„Mit csináltál, miközben mások éltek?”

Mindennapjainknak az ad értelmet, hogy a bennünket körülvevő zavaros forgatagban felkutassuk, megkeressük azt a célt, amelyikben életünk értelmet nyer. Közben persze akadnak zsákutcák, kerülő- vagy tévutak, de ezek sem hiábavalók, hiszen minden találkozással – és minden tévedéssel is – magunkat formáljuk, s az adott közeghez való viszonyunkat alakítjuk. Farkas Wellmann Éva is ezt az utat járja végig „Magaddá rendeződni” című kötetében, mintegy igazolva jelenlétét és „érvényét a mostnak”.

A nyitóciklus (Születések) versei az útkeresés tévedésekkel terhelt, gyötrelmes fázisait vetítik elénk. A legnagyobb kihívás mindig a szembenézés. Tükörként Shakespeare CX. szonettjét használja, ennek kezdősorára építve von párhuzamot saját sorsalakítása és a shakespeare-i megfogalmazás között. Az ismerősnek ható, vonzó idegenség s a kábulat olykor talán messzire sodorta attól, aki volt, ám minden lépéssel és minden próbával közelebb került a hamisságot láthatóvá tevő felismeréshez: „és süket volt a hang – a fény, a vágy vak, / s ó, jaj, hamis minden, mi így születhet” (Új száztizedik szonett).

A terhek cipelése és a szembesülni vágyás fontos erény, de az úton végig is kell menni. A kereszteződések és elágazások pedig döntést igényelnek. S többnyire kíméletlen a sors, nem kínál köztes megoldást, nincs középút. „Kétpólusú világ, hogy fagyhatsz, izzhatsz, / gyűlölsz, imádsz; derűd csak talmi ékszer, / ábrázatod savmarta gyenge rézkarc, / és elveszett az áldott, szép középszer” – írja a Ki nem beszélni című versében. A megtévesztő talmi csillogás, a bűnbeesésbe csábító varázs mindannyiunk csapdáját rejti: „Hamvaszt a tűz, s lelkedre ég a réteg / mely elválaszt magadtól, s bűnre vált át.”

A felelősség persze látszólag megosztható, vagy átvállalható, átruházható – netán kikényszeríthető. A helyzet groteszkségét jól példázzák az alábbi sorok: „Te úgy gondoltad. Én értettem félre. / Te elfeledted. Nem jutott eszembe” (Szaggatott vonal). Lehet szépíteni, kisimítani, átfesteni, átkontúrozni a dolgokat, a döntés terhe valójában mindenkor a miénk. Az áthárítás csupán egyfajta menekülés. De nincs hova szökni, mert az elhazudott felelősség lelket marcangoló bűntudatot gerjeszt: „a félelmet viszed tovább magaddal” (Túlhajszolt lelkek balladája).

A kétségek kizárása jelenthet megoldást. Ha végre tiszta vizet öntünk a pohárba. Ehhez a beismerés és a felismerés adhat új alapokat: „kötőanyag voltál, réstöltő holmi. / Építkezni kezdtem a romjainkra” (Gerendák, rácsok). Mert építkezni a veszteségből is lehet. A kudarcból is. Az összetört lélekből is. Erre utal a szerző is Kiegészít című versében: „s habozva vártam, míg a tört egész lett, // sőt fegyelmezettség költözött bele, / sok törmelékből teljes lett a készlet, / még megpótolva: veled, velem, vele.”  

Az életnek rendje van. Ehhez nyújt eligazodási pontokat a bibliai Tízparancsolat. Farkas Wellmann Éva – fölismerve és kihasználva az önkéntelenül adódó kapcsolódási pontokat – önálló ciklusként átemelte ebbe a gyűjteménybe is a két évvel korábban önálló kötetben megjelent Parancsolatok darabjait.

A mottóként használt bibliai idézetekhez írt szövegek személyre szabott átértelmezések, jelezve, hogy nem a szakralitáson van a hangsúly, hanem a gyarlóságában is méltányolható törekvésű egyénen, aki nemcsak megéli a változást, de tesz is érte: „A világ, amilyennek fested, olyan lesz. / Én nem szeretnék ilyen, sem olyan lenni.” //…// Én nem fakulnék, hogyha kérhetem, / csak ott lennék minden gondodnak alján” (Minden gondodnak alján).

Farkas Wellmann Éva a szeretet nyelvén szól, a tisztaságot hangsúlyozza, de nem valamiféle fennköltség mögé rejtőzve, hanem a köznapok egyszerűségéből merítve, tépelődéseinket, vágyainkat, beismeréseinket elénk tárva fogalmazza meg az anyagi világban töltött idő legfontosabb kísértéseit és az azokra adható válaszokat. „Bármid lehet, azt mondod úgyis: ennyi, / s minden, mid van, elforog közön-kézen; / a vége: ez van, ez maradt, de semmi / idelent úgysem lesz tiéd egészen” (Mástól végképp).

Az át nem gondolt, elhamarkodott gesztusok rengeteg bántást, fájdalmat okoznak. A kimondott vagy leírt szó sem visszavonható. Illetve visszavonható, de meg nem történtté nem tehető. Erre figyelmeztet az „Amit embertársadról szólnál” című vers: „A szavaidra jól vigyázzál, / azok oldanak, kötnek bármit, //…// ne válaszolj a gyűlöletre.”

A szeretet nem tűri a szennyet. Egy megoldás van: tisztának kell maradni. A szeretet olyan örökség, ami visszavezet a gyökerekhez. Egyszerre cél és kiindulási alap. Ehhez kapcsolódnak az Örökségek ciklus darabjai. „De addig megmarad a szeretet. /…/ Ameddig a szó a szóhoz ér, / levegővétel a levegőhöz. / Ameddig megszólalni ér. / Ameddig gyökér ér a tőhöz” – mutat rá a szerző lét legfontosabb feltételére (Addig megmarad).

Mindannyiunknak megvannak a magunk életállomásai. Dokumentálni tudjuk iratokkal, számokkal, képekkel, emlékekkel. Az emlékezet azonban olykor kisiklik. A felejtés szegmenseit tárja fel Farkas Wellmann Éva a szülőföld szeretetét talán legszebben megfogalmazó erdélyi írót, Tamási Áront megidéző versében (Tamási Áron elárvult stációi).

A szeretet mellett a másik fontos örökség a hit. Hogy legyen kire bízni a lelkünket. Az erdélyi unitárius egyház alapítójának dévai várbörtönbéli vívódásából emel ki egy fontos elemet a szerző: „Vágytam Istent érteni lent a földön – / és ne félni” (Dávid Ferenc utolsó éjszakája). S bár a viszonyítási pontok olykor még ma is a régiek, és az erődemonstráció sem a múlté, de a szellem nem béklyózható, ha a hit töretlen.

Persze szavak nélkül is lehet véleményt formálni. Adott helyzetben a némaság is sokatmondó: „Egy hosszú, néma nem, mióta hallgat” (Azok közt elvegyülni).

Az itt számba vett emlékek közt azonban akad olyan, ahol nagyon is fontosak voltak a kimondott szavak. S bár a történelemből tudjuk, hogy „A forradalmak rendre kialusznak”, az 1989-es esztendő karácsonya beleivódott a világot akkor még gyermeki szemmel figyelő szerző emlékeibe. Még úgyis, hogy „Abban az évben nem került szóba az ajándék” (Emléksorolás ’89-ből), mert a szabadság reményének felcsillanása volt a legnagyobb jutalom.

Ez a vers – vagy a szakaszt záró Inferno című – akár átvezetés is lehet az utolsó két ciklushoz, hisz azokban is „gyökerek után tapogat a kéz” (Inferno). Az Adatmentések címet viselő csokor az alkalmi verseket tartalmazza. Valamelyik kortárs alkotóhoz (pl. Elek Tibor, Markó Béla, Zalán Tibor) címezte őket a szerző, vagy pedig valamilyen pályázathoz kapcsolódva születtek. Ugyanakkor szinte mindegyik az emberi viszonyokat és kapcsolatokat vizsgálja. A szándékot, a tettet, az elkönyvelhető eredményt: „Mert húsz után az ember hegynek indul, / s egy kerten át kiér a tiszta csendig” (Egy kerten át). Adatmentésre mindemellett szükségünk van, hiszen az emberi elme „delete”-gomb nélkül is képes az emlékek törlésére.

A felejtés elkerülését persze a Tüskék is segítik. A testi fájdalom elmúlik („alszik a tüske a húsban, / majd belegyógyul a sebbe” – Sün-emlék), ám a lélektüskék nemcsak fájdalmasok, de örök időkre be is vésődnek. A kötet záróverse (Majd ők megmondják) pedig azt példázza, hogy horogra akadni sem éppen fenséges élmény. Kérdés, hogy fölismeri-e a csalit az áldozat, vagy ringatózik egy új, tetszetős szerepben, holott a feladata csupán „más alatt a hintát lökni”.

Az élet értelmét kutatva a szembenézés verseit gyűjtötte kötetbe Farkas Wellmann Éva, számba véve a vállalhatót és vállalhatatlant – hogy megválaszolható legyen a kötet elején feltett kérdés: „Mit csináltál, miközben mások éltek?”

Az énkeresés útján a szerző mellé szegődő olvasót egy érzékeny lelkületű vendéglátó kalauzolja végig, bemutatva mindazt, amiért érdemes emberként viselkedni ebben a felemás világban: hogyan lehet otthonosan mozogni e földi létben, és rálelni benne igazi arcunkra.

Farkas Wellmann Éva láthatóan kedveli a kötött formákat. A kötetben közölt írásainak jelentős része szonett, de a szabályosságra való törekvés egyáltalán nem zárja kalodába a gondolatot. Mindemellett felbukkan a gyűjteményben a népdalok zeneiségét, hangulatát idéző alkotás is, és persze nem idegenkedik a szabadverstől sem.

Formailag sokszínű, de nem modernkedő, sokkal inkább a klasszikus hagyományokat folytató, izgalmas gyűjteményt tett az olvasó elé Farkas Wellmann Éva, amelyben a lehetőségek és a felelősség fontos tételei a gondolkodásnak. Még ebben az elszürkülő, elgépiesedni látszó korban is – amint azt a Halotti beszéd parafrázisában plasztikusan megfogalmazza a szerző: „mert mit kezdhetnél, mondd, egy olyan testtel, / mely élni sürget, várakozni restell, //…// s ha fizetni kell, nincsen is már több gond, / lélek-bankkártyát nyújt át, pin-kód, zöld gomb…” (Beszéd és könyörgés születésért).

Farkas Wellmann Éva: Magaddá rendeződni. Előretolt Helyőrség Íróakadémia, Budapest, 2020.