Elhagyott
Az Irodalmi Jelen „A humor: mosoly könnyek között” című humoreszkpályázatának pályaművei közül a megosztott III. díjat nyert Gulyás Gábor írását közöljük.
A csajom elhagyott a vírus miatt. Kicsit pontosítok, mert ez így félreérthető: a Covidért hagyott el. Három és fél év együttélés után az egyik szombat reggel egy sietősen írt üzenet fogadott a konyhaasztalon, miszerint ennyi volt, elhagylak. Mivel félálomban nem bírtam értelmezni a cetli tartalmát, egyszerűen visszafeküdtem. Aztán, amikor kicsit később, egy kávé mellett újra elolvastam a végszóként odafirkált szavakat, fájni kezdett. Persze a kanál is nyomta a szememet, miközben kortyoltam a feketét, de főleg azért, mert azt hittem, hogy boldogok voltunk együtt. Ezek szerint ő máshogy látta.
Pár nappal később – ügyelve a közösségi érintkezés szabályaira – összefutottam vele a belvárosban, és mondta, hogy átjönne a többi cuccáért, ami még nálam maradt. Mondtam, hogy oké, majd feltettem neki a millió forintos kérdést: mégis, miért hagytál el?! Szemrebbenés nélkül elkezdte sorolni. A vírus már az első héten vett neki gyönyörű gyémánt fülbevalót, aranykarkötőt meg néhány régóta áhított, drága nyakláncot. Tőlem is kapott ezt-azt, néha. Főleg, ha akciós volt. Utódom képes akár órákat a bevásárlóközpontokban tölteni, miközben a csomagokat cipelve megértően várakozik újabb és újabb butikok előtt. Merthogy a ruhákat minden üzletben alaposan végig kell nézni, összehasonlítani, mérlegelni, nem lehet csak úgy azonnal választani. Végre jött valaki, aki megérti ezt.
Továbbá nem horkol, böfög vagy fingik, és nincs lábszaga. Ez mondjuk tényleg nem mondható el rólam, de hát, istenem, férfiből vagyok. Nem hagyja például a használt alsónadrágokat meg a zoknijait a lakás különböző részein. Mindig puha és ápolt, kéthetente jár borbélyhoz, és soha nem borostás. Körmeit sem a hálóban vágja le, tévézés közben. Nem ül hétvégenként a számítógépnél a hülye haverjaival hálózatban játszani. Szó nélkül lehajtja az ülőkét, miután pisilt. Ja, és nem kell utána mindenféle gusztustalan szőrszálakat takarítani a fürdőben. El kellett ismernem, nyomós érvek.
Ahogy meséli, nagyon figyelmes vele. Nem engedi például otthon főzni, így feleslegesen mosogatni sem kell. Helyette mindig a legkülönbözőbb éttermekbe viszi, úgymint vietnámi, mexikói, balkáni vagy éppen afrikai, amit el tudsz képzelni. Már ha természetesen nyitva lennének, mert így marad a házhoz szállítás. És bár a mozik és színházak jelenleg szintén nem üzemelnek, biztosította róla, hogy oda is szinte minden héten eljárnának; rengeteg klassz film és darab vár rájuk. Az operáról meg a lóversenypályáról nem is beszélve, rangos sportversenyekre ugyancsak VIP-szektorban lenne a helyük. Repülni nem lehet, de mondott néhány olyan egzotikusnak tűnő úticélt, amire azonnal rábólintanék. A szerencsejáték különösebben nem vonzza, de múlt héten elkísértem egy menő kaszinóba, hogy veszítsen egy kis pénzt. Merthogy kibogozhatatlan politikai kapcsolatai miatt bőven van neki.
Élvezi, hogy bárhova megy vele, mindenki megbámulja. Különleges bánásmódban részesítenek minket, ecseteli büszkén, és a többség kicsit arrébb húzódik tőlük. Mutogatnak ránk, összesúgnak a hátunk mögött, mintha csak valamiféle sztárok lennének ezekben a nyomorúságos időkben. Maszkot mondjuk egyáltalán nem hord, lehet, hogy ezért, a homlok-lázmérést pedig elvből elutasítja. Tisztában van vele, hogy ő egy vírus, és mint ilyen, nem lehet beteg. Egyszer akart nyilatkozni erről az egyik bulvárlapnak, mire rögtön ráfogták, hogy vírustagadó. Az irigyei azt állítják, hogy nagyon durván halálos, de mióta vele vagyok, úgy érzem, a légynek sem tud ártani.
A szex sem utolsó vele. Az ágyban óriásit teljesít, mindig a csúcsra juttat. És az előjáték sem annyi, hogy lekapcsolja a lámpát, vagy elhúzza a függönyt. Bár az aktus közben durván belázasodom, és a tüdőmben ilyenkor fura nyomást érzek, mégis szenzációsan élvezem. Sajátos módon védekezünk, de oltásról hallani sem akar. Egymás után többször is képes szeretkezni velem; két menet között nem megy ki meccset nézni, hanem gyengéden cirógat. Selymes csókjaitól szinte elolvadok, de legalábbis nem érzek szagokat. Az exeiről nem kérdeztem; állítólag egy országos listát vezetnek róla, és nem igazán rövid.
Ahogy ezeket mesélte, kicsit magamba néztem. Hát igen, egyáltalán nem vagyok egy súlycsoportban ezzel a vírussal. Ő egy nemzetközileg elfogadott sztár, nevét mindenhol ismerik és félik, én meg csak egy kis hétköznapi senki vagyok, bölcsészdiplomával. Autót sem sikerült önerőből vennem. Vele egy csomó izgalmas dolog történik, nekem meg csak szimplán unalmas az életem. De ha neki ez kell, ám legyen. Sok boldogságot kívántam neki, bár belül azért fájt a szakítás, mint az állat. És főleg az, hogy a románc már valószínűleg egy ideje tarthatott. A karantén miatt a haverokkal videócseten ivászatokkal próbáltam átvészelni az első két hetet. Szörnyen hiányzott. Megpróbáltam nem gondolni rá, de nem tudtam. Nehéz az élet.
Aztán a harmadik héten sírva hívott fel. Szipogva mesélte, hogy az egyik délután rajtakapta, amint a vírus mutálódott állapotában egy vadidegennel csalja őt. Ráadásul egy férfi volt az. Tagadta, hogy meleg lenne vagy biszex, neki a test az test. Különösebben nem érdekelte a lebukás, csak annyit mondott, hogy folyamatosan vándorolnia kell, másokat is fertőznie, nála ezen áll vagy bukik minden. Nem tud sokáig egyvalakinél megmaradni. Pedig még az eljegyzés is szóba került a rohadékkal, bukott ki az excsajom szájából.
Hümmögtem, mást nem igazán csinálhattam. De titkon vágytam rá, hogy újra együtt legyünk. És úgy éreztem, már megbánta, hogy elhagyott. Két negatív Covid-tesztben állapodtunk meg, és utána tárgyalhatunk a házi karanténról, meg hogy hogyan tovább. Bízom a folytatásban, olyan jó lenne újra. Megváltozom, ha ezt akarja. Viszont addig nekem is valahogy dűlőre kell jutnom azzal a dögös kis influenza-fruskával, akivel hetek óta összejárunk...
