakadtan lógtak rajta, az utcát vöröses fény derengte be, a házak helyén romok álltak.