Dehogynem, mondta

Az ajtó előtt áll, amin be kell mennem. Messziről látszik, pedig mattfekete, sűrű, mint ez az éjszaka. Az irdatlan tömeg sötéten sugárzik. A felülete elnyel minden színt. Talán nem is a szememmel érzékelem. Tapintása fémes, és hideg árad belőle. Meg valami megmagyarázhatatlan nyugalom. Amikor megláttam, megint nagyon ideges lettem, de a közelébe érve és főleg, amikor hozzáértem, lehiggadtam. Rájöttem, hogy vesztettem. Sosem érem el a szobát. Hiába minden eddigi erőfeszítés, ez nem fog menni. A monolit majdnem a folyosó teljes szélességét elfoglalja, és felér a plafonig. Áthatolhatatlan akadály, nem lehet megkerülni. Elkeseredésemben egy darabig ököllel ütöttem, de csak a kezem fájdult meg. Viszont, ha ráfektetem a tenyerem, akkor hűsít. Lökdösöm, de masszív és mozdíthatatlan. Nehéz, mint a napom. Nekifeszítem a hátam. A falhoz nyomom a talpam, és tolom egész testemmel. Majd megszakadok, de semmi nem történik azon kívül, hogy elfáradok. Zihálva káromkodom. Pedig már olyan közel van. Próbálom a padlót kikaparni alatta. A terv az, hogy addig vájom, amíg eldől előre. Szereztem egy vasdarabot, ki tudja, miért hevert a folyosón. Feltöröm az ócska padlólapot és alatta a betont, de csak port verek fel, köhögök. Elszántságom percről percre nő. Soha semmibe nem fektettem ennyi energiát. Órákig dolgozom. Végtelen ez az éjszaka, nem akar felvirradni. Az anyagban mégsem sikerül kárt tennem. Mindig is ügyetlen voltam a kétkezi munkában. Más megoldást kell találnom, most nem adhatom fel, mert visszaút nincs. Megpróbálok felmászni rá, hátha lesz valami. Nagyon sima a felülete, csúszik, mint a jég és nincs rajta fogás.  Ha mögé nézek, látom az ajtót. Erős fény szűrődik át a réseken. Ott a kilincs is, szorosan nekinyomódva a monolit hátuljának. Alig pár centire van tőlem, de ennyi erővel lehetne kilométerekre is. Fáradtan ülök a földön, hátamat a fekete tömegnek vetem. Már nem érdekel a meztelenség. Lassan egy gondolat fogalmazódik meg bennem, de még nem tudom kimondani. Arról, hogy mi keresek itt. Amúgy mindegy is, mert szerintem sosem lesz belőle bizonyosság.

Felállok az ágyról és megigazítom a ruhám. A kulcsomat keresem, zsebre vágom. Nem kell semmi más, a telefonom csak jelzés értékű, sosincs bekapcsolva, mert nincs kit hívnom, és engem sem keres senki. Arra gondolok, hogy ki kell lépnem az ajtón és elindulni. Valami halvány izgalom fog el. Szokatlan érzés. Várakozásteli.

Menet közben mintha lépéseket hallanék a hátam mögül. Megfordulok, természetesen senki. Mintha elsuhant volna valaki mellettem. Az egész testemen éreztem a szelét. Ideges leszek. Talán félelem? Fázom. A kanyargós folyosó egyre emelkedik. Próbálok rájönni, mit kell megtalálnom. Mi lesz a szobában? Egyre magasabbra jutok. És mi ez az épület? Abban biztos vagyok, ha ott leszek, tudni fogom, hogy ezt kerestem. De nem tudom, honnan tudom majd. Maga a ház a város szélén áll egy elhagyatott telken, amit felver a gaz. Lehetett iskola vagy akár kórház. Mindegy. Azt sem tudom, melyik város ez. Nem is számít. Csak azt tudom biztosan, hogy még ma éjjel be kell jussak a szobába. A folyosó végén. Abba, ami a monolit mögött van.   

Bekapcsolom a tévét, hátha eltereli a figyelmem az indulásról. Egy régi házat mutatnak, a környékét felveri a gyom. Érdektelen kisfilm, mégis leköt. Mint egy régi, letűnt korból itt rekedt ereklye. Nem én mondom ezt, hanem a narrátor.

Az előző monolit egyszerűen eltorlaszolta a folyosó közepét, se mellette, se fölötte nem lehetett átférni. Vastagabb is volt, mint a mostani. Mintha a tudatalattim állta volna utamat, a súlyos tehetetlenségem öltött volna alakot. Mintha nem akarta volna, hogy odaérjek. Épp egy szobából jöttem ki nagy lendülettel, hogy továbbmenjek, mert csak az időmet vesztegettem ott, biztos voltam benne, hogy nem azt kerestem. Amikor bementem, a monolit még nem volt ott, ez biztos, emlékszem, hogy láttam, ahol elfordul a folyosó. Visszamentem a szobába, és azon gondolkoztam, hogyan juthatnék tovább. Itt nem maradhatok. Lámpát gyújtottam, de semmi nem volt, ami segített volna. Üres helyiség, akkora, mint egy tanterem. Talán az lehetett, mert volt egy tábla a falon, amolyan faliújság féle. Egy cetli lógott róla, elsárgult, ócska papír. Mikor hozzáértem, elporlott. Még láttam, kézírással egy név volt ráírva. A tesómat is így hívták. Vagy harminc éve nem beszéltünk. Ma sem. Régóta nem is gondoltam rá. Ahogy délelőtt ott álltunk egymás mellett, nem is néztünk egymásra. Nagyon kellemetlen volt, hogy eljött, de szerencsére nem szólított meg. Nem volt mit mondanom neki. Ő biztos kitalálna valamit, hogy mehetnék tovább, nagyon gyakorlatias, mindig is az volt. Kibámultam az ablakon és próbáltam felidézni az arcát. Nem sikerült, elporladt, mint a papír. Jóval később megláttam, hogy a szomszédos szobába át lehet mászni egy keskeny párkányon. Magasan van, nem egyszerű, de meg lehet csinálni. Beleizzadtam, sikerült. A monolit mögött értem ki a folyosóra.

Fekszem az ágyon. Este van, egy pocsék nap estéje. Azon merengek, mikor lettem ilyen érzéketlen. Miért nem érint meg semmi, sem öröm, sem bánat? Normális esetben most sírnom kéne, zokognom egész éjjel és még holnap is. Ehelyett délután elmentem egy plázába, és megvettem a zakót, amire már régen vágytam. Végre volt rá pénzem. És mindjárt vettem hozzá egy nadrágot is. Felöltözve fekszem az ágyon, és elégedett vagyok a szerzeményeimmel. És eszembe jut, hogy indulnom kéne, de elodázom.

Egy szerpentinszerűen tekergőző folyosón jöttem felfelé. Nem volt más út. Jobbra-balra szobák nyíltak. Az elsőben, ahová benéztem, könyvek voltak felhalmozva. Borítójukat vesztett, régi könyvek, sok közülük nedves, szakadt. Szamárfülek, penészszag. Mellmagasságig borították a szobát. A másodikban képek voltak a falakon, kis lámpákkal megvilágítva, mint egy múzeumban, de a festék mindegyiken lefolyt, vagy megkopott, a vásznak elszakadtak, a keretek hiányosak. Amennyire meg tudtam állapítani, inkább klasszikus művek lehettek, kevés modern. Egyet sem ismertem fel, de szívesen megnéztem volna párat. A harmadik szobában zene szólt. Zongorafutam, ismerős. Ugyanaz ismétlődik, mindig kicsit másképp. Mintha valaki azt az egy motívumot gyakorolná. Volt egy szék, vörös bársony, aranyozott lábakkal és támlával, óvatosan ráültem. A zene elhallgatott, majd elölről kezdte a dallamot. Talán újraindult a lemez. De most tovább játszotta a zenét. Hallgattam, tetszett is, ám hamar ráuntam. A zongorázást régen abbahagytam, ahogy minden más tanulást is. Anyám zokogott a fölöslegessé vált könyveim felett. Kiléptem, és akkor ott lebegett a folyosón egy újabb monolit.

A fényképek a hálószobámban mint ottfelejtett maradványok porosodnak. Megszoktam, hogy ott vannak, de sosem nézek rájuk. Ha eltűnnének a falról, talán észre sem venném. Ahogy azok hiányát sem érzem, akiket ábrázolnak. Aludni járok oda, és néha tévét nézni, elalvás előtt. De azt is inkább a nappaliban szoktam. Ott a tükör is, hazaérkezés után kedvtelve nézem magam a zakóban és nadrágban. Töltök egy italt, magamra köszöntöm. Jólesik, de nem értem az utána maradt ürességet. Leheveredek az ágyra.

Ez a monolit hangot is adott. Suttogott, azt hiszem. Persze nem értettem, mit. A szobából kihallatszott a zene, ehhez társult a fura, rejtélyes sustorgás. Mint amikor észreveszed, hogy a hátad mögött rólad sutyorognak. Volt, hogy verekedtem emiatt. Rólam ne sutyorogjon senki! Lehetett volna a huzat is, de nem volt nyitva ablak a folyosón. A monolit négyzetes hasábra emlékeztetett, és térdmagasság fölött betöltötte a teret, oldalt és felül alig maradt pár centi a falig. Vagy három méter hosszan foglalta el a folyosót. Lehajoltam, sőt, le is térdeltem, hogy elnézzek alatta. Ott nem volt semmi akadály, de nagyon koszos volt a padló. Amikor felálltam, le kellett porolnom az új nadrágomat. Morogtam valami káromkodásfélét. Legszívesebben visszafordultam volna, de tudtam, visszafelé nem jutok ki. És van az a szoba, ahová be kell jutnom, mert van ott valami, jutott eszembe, akkor először. És ki sem tudtam többé verni a fejemből. Meg lehet csinálni. Kúszni kell. De a zakót és a nadrágot le kell vennem, akadályoznának a mozgásban, nagyon szűk a tér. A zenés szobában álló szék támlájára hajtogattam őket. Végül mindent le kellett vennem, csak teljesen meztelenül fértem el. Roppant gusztustalan lett volna belefeküdni abba a koszba. Leszedtem egy képet a falról, aminek a vászna viszonylag ép volt, egy könyv lapjaival leporoltam, arra feküdtem. Azután szereztem még egyet, azt magam előtt toltam, átmásztam rá, a mögöttem maradtat előre ügyeskedtem, arra átcsúsztam, és így tovább. Soha nem tudtam, hogy három méter ilyen rémesen hosszú. Óráknak tűnt, amíg kúsztam.

A folyosó tekereg, mint az agytekervény. Vagy a vékonybél. Nem mindegy. Pucéran mászkálok a sötétben, igyekszem eljutni az ajtóig, ami az én szobámat rejti. Hogy megnézzem, mi van benne. Idegen érzés, sosem szoktam meztelenkedni, annál sokkal zárkózottabb vagyok. Intimnek érzem, pedig magam vagyok. Ez mégiscsak valami közterület, ha jönne valaki… tudom, hogy nem jöhet senki, ha nem akarom. Mégis kényelmetlen a meztelenség. Védtelennek érzem magam. De hisz az is vagyok, jut eszembe. Takargatom magam ott, ahol szokás. Ráadásul nem vagyok szép, ettől még kényelmetlenebb. Szégyellem, hogy így jártam. És sajnálom a zakót meg a nadrágot. Már rájöttem, hogy sosem látom őket többet.

A boltban az eladó furcsán nézett rám, amikor meghallotta, mit szeretnék. Nem nézte ki az olcsó műszálas, kínai áruházban vett fekete öltönyből. Mondtam, az már nem kell, dobja ki. Az új zakó olyan természetesen simult rám, mintha beleszülettem volna. Milyen büszke lenne rám, ha láthatna… Folyton ez a feltételes mód. Pedig már múltidő, csak egy fénykép a falon egy ráncos öregasszonyról, amit sosem nézek meg. És egy rám maradt bankszámla, aminek létezését nem közöltem a bátyámmal.

Az első monolit rögtön a bejáratnál fogadott. Az volt a legnagyobb, most már tudom. Semmi valóságosra nem hasonlított. Gyanítottam, azért, mert nem is az. Átjárást kerestem rajta, de nem volt. Legszívesebben sírva fakadtam volna, de persze nem tudok. Próbáltam józanul mérlegelni a helyzetet, bár ez nem jellemző rám. Problémaként tekintettem rá, amit meg kell oldani. Cél a bejutás. Elhatároztam, hogy mindenképpen bemegyek, kerüljön bármibe. Még a kezem is ökölbe szorult a nagy elhatározástól. Akkor a monolit fogta magát, és odébb siklott, olyan puhán, mintha súlytalanul lebegne. Miután beléptem, ugyanilyen puhán visszasiklott a helyére. Rájöttem, hogy nincs visszaút.

A sírnál egyetlen dolog zakatolt a fejemben, az utolsó beszélgetésünk. Mintha aggódott volna értem, azt próbálta kifejezni. Hogy mi lesz velem, ha így maradok, ahogy vagyok. Mondtam neki, jó dolog közömbösnek lenni, kimaradni a dolgokból, így nem érnek csalódások. Dehogynem, mondta. Ez volt az utolsó szava. Itt visszhangzik bennem.

A monolit mögött ott az az ajtó. Ez már az utolsó, ebben biztos vagyok. Azt is tudom, hogy be lehet jutni. Már hármat leküzdöttem. És mindennél jobban akarom. Végre megfogalmazódott a gondolat: azért kell bejutnom, mert én vagyok odabent. És muszáj találkoznunk.