MINT SÁRGA SZÍNEN VÁRAKOZÓ SZEMAFOROK, MEGVILLANTAK A NARANCSOK

Tavaly január közepén kezdődött, megfázva
jártam Monaco utcáit, érni kezdtek a gyümölcsök
a fákon, bizarr látvány, 
a valótlanul kék ég felé kapaszkodó ágak között, 
mint sárga színen várakozó szemaforok,
megvillantak a narancsok.
Akkor még nem tudtam, mi vár ránk,
mi lesz ezzel a világgal, 
a napsütötte téren
csak az visszhangzott bennem,
mennyire szeretlek.

Köhögve mentem ki a nizzai reptérre, 
kora reggel tömött sorokban álltak az emberek,
türelemért esedezve néztek egymásra,
négy égtáj felé röpködtek, hárompercenként
szálltak fel az eső fürdette kifutópályáról a gépek,
mint évekkel előtte, amikor a szöuli járaton ültem, 
számomra egzotikusnak tűnő tájra igyekeztem,
kis embercsapattal utaztam a nemzetközi kiállításra.
Megszeppenve szemléltük a szokatlan világot,
melyben magunkra kellett találnunk,
nekem a helybeli vásárlónkat kellett meglátogatnom,
kinek fénycsöves lámpatesthez 
szükséges trafókat szállítottam,
(akkor még gyártulajdonos voltam)
nem gondoltam, abban a kis gyártóüzemben
később nagy dolgok születnek, led-technikára állnak át,
pedig lett volna okom megsejteni,
aki éjt nappallá téve kutat, dolgozik, 
az előbb-utóbb célba ér, aranyat talál.
A kis, füstös műhelyt patikatiszta, 
fényárban úszó gyárépület váltotta fel, 
de ezt csak fotókon láttam.
Második szöuli este Ko úr, 
a helybeli csoportvezetőnk látogatott meg a 
tradicionális koreai bútorokkal 
berendezett szállodai szobánkban, 
kispárnákon ültünk a nagyváradi barátommal,
délután a sarki boltban vásárolt whiskyt 
bontottuk ki éppen,
amikor benyitott hozzánk a vendéglátónk, 
kis csomagokban szárított húst tettünk az asztalra, 
gondoltuk, az ital mellé jól jön, 
faljunk valamit, ne éhgyomorra iddogáljunk.
Aznap Namsangol Hanok falut látogattuk meg, 
mely a hagyományos koreai hanok építészetet 
és a modern idők előtti életmódot mutatja be, 
erről beszélgettünk,
és nyúlt Ko úr a szárazhús csomagjáért, 
egy szeletet kivett belőle, 
majd fürkészni kezdte a tasak feliratát,
komollyá vált tekintettel megkérdezte, 
tudjuk-e, mit eszünk,
mi vállat vonva, szinte egyszerre válaszoltuk, 
nem mindegy, hogy mit, ha jó, 
és nagyot haraptunk belőle, 
egy korty whiskyvel lemostuk. 
Nos ez szárított kutyahús – mondta színtelen hangon 
vendéglátónk, és újra vett egy darabot a csomagból,
mire én is, 
csak nagyváradi barátom arca lett halálsápadt,
félig töltötte poharát, 
az utolsó cseppig kiitta, 
s azt követően egész este meg sem szólalt,
csak másnap reggel, 
amikor ajtót nyitott, 
nézett rám üveges szemmel, 
egész éjjel kutyafalkák üldöztek, 
azt álmodtam.
Meséltem délután a történteket 
üzleti partnereimnek,
akikkel kiautóztunk a Sárga-tenger vidékére, 
Incshonba,
nem messze attól a ponttól, 
ahol az amerikaiak vezette
ENSZ-erők partra szálltak 1950. június 25-én, 
bűvölve néztem a fövenyt,
mint aki látja, 
megelevenedik előtte a történelem,
és tudja, hogy az 1953-ban kötött tűzszünetet 
Észak-Korea majd 2013-ban fel is mondja. 
Pár pillanatig tartott, amíg
az eszmélet partjáról visszatértem, 
máris szaladtunk az étterembe, ahol nyersen pácolt, 
rózsaszín lazacot tettek elénk, 
és egy rántással kihúzták a csontvázát, anélkül, 
hogy egyetlen szelet hús elmozdult volna a tálon,
kimcshit adtak mellé, kínai kelből, retekből, 
zöldhagymából, uborkából készültet, 
úsztak a lében a nyers fokhagymagerezdek,
akkortájt már erősödni kezdett a Samsung cég, 
meg a KIA és a Hyundai, 
érezni lehetett a levegőben azt az erőt,
mely Dél-Koreát hamarosan 
az ipari országok élvonalába tolja. 
Miért jutott eszembe ez a távoli kirándulás 
a nizzai reptéren, ahol már kora reggel 
tömött sorokban álltak az emberek,
türelemért esedezve néztek egymásra,
négy égtáj felé röpködtek, és hárompercenként
szálltak fel az eső fürdette kifutópályáról a gépek,
talán, mert tavaly január közepén kezdődött minden, 
megfázva jártam Monaco utcáit, 
érni kezdtek a gyümölcsök a fákon, 
bizarr látvány, 
a valótlanul kék ég felé kapaszkodó ágak között, 
mint a sárga színen várakozó szemaforok,
megvillantak a narancsok.
Akkor még nem tudtam, mi vár ránk,
mi lesz ezzel a világgal, 
a napsütötte téren
csak az visszhangzott bennem,
mint most is, újra és újra, 
mennyire, de mennyire szeretlek.